Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés dátuma: 2019. 9. 13.
Az album hossza: 44:20 perc
Producer: Nick Raskulinecz
A kaliforniai nu metal formáció, a Korn esetében szinte csoda, hogy mindennek ellenére sikerült talpon maradnia. A zenekar tagcseréken esett át, zeneileg sokat kísérletezett, amit a rajongók nem díjaztak. Itt főleg a dubsteppel való kísérletezést érdemes megemlíteni. Maga a nu metal már rég nem népszerű, és csak keveseknek sikerült megkapaszkodniuk. A Korn még mindig megtölti a termeket, és gyakorlatilag meg tud élni a zenéléséből, ami manapság kétségkívül siker. A Korn ráadásul igencsak szorgos banda. A lemezek rendszeresen jönnek, és mostanra már a 13. stúdióalbumuknál tartanak.
Az előző lemez, a The Serenity of Suffering sokakban visszaállította a bizalmat. A Korn nemcsak a sötét hangulatot őrizte meg, stílusban és hangzásban is a banda aranykorát idézte, amikor az Issues (1999) és az Untouchables (2002) megjelent. A Korn láthatóan kezdte felismerni, hogy révbe ért, és mindent megtett azért, hogy ez így is maradjon.
A The Nothingnál úgy döntöttek, hogy megtartják a jellegzetes sodrásukat, miközben az egészet még sötétebbé teszik. Bár a Korn eleve elég komor zenekarnak számít, felmerülhet a kérdés, hogyan lehet ezt még tovább fokozni. A Korn komorságát mindig is morbid, személyes szövegek, mélyre hangolt gitárok, különféle effektek és billentyűk használata támasztotta alá. A zenekar újra gitárcentrikus lemezt ígért, a sötétség pedig a szövegekben lesz még erősebben jelen. Az énekes, Jonathan Davis élete 2018-ban alaposan felfordult. Először az édesanyja halt meg, majd a volt felesége is, aki túladagolásban hunyt el. Ez pedig kétségkívül meglátszik a lemezen.
Hogy az album sötét lesz, azt már a nyitódal, a The End Begins is előrevetíti, amelyben David skót duda szólaltat meg, az éneke pedig kétségkívül igencsak morbid. Elsőként a Cold című dalt kapjuk a Korntól, ami viszont egyáltalán nem hat olyan sötéten. Meglehetősen tipikus, odabaszós Korn-szám erős refrénnel. Az viszont rögtön hallatszik, hogy a zenekar nem spórolt a produkción. Minden hangszer kivehető, a hangzás hangos, tiszta és tömör. Pont, ahogy egy Kornnál illik.
Fokozatosan, minden egyes dallal kirajzolódik az album igazi arca. A Korn viszont nem tért el önmagától, következetesen tartja a stílusát. Több komorság már a You’ll Never Find Me-nél érezhető. Ezt a nyugodtabb rész és Davis érzelmes éneke biztosítja. Jonathan Davis énekével még mindig meg tud győzni. Különleges a hangszíne, és az dallamvonalaknál sem fogy ki az ötletekből. A Korn pályafutása során már számtalanszor bizonyította a komorságát, így a The Nothingon ezt főleg a szövegek igazolják. Nagyon jó példa erre az Idiosyncrasy szövege:
Crawling down the path, I’m helpless, reaching for the light I see
Every time I get too close, the light proceeds ahead of me
Taking deep, I take a step, standing up, I take a breath
Running towards the light, I feel the fingers wrapped around my neck
God is making fun of me
He’s laughing up there, I can see
Az album legelején még nem tűnik úgy, hogy rettentően sötét lenne. Inkább egy meglehetősen tipikus Korn-lemeznek hat. De amikor a Korn lelassít, és doom metalosabb tempóra vált, Davis még jobban kibontakozik. Jó példa erre a Can You Hear Me, különösen a refrén:
Can you hear me? ‘Cause I’m lost
And I may never come back again
And while my heart keeps holding on
I know I’ll never be the same again
Minél közelebb ér az album a végéhez, annál inkább megjelenik ugyanaz a gond, mint az elődöknél. A lemezen van egy-két dal, ami már sok, és ezek amúgy sem emelkednek ki az átlagból. A H@rd3r a nagy erejű, ütős részei miatt mindenképp kiemelhető. A zárásra a Korn a korrekt This Loss című dalt, majd a morbid outro-t, a Surrender to Failure-t kínálja.
A kivitelezésre és a hangzásra nincs panasz. Davis éneke továbbra is a zenekar egyedi ismertetőjegye. A két gitáros, Head és Munky továbbra is erős tagja a bandának ütős gitárjaival és az effektek iránti érzékével. Fieldy basszusgitáros mindig is kitűnt a jellegzetes hangzásával és a basszusmeneteivel. Ray Luzier dobos pedig ismét remek ritmikai dinamikát hozott, ami ötletességével és sokszínűségével különleges pecsétet nyom a lemezre. Hallatszik, hogy a zenekar egységként működik, kedvencet nehéz kiemelni.
A Korn a The Nothinggal ismét kiválóan megszólaló, sodró és sötét lemezt tett le az asztalra. Olyan album, amely lelkesíteni fogja a zenekar követőit. Nem kiemelkedő teljesítmény, de a zenekar mögött egy tucat album áll, így az ilyen színvonal megtartása is tiszteletre méltó.
8/10
Dallista:
- The End Begins
- Cold
- You’ll Never Find Me
- The Darkness is Revealing
- Idiosyncrasy
- The Seduction Of Indulgence
- Finally Free
- Can You Hear Me
- The Ringmaster
- Gravity Of Discomfort
- H@rd3r
- This Loss
- Surrender To Failure
Felállás:
Jonathan Davis – ének
James ‘Munky’ Shaffer – gitár
Brian ‘Head’ Welch – gitár
Reginald ‘Fieldy’ Arvizu – basszusgitár
Ray Luzier – dob
