Leprous: Melodies of Atonement
Kiadó: Insideout Music
Megjelenés dátuma: 2024. 8. 30.
Produkció: David Castillo & Leprous
Az album hossza: 51.40 perc
Műfaj: Progressive Metal / Art Rock
Értékelés: 8.5/10
A Leprous, a norvég progresszív metal és artrock kvintett három év után, az „Aphelion” (2021, RockLine kritika) megjelenése óta új lemezzel, a „Melodies of Atonement”-tel tér vissza. A változás érezhető. A legutóbbi három album – „Aphelion”, „Pitfalls” és „Malina” – után a banda az új anyagon több figyelmet szentelt a torzított hangzás nagyobb adagban történő zúdításának. És ez nagyon jó, mert így az új lemez közelebb kerül a „The Congregation” korszakához, amelyről ma már könnyen kijelenthető, hogy a rajongók a megjelenése után szívesen kaptak volna egy hasonló folytatást, a zenekar viszont ezután kezdte „puhítani” a hangzását. A Leprous nem akar visszatérni a múltba, de az új albumon a csillogó gitárfrazeálás nagyobb szerepe üdvözlendő fordulópont a zenei irányvonalban, amely hálás módon eltávolítja a zenekart attól a szférától, amelyre egyre inkább ráillettek a „lágy-sötét” art rock jelzői.
A zenekar az új lemezen megnyirbálta az orkesztrális elemeket, ami természetesen jóval nagyobb hangsúlyt helyez a csillogó gitárfrazeálásra, amelyet a kontrasztok között ízlésesen és ravaszul erősítenek meg samplek és mintavételezés. Olyan elemek ezek, amelyek Einar Solberg összetéveszthetetlen hangja mellett a zenekar felismerhetőségét és egyediségét adják. A nyugodt és romboló motívumok, illetve szakaszok közötti kontraszt továbbra is a Leprous-művészet valamiféle iránytűje, és ez az új albumon sincs másként. Solberg ismét elképesztően kaméleonszerű, kiváló énekes akrobatikájával, érzékisége pedig a pont az „i”-n a sötét melankóliához, amely a zenekar receptje szerint megteremtett hipnotikus, atmoszferikus hangulat másik neve. Erre utal már a nyitó Silently Walking Alone is, amely e bekezdés elején leírt hangszerelésével arra emlékeztet, hogy a Leprous egykor erősen merített a Muse munkásságából.
Bár ebben a kritikában szóba kerül a „The Congregation”, és az új lemez hálás kacsintgatása a keményebb hangszerelési szférák felé, a „Melodies of Atonement” mégiscsak az „Aphelion” utódja, ami mellesleg gyönyörű album volt, de már jelezte, hogy a banda ötletek terén kezd kicsit ismételni magát. Az új lemez ebben a tekintetben sem lép előre érdemben, ezért még hálásabb a keményebb elemek szaporítása a hangszerelésben, hiszen elvonja a hallgató figyelmét arról, hogy a „Melodies Of Atonement” sem hoz lényegében újat. A zenekar művészi érésének fejlődéstörténetét tekintve.
Távolról sincs baj semmivel. Semmi sem rossz. A „Melodies of Atonement” lenyűgöző album. Ravaszul kidolgozott, kiérlelt, csiszolt, és uralja a kiváló, sötét, mégis megragadó, pompázatos produkció modern esztétikája, amely az album egészén át valamiféle ünnepélyes gyászként hat. A lemez és a zenekar művészi érettségének egyik csúcspontja a Like A Siren (különösen megragadó refrénnel), a Like A Sunken Ship és a Limbo egymás utáni hármasa. Ennyi mozgalmasság és atmoszferikus hangulatváltás alig jó 14 percnyi zenében, három dalban, egy helyen csak azt bizonyítja, hogy az új albumot is hosszú ideig élvezheted, és hosszú ideig fedezheted fel. Ez azt jelenti, hogy a lemezen sok érdekes dolog történik.
A Faceless aztán megint átfordítja az album arcát, és bár művészi szempontból nem hoz semmi izgalmasat, Einar énekes retorikájával annyi színt ad neki, hogy öröm hallgatni. Hasonló következtetést vonhatunk le a következő számról, a Starlessről is. Einar falsettje kivételes. Itt a zenekar a gitáron „slide” fordulatokkal is kontrasztot teremt. Ismét nagyon érdekes eltérés a Self-Satisfied Lullaby-tól, ahol a mintavételezés kerül túlsúlyba mint fókuszban lévő hangszerelés, és teljesen lecsendesíti az albumot (ez a Faceless-szel kezd csillapodni). Einar több vokálja olvad harmóniává, és a szám helyenként már gospelszerű retorikát ölt. Ahogy a cím is mondja – hipnózis, amelyben a zárórészben felébred a ritmika, és fokozatosan a finálé crescendójához vezeti a dalt. A záró Unfree My Soul nem valamiféle erényesen felhúzott metal pofon a finálé végére, hanem az album mozgalmas, kísérleti gyöngyszeme, amely az utolsó két percben masszív hangzásbeli excesszusba csap át. A kontraszt a zenekar mára jól ismert fogása, amellyel az album zárórészét hatalmas atmoszferikus durranásba vezeti!
A rajongók el lesznek ragadtatva. Az album keményebben szólít meg, mint mindhárom elődje, miközben megőrzi azokat az alapvető védjegyeket, amelyek miatt ennek a nagyon különleges és nagyra becsült norvég progresszív metal csapatnak a zenei életműve egyedi. Az elképesztő Solberg „énekgyakorlatai” az új albumon is a legprogresszívabb elemnek számítanak, ha megengedsz egy kis szarkazmust – annyi arcát mutatja meg Einar a hangjával.
Érdekességként hozzátesszük a következőt:
Az új Leprous-album borítófotóján (alább teljes egészében megnézheted) egy tengeri csillós egysejtű (tintinnida), a Rhabdonella spiralis faj egyede látható, amely a Földközi-tengerben is él. Megtalálható brakkvizekben is. Egysejtű szervezet, amely mikroszkopikus algákkal táplálkozik (a szerző megj.).
John R. Dolan (a fotó szerzője) kutató, a tengeri mikrozooplankton szakértője, és az óceánográfiai laboratórium vezetője a franciaországi Villefranche tengerparti településen működő tengerbiológiai állomáson, Monaco közelében (a szerző megj.).
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Silently Walking Alone
2. Atonement
3. My Specter
4. I Hear the Sirens
5. Like a Sunken Ship
6. Limbo
7. Faceless
8. Starlight
9. Self-Satisfied Lullaby
10. Unfree My Soul
Felállás:
Einar Solberg – ének, billentyűs hangszerek
Tor Oddmund Suhrke – gitár
Robin Ognedal – gitár
Simen Børven – basszusgitár
Baard Kolstad – dob
