Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Deftones
Kiadó: Reprise Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 51:50
Értékelés: 4.5/5
Amikor közel két évtizeddel ezelőtt először hallottam meg az Adrenaline első taktusait, a akkor még fiatal fülemnek azonnal világossá vált, hogy a Deftones valami különleges, és érdemes belemerülni. Az Around The Fur után egyértelmű lett, hogy a szerencsefaktor nem számít sokat: a sacramentói kaliforniai srácok megmutatták, hogy különleges küldetésen vannak, amely után a zene világa soha többé nem lesz ugyanolyan, a White Pony pedig bebizonyította, hogy mindig van még hová fejlődni. Az egykor avantgárd Korn kortársai franchise-zá nőttek, amely az öltözködés és az újkori nu metal hangzás imaginárium mellett teljesen saját megközelítést talált a modern témák feldolgozására, az én fülem pedig egyre éhesebb lett a folytatásokra. A folytatások többnyire csalódást okoztak, egészen addig, amíg Chi Cheng basszusgitáros halála után úgy döntöttem, véget vetek a végtelen csalódások körének (a Saturday Night Wrist fényes kivétel volt), és újra meghallgatom az egykor függőséget okozó ritmusokat és dalokat, amelyek miatt a melankólia számomra tökéletesen összefért a minőségi metal fogalmával. A Koi No Yokan bekerült a lejátszóba, a továbbiak pedig az alábbi néhány sorban olvashatók.
A Koi No Yokan japánul az első látásra szerelembe esést jelenti, és mivel az azonnali szerelemben mindig van valami megtévesztő, eleinte távolságot tartottam, ami aztán fokozatosan elolvadt. Tizenkét évvel a White Pony után még mindig maradt a szívben elég gyújtós ahhoz, hogy fellobbanjon, a jó zene mágnesessége pedig a sírból idézte vissza mindazokat a szép emlékeket, amelyek miatt az egykor naiv fiatalember most kissé megöregedett, de boldogabb egy új, tavaly érkezett kinyilatkoztatással. Chino hadserege, az atipikus szonikus támadók képesek kiállni az idő próbáját, és közel egy órányi igazán kivételes zenét szolgálnak fel nagyon kevés hibával. Stephen Carpenter mélyebbre hangolt húrokon szóló gitárjai adják meg a keretet, amelyen belül szépen kibontakoznak Cunningham ragyogó ritmikai kitörései, az édes ráolvasás pedig Chino Moreno ezoterikusan lihegett suttogására hárul, aki a kornos manírok elhagyása után teljesen levegőssé és szinte szexisen fenyegetővé vált. A hangulat egy medence, amelyben álomszerű motívumok és nem mindig azonnal világos, közvetlen, világfájdalmas fájdalomkisajtolást hordozó szövegsorok fonódnak egymásba – márpedig ebből az együttesnél az utóbbi években nem volt hiány. A Koi No Yokan ugyanis terápiás kísérlet arra, hogy könnyebb legyen elviselni a felismerést: soha többé nem lesz olyan, mint régen, és néhány embert, akik egyre mélyebbre csúsztak a halál sötétjébe, már nem lehet visszahozni. Chi részletekben haldoklott, és már a Diamond Eyes után Sergio Vega vette át a helyét. A súly és az álmodozás kezet fogott az újjászületés tényezőjével, amely újra rálökte az együttest a muzikális potencia sínjeire, és lehetővé teszi, hogy ismét felemelkedjenek a Deftones univerzumának törékeny, sebezhető és egyszerre magával ragadóan brutális magasságaiba.
A Koi No Yokan olyan lemez, amelyen minden jobban működik, mint az előző albumokon. A szövegírás az átlagnál is morenósabb, a dalok pedig kerek egészet alkotnak. Már a nyitó Swerve City bevezető riffje – amely valamiféle zeppelines–smashing pumpkinsos konglomerátumra emlékeztet, ismerős, mégis egyedi – lendületet ad a mélyebb elmerüléshez. Moreno asztrális lovakról és természeti erőkről áradozik, és nem árul el túl sokat a szexepiljéből, az érdeklődés azonban az ezoterikus megfoghatatlanság ellenére acélosan odaszegeződik a bal és jobb fül között szövődő hangokhoz. Az első lelkesedés lökéshulláma után a Romantic Dreams még érzékibb folytatása következik, amely észrevétlenül olvad át a logikus folytatásba. Carpenter gitárja fonja a szálakat, Cunningham metrikája pontosan adagolt dobütésekkel fékezi az érzelmek túl gyors kitörését, Chino pedig a basszus rejtett hangjai és Delgado samplerei és billentyűi mellett a maga módján végzi el a sámáni megbabonázás aktusát. A sűrű, ködös hangzás a kémia teljesen logikus eredménye, amely természetesen és éteri módon illékonyan szól. A Leathers aztán úgy lopakodik be, mint egy esőcsepp a sűrű köd- és füstfelhőkön át, a gyengéd bevezető után viszont eldörrennek a Deftones kanonádjának ágyúi. A Deftones kibújik a régi, szűkös burkából, megőrzi méltóságát és saját formáját, anélkül hogy bárki másra hasonlítana, mint önmagára. Moreno magas sikolyokat, suttogást és hipnotikus pusmogást sorakoztat egymás mellé, és bár kevesebb a torokhang, az egészben van annyi mag, hogy a dallamosság nem öli meg a hangzás élét, a Deftones pedig emiatt egy cseppet sem hangzik nyávogósnak vagy gerinctelennek.
A csúcspontok követik egymást, és a Poltergeist elején a tapsok hallatán felidéződik az együttes elsőszülöttje, az Adrenaline. A Bored taktusait jellemző élesség még mindig itt van, csak kicsit érettebb és átkozottul teltebb! A disztorziók és a tapsok kolosszális csapása úgy fonódik össze, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a Deftones pedig hangrobbanásaiban új galaxisokat szül, tudat alatt sugallt univerzumokat minden ember lelkében és agyában, aki zenehallgatás közben a zenét valóban hallja is. Nincsenek célozgatások, és nincsenek puha szövetek. Az Entombed a pop atmoszferikus hangjával úgy illeszkedik az egészbe, mint egy jól elhelyezett feszültségi pillanat, az esztétika nem sérül, a lemez energiája pedig szintén nem esik vissza. A Graphic Nature ütősebb alapszínével máris magasabb fokozatba kapcsolja a lelki expresszt az atonális szépség felé, a Tempest pedig kísértetként oson elő a pop ködfoszlányaiból. Depeche Mode metalosan – ez a közelítés, ahol a szexis játszadozás a (tiltott) dolgokkal, ez a maynardos pillanat megkettőzi a hallottak eklektikus teltségének érzését, az árnyalatok pedig egymásra rétegződnek, mint a bódultság skarlát ködfüggönyei.
_
A Gauze pedig egy pillanattal később kihívóan elcseszett tempóval szépíti meg a napot, nem túl táncolható kontúrokkal, amelyek mégis magabiztosan, koherensen és kompaktan működnek. Ha a Deftones a White Pony-n olykor elvesztette a gondolati vörös fonal végeit, most az együttes egész gépezete és felépítése jól megolajozott és tiszta. Szinte összeegyeztethetetlen a Deftones névvel. A ritmus aprítása továbbra is hallható, de ízlésesen adagolt távolságban marad. A Rosemary az orient szonikus visszhangjaként csúszik az előtérbe, mint egy cseresznyevirágokkal körülvett, elhomályosult lélektemplom képe. »There’s no sound but the engines drown / I might set free to roam …« – ez az a sor, amely után a stoner szerelvény elindul, és lassan a Deftones univerzumának peremei felé csúszik, de a kontúrok szétporladása ezúttal elmarad. A Deftones érzéki hangulatú, lassú sirámot aprít, hogy a Goon Squad című dallal újabb morzsányit szenteljen elveszett barátjának, Chinek, olyan módon, ami egyenesen rá szabott volt. A záró What Happened To You könnyen elintézhető lenne felesleges, túlművészkedett i-pontként, ami azonban nem teljesen igaz, hiszen a Deftones mindig is a saját történetének kormányosa volt, még ha nem is mindig értették helyesen.
_
A hipnotikus hangulat és a gyönyörű szonikus szépség erőszakossága ennek az első látásra szerelemnek a fő alappillére, a múlt gyors csúcsai viszont hiányoznak, amilyen a My Own Summer volt. A White Pony megkapta a folytatását, csak közben eltelt 12 év. Nyilvánvalóan mindenhez idő kell, a Deftones továbbfejlődésére és természetes evolúciójára pedig az idő folyama láthatóan jótékonyan hatott. A Koi No Yokan mindent tud, ami miatt az újbóli szerelembe esés a mostanra megöregedett egykori szeretővel teljesen lehetséges. A Deftones mindent beleadott, a legjobb a legjobbak közül ezúttal rendkívül magabiztos, acélosan áthatolhatatlan dalsorral koronázódott, amely mégis szándékosan csúszik ki az ujjak közül. Mint az álmok. Mint a látomások. Mint a csillagpor szikrái, amelyet a veszteség, az elköszönés és egy barát búcsúja fölötti bánat csalt a világra. Chi teste talán tényleg meghalt, én mégis tudom, hogy a lelke most boldogan mosolyog, és áldja azt a tényt, hogy a Deftones útja a végtelenbe folytatódik!
Felállás
Abe Cunnigham – dob
Stephen Carpenter – gitár
Frank Delgado – samplerek, billentyűk
Chino Moreno – ének
Sergio Vega – basszusgitár
Producer
Nick Raskulinecz
Számlista
- Swerve City
- Romantic Dreams
- Leathers
- Poltergeist
- Entombed
- Graphic Nature
- Tempest
- Gauze
- Rosemary
- Goon Squad
- What Happened To You?
