Kiadó: Cherry Red Records
Megjelenés dátuma: 2021. 2. 26.
Produkció: Lee Kerslake
Az album hossza: 38.22 perc
Stílus: Hard Rock
Értékelés: 8.0/10
Lee Kerslake olyan név, amelyet minden jó és igazi rockzene iránt rajongó ismer, nem utolsósorban Ozzy Osbourne és az Uriah Heep életművének hívei. Az idei év elején jelent meg az első szólóalbuma, az „Eleventeen”. Sajnos posztumusz. Kerslake hosszú éveken át súlyos egészségügyi problémákkal küzdött. Már 2007-ben emiatt kellett elbúcsúznia az Uriah Heeptől, az állapota pedig az évek során csak romlott. Lee Kerslake kiváló rockdobosként híres, akit minden gond nélkül sorolhatunk olyan legendás nevek mellé, mint többek között John Bonham, Bill Ward vagy Cozy Powell. De nem csak ez. Kerslake lenyűgöző énekes is volt, aki ezt a tehetségét sosem próbálta komolyan kamatoztatni. Az Uriah Heep többszólamú harmóniái az összes olyan albumon, amelyen Kerslake közreműködik, soha nem lennének ilyen megragadóak a dobos jellegzetes vokális árnyalata nélkül, amely olyan jól érzékelhető a legendás zenekar dalainak harmóniáiban. És hihetetlen, de az „Eleventeen” lemezen ezek az érzések visszatérnek. A nosztalgiával együtt.
Kerslake és az Uriah Heepben, a Toe Fatben és a The Godsban egyaránt társa, Ken Hensley egymás után távoztak. Tavaly, másfél hónapos különbséggel. Ken Hensley az utolsó albumát, a „My Book of Answers” című lemezt még be tudta fejezni annyira, hogy az tetőtől talpig koherensen hat. Az „Eleventeen” viszont Kerslake első szólóalbumaként, ha az ember „szőrszálhasogató”, nem hagy maga után ennyire teljes érzést, hiszen például a záró Mom-ból kicsit kifogy a „szusz” – az instrumentális szám befejezetlennek hat, és magától jelzi, hogy hiányzik róla Lee éneke. Ezért is került az album végére. Az „Eleventeen” egészében azért jó album. Egy legendás dobos végső műve, amellyel több mint méltó módon búcsúzott a zenei világtól. Szívesebben látnám, ha másképp alakult volna, és erre az albumra sem lett volna szükség, de így hozta a sors. Ilyen az élet.
Így van. A Take Nothing For Granted gond nélkül elférne bármelyik Uriah Heep-albumon, amely 1982 és 1998 között jelent meg. Bár a hivatalos forrásokban kutatva sehol sem lehet egyértelműen kibogozni, hogy pontosan ki melyik hangszeren játszik az albumon – annyi biztos, hogy Lee Kerslake dobol és énekel rajta –, egyértelmű, hogy a lemezen benne van az Uriah Heep gitárosának, Mick Boxnak a keze is. Az aranzsmanok erősen támaszkodnak a szerves, zsíros gitárfrázisokra, amelyek klasszikus módon fonódnak össze a vaskos Hammond-futamokkal. A nyitó Celia Sienna, amely félénken, akusztikusan, könnyed folkos hangzással nyitja az albumot, és amelyben bemutatkozik Lee érzéki, markáns hangja, ezt még nem vetíti előre, de közvetlenül utána a Take Nothing For Granted a helyére teszi a rockos dolgokat. Ezt a hangulatot mélyíti a következő Where Do We Go From Here. Ehhez jönnek még a többszólamú harmóniák fonatai, a refrén atmoszférikus crescendója, és az eredmény valóban lenyűgöző közelítése a klasszikus Uriah Heepnek. Az egész azonban nem ennyire „heepes”. A You May Be By Yourself (But You’re Never Alone) című dalt Lee akkor írta, amikor egyszer megfigyelte egykori Ozzy Osbourne- és Uriah Heep-beli társát és harcostársát, Bob Daisleyt, ahogy szerető, gondoskodó apaként bánik a kislányával. Itt van egy kis cukros túlzás, és az a rockos mag, amelyet az előző két szám megalapozott, elhalványul. Tipikus példája a „dad rock” jelzőnek. Lee azonban nemcsak nagyon érzelmes figura tudott lenni, hanem ragadós vicceskedőként is ismerték. Ezt a jellemvonását mutatja meg a tréfás, kabarészerű honky tonk indulóba csomagolt Port And a Brandy, amelyben Lee felvonultatja a kedvenc kocsmája mulatságos kínálatát, miközben a háttérben egy csapat becsípett prérifarkas mormog közömbösen. Aztán itt van még a You’ve Got A Friend, Carole King eredeti dalának feldolgozása, amely teljesen akusztikus pont az albumon, mielőtt a lemez újra hithű rockosan fellángol a Home Is Where The Heart Is-ben, ahol a dobos énekes tehetsége ismét lenyűgöz.
Az albumról legalább még egy hasonló szám hiányzik, mint a Take Nothing For Granted, a Where Do We Go From Here és az album vége előtti Home Is Where The Heart Is, hogy hithűbb rock ‘n’ roll módon ragadjon magával. A záró instrumentális Mom hallatán, amely olyan, mint egy nagyon nosztalgikus film végefőcím-zenéje, a hallgatót egyszerre megszállja az érzés, hogy ezt a számot utólag fejezték be, és eredetileg énekes dalnak szánták. De Lee-t a kaszás sajnos túl korán magához szólította. A kiadványban tehát megbújik némi kis művészi tartalék, amelyet biztosan kihasználtak volna, ha Lee még velünk lenne. Bár elsősorban Lee Kerslake énekes-dalszerzői albumáról beszélünk, hiányzik még egy-két szám, amely egy kicsit jobban „heepesen” ingerelne. Kerslake utolsó művéhez a kollégái választhattak volna egy kicsit kevésbé olcsó borítót. Az Uriah Heep-rajongók persze sok szimbolikát találnak majd benne. Lee kék szemei ugyanis pontosan azok, amelyeket az Uriah Heep „Innocent Victim” (1977) című albumának borítóján látható „teremtmény” arcába illesztettek.
Az „Eleventeen” összességében nagyon szép végső manifesztum egy legendás dobostól, aki a rockuniverzumban egyedi, utánozhatatlan egyéniségnek számított. Az Easy Livin’ az ő egyedülálló, „vágtázó stampedója” nélkül sosem lett volna ilyen fenséges rockklasszikus és rock-örökzöld. Lee egyetlen volt. Pótolhatatlan. A rock’n’roll egyedülálló ékköve és egy csillag, amely mostantól tisztán ragyog az égen. Az örökkévalóságig. Dicsőség neki.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Celia Sienna
2. Take Nothing For Granted
3. Where Do We Go From Here
4. You May Be By Yourself (But You’re Never Alone)
5. Port And A Brandy
6. You’ve Got A Friend
7. Home Is Where The Heart Is
8. Mom (Instrumental)
Felállás:
Lee Kerslake – ének, dobok
Közreműködő zenészek:
Jake Libretto, Thomas Jacobson, Jo Kelly, Shane Cauldfield, Simon Goodchild, Mick Box
