Előadó: Magma
Kiadó: Seventh Records
Megjelenés: 2004
Értékelés: 4.9/5
A Magma több mint két évtizedig nem adott ki egyetlen stúdióalbumot sem, aztán 2004-ben bejelentették, hogy új lemezzel jönnek. A Kohntarkosz Anteria már három évtizeddel korábban elkészült kompozíciónak, de Christian Vander egyszerűen nem találta meg az időt a kiadására. Mivel ennyi ideig tartott, mire az album megjelent, és ennyi ideig tartott a felvétele is, magától adódik a kérdés: megérte várni?
Habozás nélkül válaszolhatok: igen. Az album minden fáradságot megért, sőt talán még jobb is, hogy ilyen sokáig vártak a felvételével. Ezzel a lemezzel a Magma teljes gőzzel tért vissza. Vander ismét meglepi a rajongóit, mert az album megint nem hasonlít az elődeire. A csodadobos ezúttal olyan megközelítést választott, amely nagyobb szerepet ad az énekhangoknak. Ez az újító zeneszerző teljesen új csapatot gyűjtött maga köré, a régi gárdából csak a felesége maradt. Ismerős vezetéknév tűnik fel a Paganotti testvérpár alakjában is: ők a Magma legendás basszusgitárosának, Bernard Paganottinak a gyerekei. Vander ismét két billentyűst alkalmazott. Behívott egy új basszusgitárost és gitárost, plusz még egy énekesnőt, a fúvósokat viszont ezúttal mellőzte. A hangszerelés tehát meglehetősen lecsupaszított Magma-változat, de a mini kórust alkotó öt énekes bőven kárpótol minden hiányért, amit esetleg észrevennénk.
Az első tétel már az első másodpercektől megsejteti azt a mennyei állapotot, amellyel megáldja a hallgatót. Elképesztő, mennyire dallamos és befogadható már az elejétől fogva. Szerkezetileg szinte inkább a szimfonikus lemezekre hasonlít, kevesebb benne a hosszú kántálás és az ismétlés. Mielőtt meghallgattam a KA-t, elég jól ismertem az összes stúdióalbumukat, mégsem voltam felkészülve erre. Az album az első pillanattól megfog, és soha nem enged el. A dallamok és a megszervezett struktúrák kombinációja (főleg az énekrészeknél) miatt folyamatosan libabőrös vagyok. Mindegy, hogy Stella gyengéd, érzéki, szinte szirénszerű hangja bűvöl el, vagy Antoine Paganotti, akinek stílusa agresszívebb, vagy az egész kórus ragad magával. Nincs lazítás, folyton történik valami. Ez az első tétel valószínűleg a legkonzisztensebb mind a három közül.
A második tétel a Kohntarkosz nyitótémájának megismétlésével indul. Ez azonban csak rövid ideig tart. Aztán megszületik egy teljesen új szörnyeteg. A szerzemény több fokozaton megy keresztül: az agresszívtól a szépig és hipnotikusig. A tétel zöme egy rituális kántálás köré épül: „wiwi wowo sehndo.” Az egyetlen panaszom ezzel a résszel kapcsolatban, hogy ez a kántálás párszor túl sokszor ismétlődik. De ez a Magmától már elvárható. Olyan zenekarról van szó, amely nagy hangsúlyt fektet az ismétlődő kántálásokra és a hallgatók megbűvölésére. Ráadásul a kántálásokban mindig vannak különféle variációk, amelyek elsőre talán fel sem tűnnek, de minél többször hallod őket, annál világosabb, hogy nem minden olyan egyszerű és egyhangú, mint amilyennek látszik. A fordulatok kifinomultak és nem annyira nyilvánvalóak, de kétségkívül jelen vannak. A ebben a tételben található dallamok talán még egy árnyalattal jobbak, mint az elsőben (már ha ez egyáltalán lehetséges), de a sok ismétlés miatt az első tétel még mindig előrébb áll.
Végül pedig jöjjön ennek a hosszú, Kobaia világában tett utazásnak a lezárása. A harmadik tétel az egyetlen az albumon, amelyben hosszabb hangszeres rész is van. Először egy hosszú, Fender Rhodes elektromos zongorás bevezetőt hallunk, amely talán kissé elhúzódik. Az első énekes rész után egy újabb rövidebb zongoraközjáték következik, amely váratlanul átvált a szám igazi kezdetébe. Ezután nagyjából nyolc percnyi, életem egyik legjobb zenéje következik. Mindent tartalmaz: Antoine remek szólóitól Stella érzelmes reakcióiig. Később Christian is becsatlakozik, és eléneklik legjobb énekdallamát. Az utolsó néhány perc ismét ismétlődőbb, az „Alleluyah” szó különféle variációival. De a legkevésbé sem lehet unatkozni, mert az egész nagyon hipnotikus. A harmadik tételben egy rövid részlet hallható a Theusz Hamtaahkból (Retrospektiw I-II), az album végén pedig mindenki együtt énekli a Kobaia lemezről származó búcsúsort: „Hoi Hamtai, Sim Rim Hamtai”.
Az album egyszerűen kiváló, az ötven perc úgy elszáll, mintha pislogtál volna egyet. Az énekaranzsok annyira hihetetlenek, hogy néha úgy érzed, ötven énekest hallgatsz, nem ötöt. Az énekesek időnként egyszerre három, sőt négy különböző dallamot énekelnek, mégsem hangzik sem kakofonikusnak, sem zavarosnak. Minden gyönyörűen összeáll, a zene könnyedén áramlik. A vokális aranzsmányokat és a dallamok előadását a végtelenségig dicsérhetném, de a többi tag is megérdemel egy említést. Természetesen a főnök, Christian Vander a legfelismerhetőbb villámgyors dobolásával. De nála nem csak a sebességről van szó. Ha kell, halk és lassú részeket is játszik, néha nem is kell játszania, bizonyos pillanatokban pedig vad jazzbetétekkel robban. Mikrofon elé is képes állni, és a sajátos hangján énekel. Valószínűleg sokan örülni fognak, hogy ezúttal az énektechnikájával egyáltalán nem kísérletezik, hanem teljesen az esztétikára koncentrál. Nincs kiabálás, visítás, szélsőségesen magas falszett sincs. Ezek az elemek soha nem zavartak, de egyáltalán nem hiányolom őket. Az ő hangja nálam már régóta a legjobbak közé tartozik. Az évek során a hangja a legkevésbé sem romlott, inkább még jobb lett. A felállásban két billentyűs van, akik nagyon pontosan végzik a dolgukat. Talán nincsenek a leginkább előtérben, de a feladatuk az énekek kíséretében rendkívül fontos. A basszus megint nagyon dinamikus. Talán nem olyan hatalmas, mint Top vagy Paganotti játéka, de ehhez az albumhoz illik. James MacGaw gitárosként is fontos szerzemény. Többnyire inkább a kórust kíséri, de párszor szólózási lehetőséget is kap, és ezt szívesen ki is használja.
Annak ellenére, hogy ez az album nem hasonlít a zenekar többi lemezére, megőrzi azokat a jellegzetes összetevőket, amelyek a Magmát alkotják. Akik lelkes hívei, minden másodpercét nyelni fogják, de azoknak is jó választás, akik még nem ismerik a zenekart, de szeretnének megismerkedni vele. A zene sokkal könnyebben befogadható, mint valaha, de ugyanakkor változatosabb is. Igaz, néhány téma ismétlődik a korábbi lemezekről, de ezek a pillanatok nagyon rövidek és gyakorlatilag észrevétlenek. A produkció nagyon újszerű és fényezett, de nem baj. A Magma a maga javára fordítja az új technikákat, és csak még gazdagabbá teszi az amúgy is csodálatos hangzást. Nem vagyok az új produkciós megközelítések nagy híve, de ezúttal felülmúlhatatlan a siker. A zene isteni, és szinte semmi hibát nem találok benne. A Kohntarkosz Anteria azon albumok egyike, amelyek mind az ötven percen át eksztázisban tartanak, és egy pillanatra sem engednek. Valószínűleg ez a legjobb album a gyűjteményemben.
Felállás
Stella Vander – ének, ütőhangszerek
Isabelle Feuillebois – ének
Himiko Paganotti – ének
Antoine Paganotti – ének
James Mac Gaw – gitár
Emmanuel Borghi – zongora, Fender Rhodes
Frédéric d’Oelsnitz – Fender Rhodes
Philippe Bussonnet – basszusgitár
Christian Vander – dob, ének, ütőhangszerek
Produkció
Magma
Számlista
1. K.A I 11:12
2. K.A II 15:53
3. K.A III 21:43
Az album hossza: 48:49
