Kiadó: Insideout Music
Megjelenés dátuma: 2021. 8. 27.
Produkció: Leprous
Az album hossza: 56.04 perc
Stílus: Progressive Metal
Értékelés: 9.0/10
Leprous! A norvég progresszív rockerek, akik két évtizednél is hosszabb idő alatt a kultikus klubbandából lassan a mai progresszív metal és progresszív rock színtér egyik meghatározó, vezető erejévé nőtték ki magukat, új albummal térnek vissza. A címe „Aphelion”.
Az „Aphelion” a csillagászatban azt a pontot jelöli a pályán, ahol egy bolygó a legtávolabb kerül a Naptól, illetve attól a csillagtól, amely körül kering. Szlovénül is van rá külön szó: „odsončje”. Ez e norvég zsenik fejében sok mindennek lehet a szinonimája, de főleg a komor, sötét zenei tájak egymás után fűzésének, ahol a skandináv zenészek köztudottan mindig is remekül érezték magukat!
Az „Aphelion” a Leprous mindeddig legcizelláltabb, legkerekebb, mondhatni legérettebb albuma. A zenekar ezzel sem áll meg: újra kísérletezik, újabb kísérleti vállalkozásokat mutat be, amelyekkel bizonyítja, hogy kreatív dinamit lapul benne, és az továbbra is csökkenthetetlen ötletességgel robban, még ha úgy is lehet tekinteni erre a lemezre, hogy a banda egy pillanatra visszakacsintott addigi életműve gyökereire. Rendkívül kiegyensúlyozott album ez. Az egyes szerzemények szintjén is, amelyek a kompozíciós-kísérleti pazarlásban erősen eltérnek egymástól. Pontosan ez vonz a legjobban a Leprousban. Olyan történet, amelyről tudod, milyen lesz, mégis újra és újra váratlanul ér, és épp ezért kellemesen meglep.
Már nem annyira metal, de azért az maradtak. Vagy másképp mondva: az album hangszerelési esztétikájában olyan pillanatok is feltűnnek, amelyeket a nyolcvanas évek pop esztétikája ihletett. Az ilyen példákhoz Einar mindig benézhet a honfitársakhoz, az A-HA-hoz. Minden a helyén van. Az album az uralkodó motívumok és a mintavételezés, programozás struktúráinak rendkívül békés összebarátkozásáról szóló új történet (már nem titok, hogy a Leprous példaképei közt többek között a Radiohead is ott van), ami ismét olyan szerzeményeket hoz, amelyekben az elektronika kerül előtérbe (Silhouette).
A zajos (metalosan felborzolt) implózió pillanatait gyakran szándékosan „elmetszik” organikus, finom részek, ahol Einart szükség szerint csak a klasszikus zongora kíséri. Ezekben az organikus hangpasztellek és a vallomásos intimitás hangsúlyozta pillanatokban Einar az énekhangjával – amelyet szuperlatívuszokkal szinte lehetetlen leírni – érinthetetlen marad. Vokális tartásával és előadásával Einar bizonyítja, hogy az új generációs, ezredforduló utáni progresszív metal zenekarok egyik legjobb énekesének számít; ebbe a körbe superior öntörvényűségével már jó ideje a Leprous is beletartozik. Mindez már a nyitó, rendkívül drámai Running Lowban kiderül, amelyet a leírt menet mellett még neoklasszicista hangszerelések is alaposan megfűszereznek (hozzáadott vonósok, fúvószenekar). A vonósok és fúvósok kombinálásával később a The Shadow Side-ban is találkozunk, majd a záró Nighttime Disguise-ban.
Semmi aggodalom. Még ha a gitárakkordok már-már közmondásos különcségének fejlődése ismét összefügg is a szerzemények alakulásával, ahogy Einar azokat főként zongorán megalkotja, az „Aphelion” pontszerűen megőrzi azt az ingerlő pillanatot, amikor Suhrke nyolchúros „evezője” egy-egy konkrétabb, divatos „djent” gránátot is kiad magából, ahogy az a lemez legkutatóbb és progresszív értelemben legmozgalmasabb, „kószáló” számában, a záró Nighttime Disguise-ban megmutatkozik.
A Leprous továbbra is hihetetlen érzékkel bontja ki a teatralitást, miközben nem titkolja a merész és nagyon szellemes húzásait, a rájuk jellemző, boldogító kreatív ambiciozitást, és az eklekticizmusával szüntelenül lenyűgöz, amely hallgatás közben újra és újra édesen sokkoló kiszámíthatatlanság és az édes meglepetés pillanatait osztja meg. Ezzel kényezteti a zenekar az új albumon is a közönségét, amelyben a legigényesebb és legelkényeztetettebb hallgatók seregei hemzsegnek.
Érdemes kiemelni Baard Kolstad hozzájárulását. A dobos a zenekar egyedi zenei karakterének alapvető építőköve, mégis gyakran figyelmen kívül marad, amikor a zenekar zenei teljesítményéről folyik a vita. Baard különleges figura, hiszen meglehetősen szerény dobfelszereléssel – főleg ha a „progresszív” műfaji címkét nézzük – rengeteget letesz a szerzeményekben. Ezúttal a munkája markánsabban kerül a figyelem középpontjába, különösen a számos hosszabb szakaszban, de a dalokban egészükben is, ahol a programozott mintákon és szintetizátor-függönyökön lebegő atmoszférikus részek dominálnak. A vezető ritmikai kulcsok közötti ugrásszerű váltásokat, valamint a dalokon belüli szabad tér „megrostálását” Baard fantasztikusan kihasználta, és a lemez egyik legnagyobb attrakciójának bizonyult. Ilyen aktív pergődobot a progresszív metalban és a progresszív rockban egyhamar nem hallasz. A Silent Revolutionben Baard különösen képszerűen „kitornázza magát”. Zseniálisan töri a ritmusokat.
Einar pedig mindazzal együtt, amit eddig leírtam, továbbra is külön fejezet. Hihetetlenül kiművelt zenei művész. Olyan énekes, aki bármit el tud énekelni, és bárhol tud énekelni. Műfajtól függetlenül. Madrigálokat? Tollpihe-könnyedséggel. Ezúttal is elképesztő az előadása, és önmagában új csúcsa a zenekar kiteljesedett diszkográfiájának. Az olyan számokban, mint az Out Of Here, megmutatja Einar, milyen megrázóan tud a bőröd alá mászni a szentimentalitásával. A vokális cikornyákban, amelyek vallomásos karakterét díszítik, szó szerint megfoghatatlan és egyedi. A teljes mai világzenei színtéren. Ezért az „Aphelion”-nak örülhetnek többek között azok a komolyabb hallgatók is, akik egyébként az operaáriákra esküsznek.
Nem akarom hosszúra nyújtani. Az olyan zenekarok zenéjét, mint többek között a Leprous, egyszerűen nehéz racionálisan leírni. Bárhová teszel pontot, újabb és újabb leírhatatlan papírlapok nyílnak meg. Ilyen az „Aphelion” zenéje is. Egyedi és megfoghatatlan. Bűvös, misztikus és azonnal magával ragadó. Kihívó, merész, teljes őszinteséggel egyszerre „pokoli és törékeny”. Meghatározhatatlan. Szabadságszerető. Igazságszerető. Még ha az „Aphelion” úgy is hathat, mint egy lemez, amelyen a zenekar már jó ideje korábban kimondta művészi vízióinak lényegét, éppen az egész egyedi önállóságnak és öntörvényűségnek köszönhetően őrzi meg vele a Leprous a 20 éves működés után is a legérdekesebb zenei attrakciók egyikének karakterét. Az „Aphelion”-nal a Leprous érintetlenül, szeplőtelen varázslatban őrzi meg a művészi kreativitás habzó tartását, amely belsőleg kielégíti és megajándékozza még a legelkényeztetettebb zenei gurmanokat is.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számok listája:
1. Running Low (6:30)
2. Out of Here (4:16)
3. Silhouette (3:45)
4. All the Moments (6:52)
5. Have You Ever? (4:42)
6. The Silent Revelation (5:45)
7. The Shadow Side (4:29)
8. On Hold (7:48)
9. Castaway Angels (4:53)
10. Nighttime Disguise (7:04)
Felállás:
Einar Solberg – ének, billentyűs hangszerek, programozás
Tor Oddmund Suhrke – gitár
Robin Ognedal – gitár
Simen Børven – basszusgitár
Baard Kolstad – dob
Közreműködő zenészek:
Chris Baum – hegedű
Henriette Lindstad Børven – hegedű
Ellen Fjærvoll Samdal – hegedű
Karen Suhrke – cselló
Raphael Weinroth-Browne – cselló
Pål Gunnar Fiksdal – trombita
Blåsemafian – fúvószenekar
