Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Tool
Kiadó: ZOO entertainment / Volcano Records / BMG Music
Megjelenés: 2001
Játékidő: 78:51
Pontszám: 5/5
Kevés olyan zenekar akad, amely ennyi nyugtalanságot csepegtetne a lelkembe és a testembe, ennyi vágyat az egyre nagyobb adag ritmikára és mámorító dallamosságra – a saját zenei Olümposzom csúcsán pedig csak egyetlen nevet látok, és csak egyet tudok látni, amely betölt minden űrt a tökéletes zene iránti imádatomban: az amerikai progresszív metalosok, a TOOL nevét. Ötéves várakozás után, amely alatt a kozmikusság költői addigi kiadójukkal csatáztak, és szinte a végső zenei megszűnés küszöbére sodródtak, a jogi és pereskedős kötözködések gombolyagja végre kibogozódik, és napvilágot lát a századforduló szerintem egyik legnagyobb lemeze – a Lateralus.
https://www.youtube.com/watch?v=LRSLmlFqExU
A megjelenés előtt rengeteg volt a megtévesztés és a tipikusan toolos rejtélyeskedés. Egy ideig a Systema Encéphale kiadásáról beszéltek, aztán jött a harc a falánk globális hálóval és a Napster szélmalmaival, amely – ne szépítsük – elvette az előadók kedvét a vizuális kidolgozottságtól, a borítókra és hasonló ereklyékre fordított további fáradozástól, pedig ezek minden zenerajongó gyűjteményének alkotóelemei. A Tool bebizonyította, hogy gazdag az ötletekben és az érvekben, amelyek miatt teljesen értelmetlen nyomorúságos pótszerekhez, hideg digitális fájlokhoz és az előadókat semmibe vevő, világméretű lopáshoz nyúlni. Az új kori kalózok egész nemzedékének elferdült szemlélete sok mindent tönkretett, Maynard pedig hangosan ki is mondta: „a világon rengeteg más iparág van, amelyet érdemes lenne tönkretenni. Akiket az MP3-ak megkárosítanak, azok nem annyira a nagy lemezcégek és vállalatok, hanem a művészek és előadók, azok az emberek, akik új zenét igyekeznek írni”.
https://www.youtube.com/watch?v=36dI2ILZtrs
Lateralus a legigényesebb rajongói étvágyat is jóllakatja. A mostani munka eszköze a vizuális irányvonal és a lemez egészen fenomenális, misztikus kivitelezése tekintetében a tökéletes túlzás, ahol az embert aurális alakjában az eredeti képzőművész, Alex Grey boncolja fel. Különböző áttetsző rétegek bontják rétegekre az emberi testet, a megformálásban pedig ott rejlik az első üzenet: maga Isten fogalma – ha úgy tetszik – rejtve marad előttünk az örökös racionalizálásunk és az agykérgünkbe vésett jelentések miatt. A kicsapongóan ihletett vizuális világ mellett a második kihívás a zene, amely a felkészületlen hallójáratokon át olvad bele a teljességbe, és hamar világossá válik, hogy a TOOL mélyebbre akart nyúlni, és valami hihetetlen, brutálisan jó dolgot tálalni elénk. A lemezen annyi az anyag, hogy az egész első hallgatásra felfoghatatlan, így a kevésbé türelmeseknek a Lateralus talán túl nagy falat, de higgyétek el, ez a csemege olyasmi, amihez hosszú távra le lehet kötelezni magunkat, és mindent tud, amitől a lemez „leülhet” akár évtizednyi felesleges absztinencia után is az első meghallgatástól számítva. Kezdhetjük a metrikával, a ritmussal, amely a nyitó The Grudge-tól kezdve játszik az érzékeiddel. Ez az a dal, amelyben a radioaktív mag fokozatosan izzik fel, és a jelentések lassan égnek ki. A haragról és a lappangó gyűlöletről szóló szám tétovázva bomlik ki, hogy a bevezető zúzás után a megállíthatatlan, szinte isteni düh teljes kiáltásában törjön ki. Danny hihetetlen, ütőhangszerekkel telített dobjátékát Justin Chancellor basszushúrjainak transzcendens simogatása és Adam Jones lebegő gitárjai kenik át, mindezt pedig Maynard mantrája nemesíti meg: „Clutch it like a cornerstone / Otherwise it all comes down / Justify denials and / Grip ’em to the lonesome end / Clutch it like a cornerstone / Otherwise it all comes down / Terrified of being wrong / Ultimatum prison cell / Saturn ascends / Choose one or ten / Hang on or be / Humbled again / Humbled again.” Az események és az egész show tengelye a karizmatikus frontember, aki hol brutális agresszióval, hol mámorító édességgel ülteti a gondolataidba a szépséget. Az Eon Blue Apocalypse bevezetője után folytatódik a szellemi emelkedés a gyönyör parabolája mentén. A The Patient óda az átadáshoz és a meg nem értett istenfélő imádatához; a térdre hullás után a lángoló hívő azt kérdezi, miért felejtették el, és miért nem hallja az isteni visszhang zengését. „If there were no rewards to reap / No loving embrace to see me through / This tedious path I’ve chosen here / I certainly would’ve walked away / By now”. Jön a buddhista Mantra, amely baljós hívásként a racionális minden formájának nihilista semmissé tételére újra beleszövi a feszültség elemét, majd átszúr a Schism újabb hihetetlen, basszusgitáros briliánsa. „There was a time that the pieces fit / But I watched them fall away / Mildewed and smouldering / Strangled by our coveting / I’ve done the math enough to know / The dangers of our second guessing / Doomed to crumble unless we grow / And strengthen our communication”. Az álomvilágok ismétlődő újrateremtésének magasztalása megtörik az értelmezés szirtjein, én pedig kétségkívül inkább a TOOL nagy manipulátorainak szövőszékébe való pillanatnyi befeszülés híve vagyok, erőlködés nélkül. A jelentések a pórusokon át szivárognak be Maynard minden kiejtett szavával. „Cold silence has / A tendency to / Atrophy any / Sense of compassion / Between supposed brothers / Between supposed lovers”. A Schism a ritmus és a dallam tökéletes erotikája, és ezt követi a Parabol és a Parabola páros. Előbb a Parabol megnyugtató nyitányának mézédes ujjbegy-érintése, aztán Adam Jones kifinomult, telt, torzított gitárja kettévág, és megráz az album egyik nehezebb számával, ahol az első megnyugvás után hangos, mennydörgő gitárok rázzák fel a gondolataidat. Maynard nyugodt marad, és hatalmas erőt meg meggyőző erőt visz az előadásba. Miért vagyunk itt, és mit csinálunk ezen a világon? Véletlen ez, vagy valami mélyebb értelem miatt eleve elrendelt létezés? „This body. This body holding me. / Be my reminder here that I am not alone in / This body, this body holding me, feeling eternal all this pain is an illusion,” ezek a szavak mindent elmondanak. Vigaszt keresünk, mágikus tapaszt a testbe zárt lelkünkre, és ez a fájdalommal, érzésekkel átitatott test csupán egy kapszula az evilági kifejezéshez. A lét illúziójában lábunk alatt a homokba nyomok vésődnek, hogy legalább egy pillanatra megállhassunk, és válaszokat találjunk az örökkévalóságra vonatkozó kérdéseinkre. A test halandó, és az első evilági lélegzettel a megszűnésnek van átadva. A lélek az, ami halhatatlan. Kevésbé vigasztaló a folytatás, a fenomenális és brutálisan hangos Ticks & Leeches. „Suck and suck. Suckin up all you can suckin up all you can suck. / Workin up under my patience like a little tick. / Fat little parasite. Suck me dry. / My blood is bruised and borrowed. You thieving bastards. / You have turned my blood cold and bitter, / beat my compassion black and blue” ezek a szavak a lehető legkifinomultabb módon fojtják és szívják ki a pozitivitást. Maynard leszámol a vérszopókkal az anyakiadónál, a füledbe pedig a baljós kiválóság tökéletes adagját önti. Következik a címadó, na jó, majdnem címadó dal, a Lateralus. Ez – ahogy sok elmélyült és jól értesült forrás állítja – a Fibonacci-sorozat elvei szerint íródott, vagyis teljesen matematizálva, az 1,1,2,3,5,8 mintája alapján. A ritmus a szavak és hangok kifinomult füzérével kúszik be a barázdált szív repedéseibe. Egy dal, amely az emberi szenvedélyekhez, akaráshoz, az áttörés örök vágyához és az újabb lépéshez nyúl. Maynard a mérleg nyelve, aki előadja a matematikai szerkezeteket és a misztikus értelmek elmosódott képeit. „Black then white are all i see in my infancy. / red and yellow then came to be, reaching out to me. / lets me see. / as below, so above and beyond, I imagine / drawn beyond the lines of reason. / Push the envelope. Watch it bend.” A magasztos pillanat transzcendenciája arra késztet, hogy önpusztító módon meghaladjuk önmagunkat és a világot, ahol azt a látszatot éljük, hogy a végtelen kiteljesedés spirálja határtalanul messzire nyúlhat, mi, emberek pedig csak látszólag kerülünk közelebb az istenekhez. „I embrace my desire to / feel the rhythm, to feel connected enough to step aside and weep like a widow / to feel inspired to fathom the power, to witness the beauty, / to bathe in the fountain, / to swing on the spiral / to swing on the spiral / to swing on the spiral of our divinity and still be a human” énekli Maynard, és a pokoli megrészegülés új ciklusába pörget bele. A dal az ösztönösség és a teljes lelki fosztogatás tökéletes tükre, amelyben a törzsi dobok ritmusán át kapcsolatba kerülhetsz saját magaddal. A Disposition a zaj feszültségével csillapítja a szenvedélyeket, hogy a Reflection újabb, elgondolkodtató provokációján át folytatódjon. Az igazság tökéletes fényét kereső kíváncsiak tágra nyílt szemét elvakítja a látott értelem, és az ember, aki felmászott Platón barlangjának meredek lejtőin, hogy a belső hívást kövesse az (ön)megváltás felé, a végső vég katartikus pillanatához közeledik. „So crucify the ego before it’s far too late / To leave behind this place so negative and blind and cynical / And you will come to find that we are all one mind / Capable of all that’s imagined and all conceivable / Just let the light touch you and let the words spill thorough / Just let them pass right through, bringing out our hope and reason./ before we pine away.” A vállakra nehezedő nyomás statikája a Triad záró aktusával folytatódik, hogy a Faaip De Oiad elektromos zümmögéssel zengő Isten-hangja után – ez egy rádióadás felvétele, amelyben egy férfi szólal meg az éterben, aki állítólag megszökött a hatóságok elől, mert azok a hírhedt 51-es körzet igazságait „szigorúan titkos” fiókokba nyomják – kifusson a lemez. A dal címe az angyalok nyelvén, enochiánul íródott, azon a nyelven, amelyen a középkori látnokok az isteni látomásaikat leírták.
https://www.youtube.com/watch?v=N1HbX8w0Djw
És ebből az album minden pillanatában kijut nekünk. A TOOL kibontotta evolúciójának spirálját, és hihetetlen lépést tett előre az elődhöz képest, az Aenimához viszonyítva. A Lateralus annyi látványos réteget és szellemi kihívást rejt, hogy kétségkívül a TOOL életművének, de a 21. század eleji zenei zsenialitásnak is a csúcsára helyezhetjük. Nincs benne félmegoldás, nincsenek üres koncepciók. Nincs túlzás, és nincsenek szavak, amelyekkel teljesen megragadhatnánk a lemez minden értelmét, vagy leírhatnánk az új lelki mennybemenetel brutális tettét. Mindenekelőtt pedig nincs olyan anyag, amellyel méltón megörökíthetnénk az album monumentális nagyszerűségének pillanatát, amely után az ember a saját létezésének magányában marad, és ott csak a tiszta Itt és Most érzetétől való eksztatikus remegés pillanatait számolgathatja. A Lateralus mindenképp többszöri, elmélyült hallgatásra való album!
Felállás
Danny Carey – dob
Justin Chancellor – basszusgitár
Maynard James Keenan – ének
Adam Jones – gitár
Produkció
David Bottrill & Tool
Számlista
1. The Grudge
2. Eon Blue Apocalypse
3. The Patient
4. Mantra
5. Schism
6. Parabol
7. Parabola
8. Ticks & Leeches
9. Lateralus
10. Disposition
11. Reflection
12. Triad
13. Faaip De Oiad
