Kiadó: White Star Records
Megjelenés: 2020. 7. 1. (digitálisan)/2020. 8. 14. (digipak CD)/2020. 10. 9. (2LP)
Produceri munka: Adam Warne
Az album hossza: 62.13 perc
Műfaj: Art Rock/Progressive Rock
Pontszám: 9.5/10
A Kyros egy új brit art rock zenekar, a „90 utáni személyi számmal” született kortársak új hullámának tagja. Teljesen felszabadultan kísérleteznek a műfajok közötti fúzióval, és az elmúlt években egy csomó elképesztően jó albumot raktak le az asztalra, bizonyítva, hogy a rock and roll fejlődése közel sem ért véget. Ezeket a bandákat (a The Dear Hunterektől a Voyageren és a Thank You Scientisten át, hogy csak az első hármat említsem, ami most eszembe jut) az eklektikusság jellemzi, amelyet az önálló művészi fejlődés természetes útján értek el. A Kyros sem kivétel, és a maga módján éri el a zenei egyediséget. Leírom rögtön: ha olyan zenei gourmand vagy, akit vonz a másság és a szokatlan zene kihívása, nem is kell tovább olvasnod ezt a kritikát, mert a Kyrosszal biztosan telitalálatot fogsz húzni.
A Kyrost a fiatal Adam Warne vezeti, aki anyai ágon thai gyökerekkel rendelkezik, és Londonban tanult popzenét az egyetemen. Zeneszerző, producer, hangmérnök, multiinstrumentalista és énekes egy személyben. A Kyros gyökerei 2009-ig nyúlnak vissza, amikor Warne nem egészen tizenhét évesen elindította a Chromology projektet, amely később Synaesthesiává alakult, és amellyel 2012-ben egy több mint ígéretes, azonos című debütalbumot adott ki. Miután a Giant Electric Pie kiadó megszűnt, a második album már Kyros néven és „Vox Human” (2014) címmel, saját kiadásban jelent meg, és ezzel Warne határozott művészi lépést tett előre a stílus és a hangzás megalapozásában. 2020-ig több zenészt is bevont az együttműködésbe. Így telt el a négy év, közben a Kyros projektből kvartetté nőtt, és idén júliusban (először digitális formában) megjelentették a „Celexa Dreams” albumot.
Adam Warne zenei víziója a nyolcvanas évek pop-retorikájának hagyatékából, az „agyas” alternatív rock modern esztétikájának elemeiből és a progresszív rock örökségéből a legjobbat olvasztja egybe. Az örökölt „new wave synth pop elektronika” zseniálisan „be van csempészve” a zenekar művészi világába, a produkció pedig azt veszi alapul, amit például Trevor Horn csinált a Yes lemezeken a nyolcvanas években. Ez azt jelenti, hogy a hangkép minden építőeleme kontrasztokban, hatalmas fokozásokkal van megtámogatva. Az átmeneteket gyakran ügyesen „megtörik”, ami erősíti a progresszív rock modern megközelítéseinek érzetét. A szerzés több motívum tömör összekapcsolására épül, amelyek a progresszív kifejezésmódot építik, a Kyros azonban végig megőrzi a folyamatos hallgathatóságot és az elképesztő zenei hatást, amely azonnal megragad. Az album ugyanis rendkívüli bombasztikus elemet bontakoztat ki. Az adott motívum több különálló darabból épül fel, amelyek ebben a kirakóban rendkívül intelligensen kapcsolódnak egymáshoz. Mintha stafétabotot adogatnának egymásnak. Megpróbálom szavakba önteni. Például egy motívum, mondjuk a nyitó In Motion, szintetizátoron indul, ami csak egy darabkát játszik el belőle, a folytatásban ezt egy hirtelen dobbetét veszi át, majd továbbadja a „stafétát” a basszusgitáron megszólaltatott hangsornak (lenyűgöző „slap” figurákkal is), és így tovább. Éppen az ilyen láncszerű egymásutánok a vezető motívumokban szólnak progresszíven, szokatlanul és eklektikusan, hiszen műfajok közötti asszociációkat is kelthetnek. A fókuszpont azonban egyértelmű: az öntörvényű, kifejező művészi világ. A nyolcvanas években ezt csinálta például a Rush, amely fenomenálisan beleszőtte a művészetébe az akkori divatirányzatokat, a „new wave”-et és a „synth pop”-ot. A Kyros is valami hasonlót csinál, csak a maga módján. A nyolcvanas évek Rushára, azon belül a „Grace Under Preassure” (1984) és a „Hold Your Fire” (1987) közötti három albumra való utalások főleg a nyitó In Motionben (a refrénjére az ausztrál Voyager is irigykedhetne), kicsit később az In Vantblackben, valamint az album vége felé az UNO Attackben érezhetők. A basszusgitáron játszott dinamikus vonalak nélkül azonban, amelyek elárulják, hogy a csapatban „valaki” annak idején Geddy Lee basszusjátékát tanulta, ezeket az asszociációkat nem lehetne elérni a dalokban.
A Two Frames Of Panicban a Muse rajongói találnak majd szimpatikus dolgokat, aztán ott a Technology Killed the Kids III, amely az első és a második részére (az előző két albumon találhatók) utal, és félreérthetetlenül jelzi, hogy a Kyros a progresszív rock művészi irányzatainak új generációs csapata, és vele a zseniális Devin Townsend rajongói is azonosulni tudnak majd. A nyolcvanas évek pop-retorikáját a legkifejezettebben a Rumor dal mutatja, amely azonnal a fülbe mászik, és a nyolcvanas években biztosan nagy sláger lett volna. Jócskán hordoz magán valamit a jó öreg Talk Talk érzelmességéből az „It’s My Life” album korszakából. Warne a filmmusicalek rajongója is, ahogy ezt a záró Her Song is Mine bemutatja, amely kiemelkedik az albumon, és ezért van értelme, hogy a végére került. Ha Sinatra még élne, itt énekelhetne Warne-nal duettben. A sötétebben felépített Phosphene és Sentry nem is titkolja a Radiohead hatását, a zeneiség pedig, amelyet a Kyros az album során kibontakoztat, „aktuális”, és időnként a hasonló „személyi számú” progresszív rock/metal zenekarok, például a The Dear Hunter vagy a Voyager zeneiségére emlékeztethet.
Még nem egyértelmű, hogy ez-e a művészi csúcspont. Warne fiatalságát, kiváló szerzői és hangmérnöki tehetségét, valamint azt a rendkívüli kémiát tekintve, amelyet a kvartett a kölcsönös összhang és a zenei irány követése terén kialakít, egyelőre lehetetlen ilyen következtetést levonni. A Kyros ugyanis továbbra is ugrásszerűen fejlődik, hiszen a „Celexa Dreams” az elődjének, a „Vox Humana”-nak egyértelműen érettebb, művészileg kiforrottabb folytatása, amellyel még mélyebbre ásták és tovább csiszolták a saját, öntörvényű művészi zenei portfóliójukat. A „Celexa Dreams” egyszerűen szólva lenyűgöző és ragyogó teljesítmény minden szempontból, amely csak úgy kicsattan a frissességtől és az izgalmas fejlődéstől. A produkció, a kivételes szerzői megoldások, a rendkívüli zeneiség elérése és a hangkép összes építőelemének állandóan kihívó egymásra hatása terén, amely végig érezhető eklekticizmust szül. Mindezzel azt jelzi, hogy a zenekar előtt fényes jövő áll.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. In Motion
2. Rumour
3. In Vantablack
4. Ghost Kids
5. Phosphene
6. Technology Killed the Kids III
7. Sentry
8. Two Frames of Panic
9. UNO Attack
10. Her Song is Mine
Felállás:
Adam Warne – ének, billentyűk
Joey Frevola – gitár, vokál
Peter Episcopo – basszusgitár, vokál
Robin Johnson – dobok, ütőhangszerek
