Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pendragon
Kiadó: Toff Records
Megjelenés: 1988
Játékidő: 51:52
Értékelés: 2/5
A Pendragon az „The Jewel” (1985) című debütalbumával a nyolcvanas évek közepén kultikus státuszt szerzett magának a progresszív rock új hullámának rajongói körében, amikor Nagy-Britanniában sorra bukkantak fel tehetséges zenekarok, amelyek muzsikája nagyrészt a hetvenes évek szimfonikus progrock együtteseinek örökségéből táplálkozott. A „The Jewel” a szimfonikus progresszív rock újjáéledésében betöltött fontos szerepe ellenére sem volt gyenge pontok nélkül, így messze állt a mesterműtől, amilyen például a neo prog rock úttörői, a Marillion és a skót Pallas kiváló bemutatkozó lemeze volt, ugyanakkor szép útravaló volt a pályafutás folytatásához.
Ahelyett, hogy folytatták volna a szimfonikus progresszív rock elemeinek öntözgetését, a Pendragon a „Kowtow” albumon kommerszebb hangzás mellett döntött, vagyis valami olyasmit lépett, mint amit a nyolcvanas évek végén neo progresszív „unokatestvéreik”, az IQ. Egyfelől ez racionális döntés volt, hiszen a karrier ezen szakaszában még reménykedtek benne, hogy valahogy kitörhetnek a progrock underground világából a nagyobb színpadokra, vagyis elérhetik azt, ami a Marillionnak sikerült. Csakhogy sosem voltak meg bennük azok az adottságok, hogy a pop rock világában is helytálljanak, és rohammal bevegyék a rádiók hullámhosszait.
A zenekar vezére, Nick Barrett gitáros-énekes a hirtelen kereskedelmi sikerre vágyva a pop rockos fűszerezésű „Kowtow”-val alaposan megégette magát: az album mindent kínál, csak azt nem, amit akkoriban a rajongók vártak tőlük (vagyis harcias progresszív rockot a hetvenes évek klasszikus szimfonikus progrock együtteseinek erős hatása alatt), a hagyományos pop rock hallgatóknak viszont még mindig kissé túl igényes, hiszen nem hiányoznak belőle a dallamos, ám komplex hangszerelések sem. Arról, hogy Barrett soha nem rendelkezett meggyőző énekhanggal egy power ballada-énekes szerepéhez, szót sem érdemes vesztegetni, még ha ebben a szakaszban igyekezett is az ellenkezőjét bizonyítani. Valószínűleg rossz példával szolgált az is, hogy a „bukott” progrock-bajnokok, a Genesis és a Yes a nyolcvanas évek közepén váratlan kereskedelmi sikereket ért el. Ezek a megkeményedett rókák azonban meggyőzően és fokozatosan hajtották végre a váltást a progból a popba, míg a Pendragonnak egy ilyen kísérlet a stúdiókarrier korai szakaszában majdnem végzetes lehetett.
A legnagyobb irónia, hogy ez a sikertelen hangzásbeli váltási kísérlet éppen akkor történt, amikor a billentyűs varázsló, Clive Nolan, aki már a „9:15 Live” (1986) koncertalbum megjelenése előtt csatlakozott a zenekarhoz, a felismerhető hangzás kialakításának egyik kulcsfigurájává és a közönség kedvencévé vált. Nolan klasszicista billentyűs háttérrel rendelkezett, játékstílusára pedig érezhetően hatott a legendás Rick Wakeman (Yes), ami azt jelenti, hogy gond nélkül, visszafogott érzékkel játszott egyszerre többféle billentyűs hangszeren. Szerteágazó szimfonikus hangszerelései és szellemes szólóbetétei gyakran azok, amelyek megmentik az albumot a teljes elsüllyedéstől.
A „Kowtow” nem nélkülözi a kellemes meglepetéseket, ezért először a pozitívumokat érdemes kiemelni. A Pendragon ugyanis néhányszor, főleg az album második felében, sikeresen felébreszti kísérletező, progresszív rockos génjeit, és Nolan ötletes rendezésében többrétegű szimfonikus hangszereléseket, valamint érzékeny gitárfutamokat kapcsol össze, amelyeket Nick szokás szerint rendkívüli finomsággal csalogat elő az ujjai alól, és ezzel bizonyítják, miért szerették meg őket a progrock-gurmánok már a pályafutásuk elején ilyen könnyen. Ilyen az epikus „Total Recall”, amely zongorán és szintetizátorokon megszólaló izgalmas szimfonikus hangszerelések egész palettáját vonultatja fel. Hamarosan kellemes dallamot építenek fel, és a sűrű billentyűréteg fölé néhány bájos gitárbetéttel többszólamú harmóniákat varázsolnak. Nick „excentrikus” hangja is rendszerint a drámai pillanatokban a legmeggyőzőbb. A billentyűfüggönyök és az akusztikus gitár finom dallamának nyitó összefonódása megteremti az alapot a feszült, titokzatos hangulathoz.
A több mint tízperces „The Haunting” szintén kellemes meglepetés, ha nem is a progrock csemegéje, hiszen nem hiányoznak belőle a drámai szekciók, a hatalmas hangulatok és ritmusváltások váratlan cserélgetései. A háttérben hullámzó mellotron fenséges zenekari felhangot ad, a hirtelen ritmikai váltások és a melankolikus gitár-slide-ok elegáns betörései pedig igazi fülcsemegék. Nolan míves szintetizátor-textúrái, főleg a szerzemény közepén, és az, ahogy ezeket Nick „síró” gitárhangjaival összefűzi, az egész album legjobb pillanatait szállítja. A többnyire melankolikus-kelta hangulat elválaszthatatlan a zenekar hangzásbeli örökségétől és magától a névtől is, ezért nem meglepő, hogy ez a „Kowtow” legjobb dala.
Némi elégtételt a címadó szerzemény is hoz, amely finom és harmonikusan hullámzó szimfonikus függönyök sorát vonultatja fel, miközben a feltüremlő gitárfrázisok és az érzékeny billentyűs hangszerelés fúziójára épülő fő dallam meggyőző, drámai hangulatot teremt. Remek kifutás, ahogy a többszólamokkal megtámogatott dallamos refrén összefonódik a háttérben szóló szimfonikus harmóniákkal, és jó betekintést ad a későbbi stúdióalbumok hangzásbeli irányába.
A sikertelen kísérletek kategóriájába tartoznak a kereskedelmi irányultságú dalok, amelyek főleg az album első felében uralkodnak, mint például a nyitó pop rocker, a „Saved By You”, szinte táncos refrénnel és a lehető legegyszerűbb fő motívummal. Valamelyik Bon Jovi-féle banda ezzel a dallal biztosan slágert csinált volna, a Pendragon viszont az ilyen nagy színpadokra törésben alaposan égeti magát. A „The Mask” meglehetősen erőltetett kompromisszum a szimfonikus prog és a pop között, amely a kiváló gitárszólókon és a finom szintetizátor-textúrákon kívül semmi különösebben örvendetesről nem tud beszámolni. A melankolikus „Time For a Change” a dallamos rockos gitárfinomságok és a hangsúlyos szimfonikus hangszerelések összeszövésével az egyetlen a kereskedelmi irányultságú kísérletek közül, amely legalább szolidra sikerült. Az epikus refrén szépen ül a szintetizátorok hatalmas rétegén, csakhogy a dal hirtelen, kapkodó befejezése befejezetlenség érzetét kelti.
Az „I Walk the Rope” című dalban Nick az AOR power balladák énekesének szerepét próbálja fel, a szaxofon pedig még egy kis jazzes fuvallatot is hoz. A romantikus dallam és a melankolikus hangulat fokozatos felépítése meggyőző, ám Nick hangszíne sosem volt balladákra teremtve, még ha a refrénekben a vokalisták, élükön Nolannal, segítenek is neki. A következő ballada, a „2 Am” a szaxofonhangszerelések bő billentyűhullámokra fektetésével folytatja a flörtölést a jazz könnyed változatával, miközben Nick a romantikus érzelmek éneklésében ismét eléggé hiteltelenül hat. A Dire Straits klasszikusával, a „Your Latest Trick”-kel való nyilvánvaló rokonság itt inkább szidalom, mint bók. A himnikus „Solid Heart” teljes ihlettelensége miatt említésre sem lenne érdemes, ha nem tartalmazna néhány szaftos nolani billentyűs díszítést.
A „Kowtow” kereskedelmi hajlama, valamint a „Red Shoes” és a „Saved By You” EP-k megjelenése ellenére a Pendragon a fent említett okokból teljes kudarcot vallott abban, hogy meghódítsa az MTV-generáció könnyű (egyes rosszindulatúak szerint „sekélyes”) zenei szórakozásra éhes fülét. Megjelenésekor a „Kowtow” a zenekar rajongóinak többsége számára joggal jelentett komoly csalódást, és mind a mai napig ez a legrosszabb albumuk. Mára, az idő próbáját kiállva azonban el kell ismerni, hogy a sikertelen stílusirány ellenére akad rajta néhány jó falat, amely emlékeztet arra, mire képesek, ha a legjobb formájukat hozzák, és nem a kereskedelmi sikeren törik a fejüket. A hetvenes évek nagy progrock-együtteseinek örökségére való többé-kevésbé sikeres támaszkodás mindig is a legtöbbre értékelt, de egyben legtöbbet bírált tulajdonságuk volt. Csak évek múltán sikerült végre olyan albumot létrehozniuk, amelyen sikeres kompromisszumot találtak a régi és az új között, és meggyőzően szóltak a hetvenes évek hatalmas prog örökségének szélesebb körű követése nélkül is („Pure”, 2008). A hirtelen, kényszeredett letérés a győztes hangzásirányról a „Kowtow”-n majdnem a zenekar felbomlásához vezetett, ám sokak meglepetésére már a következő albumukon, a „The World” (1991) lemezen csodával határos módon talpra álltak.
Felállás
Nick Barrett – ének, gitár
Pete Gee – basszusgitár
Clive Nolan – billentyűs hangszerek
Fudge Smith – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Julian Siegal – szaxofon
Produkció
Pendragon
Számlista
1. Saved By You (3:58)
2. The Mask (4:01)
3. Time For A Change (3:56)
4. I Walk The Rope (4:47)
5. 2 AM (4:14)
6. Total Recall (7:00)
7. The Haunting (10:40)
8. Solid Heart (4:20)
9. Kowtow (8:56)
