Előadó: Dokken
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 2.5/5
Dokken – Lightning strikes again (2008)
„Lightning Strikes Again” az 1985-ös „Under Lock and Key” album ötödik dalának címe, amivel a Dokken jelképesen azt üzente, hogy visszatér az „old school” hangzáshoz. A borító is erősen emlékeztet az egyik régebbi lemezre, a legendás „Back for the Attack”-re, csakhogy a nem odaillő fehér szín miatt rendkívül suta, és olyan, mint egy befejezetlen vázlat. Ez viszont csak az első csalódás. Az új album gyors végighallgatásakor kiderül, hogy a Dokken a hatalmas múltjára hivatkozva is megtartotta azt az elemet, amely a kilencvenes években bukkant fel a zenéjükben, és ami – legalábbis az alulírottnak – az egész évtizedben leírhatatlanul az idegeire ment. Ezek a nyafogó, lélekölő és úgy általában dallamtalan refrének, amelyek leginkább a „grunge”-ra jellemzőek, és kétségkívül hozzájárultak ahhoz, hogy a Dokken a nyolcvanas évek aranykora után elvesztette hallgatósága tekintélyes részét. Éppen emiatt az elfogadhatatlan kompromisszum miatt, ami – őszintén szólva – a Dokken újabb albumainak vezérfonala, minden vita a régi hagyományhoz való visszatérésről teljesen értelmetlen.
A „Lightning Strikes Again” dalai ugyan energikusan és nosztalgikusan indulnak, a gyengéjük viszont éppen az, hogy legtöbbjüket már az első percben kificamítja egy unalmas, gyászindulóra emlékeztető középrész, amely egy pillanat alatt elveszi az összes lendületüket. Ez már az első dalnál, a Standing on the Outside-nál is hallható, amelynek kezdése erősen emlékeztet a Mirror, Mirror című számra, amely Don szólóalbumán, az „Up from the Ashes”-en található, amelyet a zenekar első feloszlása után adtak ki. Hasonló hideg zuhanyt kapunk a Give Me a Reason fantasztikus kezdete után is, ahol Jon Levin Lynch stílusában üt meg egy ütős ritmust, de az hamarosan elfolyik a álmos refrén komor hangjaiban. Az általános letargia a tetőpontját az unalmas Disease-zel és a How I Miss Your Smile balladával éri el, amely távolról sem mérhető a műfaj régebbi remekeihez, amelyek közül elég csak a megható Alone Again-t megemlíteni a „Tooth and Nail” albumról. Az 1984-es lemez dinamikájából és élességéből valamennyit az utolsó két tétel idéz fel. Először az eleven Point of No Return, majd a bónuszdal, a Sunset Superstar, amelyet a zenekartól meglehetősen szokatlan dupla lábdob jellemez, és amely csak az album európai kiadásán szerepel. Éppen ezeknek a daloknak köszönhetően a lemez nem hagy teljesen keserű szájízt maga után.
Persze a lemeznek vannak pozitív oldalai is. Ilyen kétségkívül a klasszikus gitárhangzáshoz való visszatérés, amelyet a múltban a régi (többnyire Marshall JCM 800-as) csöves erősítők jellemeztek, a kilencvenes években pedig az agresszívebb, szintetikus torzítás váltott fel. Itt elsősorban Jon Levint kell dicsérni, a zenekar volt ügyvédjét és a Warlock egykori tagját, aki azután került a Dokkenbe, hogy Dont előbb Reb Beach, majd John Norum is otthagyta. Levin hangzásban és technikában is nagyon közel került híres elődjéhez, George Lynchhez, ami elsősorban a legatóban látszik, amely néhány szólóbetétben hajszálra olyan, mint amilyennel a sensei annak idején híressé vált. Általában is akkora a hasonlóság a „soundban”, hogy joggal merül fel a kérdés, vajon Levin a felvételeknél ugyanazt a felszerelést használta-e, mint Lynch a Back for the Attack-en és a szóló Wicked Sensation-ön. Ez azonban kizárólag dicséret, mert éppen a remekül megszólaló gitár menti meg az albumot, amely nélküle pont olyan lenne, mint a fáradt „Dysfunctional”, amit még Lynch sem tudott megmenteni.
Összegezhetnénk úgy, hogy a volt hard rock-eminenciák új lemeze csak akkor hagy tisztességes benyomást, ha nem várunk tőle túl sokat, vagy másképp fogalmazva: valószínűleg azok lesznek vele teljesen elégedettek, akik a zenekart korábban nem ismerték. Mindenesetre el kell ismerni, hogy a Dokkennek a „Lightning Strikes Again”-nel legalábbis hangszeres téren nagyrészt sikerült közelebb kerülnie a gyökereihez, és már csak ezért sem szabad az új lemezt kizárólag kritizálni. Egyszerűen egy többé-kevésbé sikerült próbálkozásról van szó, hogy visszatérjenek a régi ösvényekre és a nagy színpadokra, amelyekhez a zenekartól már hozzászokhattunk. Elismerés illeti az olasz Frontiers Records kiadót is, amely évek óta azon fáradozik, hogy a közelmúlt választékos rockzenéje ne merüljön teljesen feledésbe. Nemrég a Dokken mellett kiadták többek közt Steve Lukather új szólóprojektjét is, és rendkívül ígéretes a Journey új albumáról szóló bejelentésük is, amelynek ezekben a napokban kellene megjelennie. Egyébként a nagy „comebackek” rajongói bizonyára jobban örülnek majd a Def Leppard új albumának, a „Songs from the Sparkle Lounge”-nak, amely minden szempontból híven folytatja a „Hysteria” hagyományát, és az idei év legjobbja a maga kategóriájában. A nosztalgiázók tehát megkapják a magukét. A Dokkennel vagy nélkülük.
Felállás
Don Dokken – ének
Jon Levin – gitár
Barry Sparks – basszusgitár
Mick Brown – dobok
Számlista
1. Standing On The Outside
2. Give Me A Reason
3. Heart To Stone
4. Disease
5. How I Miss Your Smile
6. Oasis
7. Point Of No Return
8. I Remember
9. Judgement Day
10. It Means
11. Release Me
12. This Fire
13. Sunset Superstar
Az album hossza: 51:38
