Helyszín: Hanns Martin Schleyer Halle / Stuttgart / Németország
A koncert dátuma: 2008. november 8.
Látogatók száma: 12000
Jegyár: 48,40€ (állóhely)
Miután az Uriah Heep-pel Burghausenben átdorbézolt, átbarangolt éjszaka után végre összeszedtük magunkat a német–osztrák határon, egy kiadós reggeli és a bajor tartomány legdélibb csücskének tősgyökeres vidéki hangulata után eljött az idő, hogy megropogtassuk a tagjainkat, és elinduljunk Németország északnyugati része, Baden-Württemberg tartomány és annak fővárosa, Stuttgart, vagyis a Mercedes városa felé. Itt várt ránk a rockzene birodalmának legendás úttörői, a Deep Purple koncertje. Az óriási stadion–múzeum–csarnok komplexum előtt, amelyet a VfB Stuttgart focicsapat Gottlieb-Daimler Stadion nevű stadionja, a Mercedes-Benz múzeum, a Carl Benz Center, a Hanns Martin Schleyer Halle és a Porsche Arena alkot, valamikor 15.00 óra körül parkolunk le. A délutánt teli tányérok és teli sörös korsók mellett töltjük a tévékép előtt, ahol a német bajnokság focipályáiról nézzük az élő közvetítéseket. Egy érett férfi számára ideális késő délutáni kikapcsolódás, nem?
19.00 óra. A Martin Schleyer Halle előtt szó szerint forr a levegő. A fegyelmezett német polgárok szorgosan töltötték a tényleg hatalmas csarnokot, amelybe összesen 15.500 állóhely és ülőhely fér.
GOTTHARD: 20.00 – 21.00
Pontosan 20.00 órakor sötétbe borul a csarnok, és felcsendül a bevezető dallam, amely az idei őszi Deep Purple-turnén fellépő előzenekart jelzi. Ők a svájci hard rockerek, a Gotthard, kiváló választás és elsőrangú hard rock attrakció! Manapság főleg Közép-Európában rendkívül nagyra becsült formáció, amely kétségkívül erejének csúcsán van. Ezt a srácok főleg a tökéletesre csiszolt hard rock albumok rendszeres kiadásával bizonyítják, amelyeket a Gotthard minden évben gondosan be is mutat kiterjedt európai turnéin. A zenekar, amely az aktuális stúdióalbumot, a „Domino Effect”-et (2007) népszerűsítő saját headliner turnéit már lezárta, most hatalmas lehetőséget kapott, hogy a német csarnokokban zsúfolásig telt nézőtér előtt mutatkozzon be. Ha néhány éve azt súgtam volna nekik, hogy egyszer még maga a Deep Purple előtt nyitják meg a koncertestéket, biztosan kész bolondnak néztek volna.
A Gotthard rendkívül energikus, nagyfeszültségű fellépéseiről híres, amelyet a színpadon főleg Steve Lee énekes és Leo Leoni gitáros fűt. Az előbbi kiváló színpadi színész, kacér tekintetekből és pózokból áradó, festői karizmával és gyilkos hard rock hanggal, az utóbbi pedig megszelídíthetetlen gitárkaszabló, aki a legképtelenebb pózokban is csomózza a szólóit, és közben egyetlen hangot sem véteszik el. Az évekig tartó robot, hogy felhívják magukra a figyelmet, láthatóan busásan megtérül, a Gotthardot pedig főleg az első sorokban zajos tapssal és harsány közös énekléssel fogadták, a közönségben pedig nem hiányzott a rengeteg igazhitű Gotthard-rajongó sem. A hard rockjuk rendkívül ragadós, és ha kezdőként keveredsz el a koncertjükre, nehéz elképzelni, hogy a koncert alatt ne válj a zenekar új rajongójává. A srácok fáradhatatlan melósok, és tavaly nyár óta folyamatosan, bőségesen népszerűsítik az új albumukat, a „Domino Effect”-et (2007). A szetlistán nem sokat változtattak, ha például azzal vetjük össze, amelyet tavaly októberben mutattak be a Szlovéniához közeli Grácban. Valójában csak egy órára rövidítették, és visszahozták bele a két újabb dalt, a Said & Done-t („Lipservice”, 2005) és a The Oscar Goes To…-t („Domino Effect”, 2007).
Ahogy várható volt, a Gotthard az első másodperctől megállíthatatlan tempót diktált, amely tűzként borította be a csarnokot. A srácok, akik kihúztak a szetlistából minden feldolgozást, amelyet egyébként a fellépéseiken játszani szoktak, az utolsó két album újabb dalai közé, amelyek a fellépés derekát adták, bekevertek néhány standard klasszikust is, amelyek nem hiányozhatnak a koncertjeikről. Ilyen az erotikától átitatott, ragadós rockdal, a Sister Moon („G” album), a bombasztikus riffre épülő, csibész Mountain Mama („Dial Hard” album), amelyet Leo malacröfögős effekten át konferált fel: „Are you ready for the Mountain Mama?”, továbbá a Let It Be („G” album) és a The Top Of The World („Human Zoo” album). A The Call alatt Leo egy kétnyakú Gibson gitárt használt. Leo és Steve egy rövid vicces jelenettel is megtréfálta egymást, ami a Gotthard-koncerteken semmi új. A dolog ezúttal is a felfújható gitár körül forgott, amelyen Leo gitározni tanítja Steve-et. A Falling, az új album kiváló stúdió-félballadája, élőben igazi balladává alakul, ahol csak Steve marad a színpadon, társaságot pedig Nicolo Fragile billentyűs nyújt neki, aki a kísérővokált is vitte, ami érdekes módon ebben az esetben még kissé idegesítőnek is hatott, hiszen Steve erős, magasan dallamos, a sorok végén érdes hangja pontosan az, amire egy ilyen dalnak, főleg egy balladának szüksége van. Steve csúcsformában van, az éneke meggyőző, robbanékony és tekintélyt parancsoló, a színpadi mozgás és színjátszás magabiztosságával megkoronázva.
A Gotthard a kiválóságát a nagyszerű lezárással fűszerezte: a magasan dallamos refrénű The Oscar Goes To… és a Lift U Up következett, amelyben könnyedén megénekeltették a tömeget, amely a himnikus Anytime Anywhere zárásakor is talpon maradt. Egy jó óra alatt megmutatták a teljes nagyszerűségüket. Elsőrangú hard rock lövést szolgáltak fel, amit a hálás német közönség harsány ovációval jutalmazott. A srácok kihagyás nélkül lenyomták a fellépést, és hibátlan hangzást is kaptak, ami az előzenekaroknál egyébként igazi ritkaság. A Gotthard igazolja a nagy minőség fogalmát, amelyet az első új headlinerturné során feltétlenül meg kell kóstolni, és így manapság is fontos szereplője marad a megcsontosodott hard rock iskola hagyománya megőrzésének.
GOTTHARD – szetlista:
1. Master Of Illusion
2. Gone To Far
3. Top Of The World
4. The Call
5. Mountain Mama
6. All We Are
7. Sister Moon
8. Falling
9. Let It Be
10. Said & Done
11. The Oscar Goes To…
12. Lift U Up
13. Anytime Anywhere
Pontosan fél tízkor jól ismert sziluettek bukkannak fel a félig elsötétített színpadon. A stroboszkópok a dobokra irányulnak, Ian Paice kirázza magából a Pictures Of Home bevezető dobpergését, és a csarnok készen áll a bulizásra.
A tágas színpad, a kiváló fényvilág a reflektorok színes játékával és a közönség zajos üdvözlése a Deep Purple számára 2008-ban sem újdonság. A srácok a színpadon a megszokott formát hozzák. Roger Glover a fejére kötött kalózkendőben, amelyet valószínűleg akkor sem vesz le, amikor lefekszik aludni, hosszú léptekkel lépked a színpadon, lengetve a Vigier basszusgitárját, Steve Morse indián „emblémás” karkötőkkel és nyakláncokkal, díszes lila pólóban, ahogy egy „Purple”-höz illik, jellegzetes hunyorgó pózában a gitárszóló-sorozatok közben, hátul jobbra egy vadonatúj Hammond mögé „bújva” Don Airey, tőle balra a „kis” Ian (Paice) copfba csomózott hajjal, és természetesen a páratlan ikon, a „nagy” Ian (Gillan), mint az utóbbi néhány évben mindig, a „jó reggelt, hozz egy kávét, kérlek” egyenruhájában, amely egy sima fehér pólóból, kopott farmerből és mezítláb áll.
A srácok megint kissé változtattak a szetlistán, amely egyébként megtartja az érettségében bevált repertoárt, amelynek túlnyomó részét az örökzöld klasszikusaik teszik ki. Visszahozták bele a két kiváló, hetvenes évek utáni bonbont, a Knockin’ At Your Back Door-t („Perfect Strangers”, 1983), és a különösen dallamgazdag, melankolikusan csobogó Sometimes I Feel Like Screaming-et („Purpendicular”, 1996), ahol a refrénben Gillan énekéhez további vokálokkal Roger és Steve is csatlakozik. Az igazi meglepetés-csemege a Wring That Neck („The Book Of Taliesyn”, 1968) című instrumentális volt, természetesen lerövidített változatban, tekintettel a Lord–Blackmore tengely emlékezetes keresztütéseinek aranykorára, amelyet sajnos soha többé nem élhetünk át, ezt pedig a The Battle Rages On követte „végzetesen vészjósló” hangulatával, kompakt riffre építve, Ian Paice rángatózó, kiemelt dobolásával alátámasztva. „Paicey” ezen az estén különösen ágyúként volt felhúzva, a dobok pedig a hangzásban mozgalmasan, dinamikusan és robbanékonyan szóltak, ugyanakkor ő már nincs kedvében hosszabb dobszóló betéteket beiktatni a repertoárba. Ezekről a betétekről a megszokott módon Morse és Airey gondoskodott. Főleg Airey száma hagy mindig egyedülálló nyomot a hallgatóban az intelligens virtuozitásával. A hipnotikus hatás messzire visz, és nehéz kijózanodni abból, hogy a szám hirtelen átfolyt a Perfect Strangers ünnepélyes Hammond-orgonás bevezetőjébe. Innentől a végéig a koncert hangulatában magasabb szintre lépett, hiszen a Purple innentől csak klasszikusokat sorolt. Egyiket a másik után, a zöme a „Machine Head” (1972) anyagának lejátszására összpontosult. A srácok így megengedték maguknak a ritmikus improvizáció és az új hangulat felépítésének szellemes átmeneti „hídját” a Space Truckin’ és a Highway Star között, amely az egész csarnokot talpra állította. A csúcspont természetesen a záró Smoke On The Water. A kezdés előtt a színpad csak néhány pillanatra sötétedik el. Morse a sötétben „elsüti” Blackmore szörnyű riffjét, és amikor végre kigyulladnak a reflektorok, Glover csak erre a dalra jelenik meg a színpadon a legendás Rickenbacker basszusával, amelyet csak ehhez a számhoz használ, és amellyel a Machine Head-turné híres koncertjein játszotta ezt a dalt a hetvenes évek első felében, és amelynek hangzása a legendás élő klasszikuson, a „Made in Japan”-en (1972) is megörökítve maradt.
A ráadás bevezető dallama Airey és Morse „heccelős” párbeszédéé, amikor Airey egy ponton hirtelen megfordítja az alapmotívumot, amelyet a közönség a jellegzetes ritmusról a Lazy-ként ismer fel. A Hush-on át jut el a Purple a záró számhoz, amelynek bevezetője Gloverhez tartozik, az egész csarnok pedig még egyszer egyként robban fel, amikor a Purple nekilát a Black Night-nak.
Gillan a kommunikációjában a megszokott formáját hozza. A színpadon folyamatosan saját magán csúfolódik, amikor szándékosan tántorog és nekimegy a színpadi társainak, vagy úgy tesz, mintha nem tudná visszatenni a mikrofont az állványra, mert nem találja, vagy keresi, miután a zsebébe dugta. Gyakran, kötelező ugratása részeként, kidülledő szemű tekintetével szándékosan átszúrja az első sorok közönségét, és így tovább… Ismétlem magam, hogy Gillan hangja nem olyan friss, mint egykor, de a fickó teljesen magabiztosan lenyomja a repertoárt, olyan szinten, amely teljesen elegendő a Deep Purple-klasszikusok nagy pedigréjéhez. Néhányszor ugyan megengedett magának az előrefutó refrének soraiban improvizálással a „dallamok” lenyelését, ami az elérhető energia és tüdőkapacitás szándékos spórolásának tekinthető, de ez semmiképp sem hatott idegesítően vagy zavaróan. Gillan a korához képest rendkívül karcsú fickó, valójában pók módjára soványnak tűnik.
A Deep Purple egyenes gerinccel áll. Két óra repertoár, amely gyakorlatilag teljes egészében népdallá vált, egyedülálló hangzási körülmények, egyedülálló közönség, hatalmas színpad és csarnok mind azt eredményezték, hogy a Deep Purple kiválóan érezte magát. Valóban érződött valamiféle varázslat, amely főleg akkor árasztotta el a teret, amikor a fickók a legnagyobb klasszikusaikba kezdtek a koncert második felében és a ráadásban. A hagyományosan hűséges és elkötelezett közönség, amely ennek az eseménynek a megtekintését egyfajta kötelességnek és megtiszteltetésnek vette, hogy a legendákkal lehet, és élvezheti az egyedülálló Purple-energiát, egyértelműen a mérleg nyelve volt, amely ezt a koncertet külön helyre emeli. Olyan koncert, amely teljesíti az elvárásaidat, sőt még többet is. Egyszerűen megtölt valamiféle pozitív energiával, amely hídként szövődik a zenekar és a közönség között, és láthatatlanul áramlik kettejük közt. És ez nem mindig történik meg. Stuttgartban láthatóan minden összeállt egy igazi képpé. Az idő, a hely, az emberek, a zenekar hangulata. Olyan formában, ahogyan a srácok ezen a koncerten megmutatkoztak, a Deep Purple-klasszikusokat még szép sok évig élvezhetjük.
Ez a fellépés megmutatta, hogy a Deep Purple-koncertek a virtuozitástól és a mutatványoktól függetlenül, amelyeket manapság már teljesen rutinosan megengednek maguknak az örökzöld repertoár előadása közben, az „indoor” csarnokokban a legerősebbek, és hogy a zenekart mindenek felett érdemes az ilyen csarnokok németországi koncertjein megnézni. A jegyen az „€” jel mellett álló kétjegyű szám első ránézésre nem éppen pénztárcabarát, de amikor elhangzik a Black Night utolsó üteme, tudod, hogy senki sem vezetett meg. Viszlát újra Münchenben, 2008. november 15-én!
DEEP PURPLE – szetlista:
1. Pictures Of Home
2. Things I Never Said
3. Into The Fire
4. Strange Kind Of Woman
5. Rapture Of The Deep
6. Wrong Man
7. Contact Lost
8. Well Dressed Guitar
9. Knockin’ At Your Back Door
10. Sometimes I Feel Like Screaming
11. Wring That Neck
12. Battle Rages On
13. Solo Airey
14. Perfect Strangers
15. Space Truckin’
16. Highway Star
17. Smoke On The Water
—ráadás—
18. Lazy
19. Hush
20. Black Night
Képgaléria
