Szerző: Urban Bolta
Fotók: Urban Bolta
Helyszín: MIKK / Muraszombat
A koncert dátuma: 2010. 02. 18.
Látogatók száma: 130
Jegyár: 5€
Pénteken a muraszombati alternatív kínálat központjában, a MIKK klubban mindazok este volt, akik szeretik a lassú, pszichedelikus, többnyire instrumentális zenét, amelyet a legkönnyebben a stoner rock fogalmával lehet leírni. A MIKK a prekmurjei főváros szívében, egy ligetben, a vár épületegyüttesének ölelésében áll, így a koncert előtti vagy utáni beszélgetés ebben a fenséges környezetben igazán szép élmény.
Amikor este fél tizenegykor megérkeztem, a klub belseje még szinte teljesen üres volt, néhány lélek a sarkokban kortyolgatta a sörét, a nagyobb tömeg pedig (a várakozásokkal ellentétben) elmaradt. Úgy tűnik, a prekmurjeiek is megkedvelték azt a tipikusan tengermelléki (és még inkább olaszos) szokást, hogy a koncertek érthetetlenül későn kezdődnek. A késői érkezésem miatt ugyanis meg voltam győződve – és emiatt kicsit mérges is voltam –, hogy az előzenekar műsorának jókora részéről lemaradok, de a feltevés tévesnek bizonyult. Az est nyitóbandája, a Stonebride, jó egy órával az érkezésem után kezdett, addigra a klub is rendesen megtelt.
Elsőként a horvát Stonebride lépett színpadra. A zágrábi kvartett 2005 óta tolja együtt, és a jó négy év alatt – hála a számos hazai és külföldi fellépésnek – koncertszinten már alaposan megerősödött. 2008-ban adták ki bemutatkozó lemezüket, az „Inner Seasons”-t, idén év elején pedig állítólag ismét stúdióba vonulnak, hogy nekilássanak a sikeres nyitány követőjének.
A műsort extrém lassan indították. Az elnyújtott, mint egy galandféreg húzódó, tompa riff már előre jelezte, hogy a Stonebride a zenei kifejezésmódját pszichedelikus, időnként egyenesen morbid hangzásra építi. Amikor a ritmusszekció is előtérbe lépett, csapatként picit ránehezítettek a gázra, de továbbra is a lassabb ritmusokban gyönyörködtek, amelyek szinte beszippantják a hallgatót a hipnózis világába. A számaik nem követnek semmilyen szabályt, inkább mindegyik külön történet, és egyúttal spontán egész, amelyben számos hatás szövődik egybe. A doomos irányú gitárok azok, amelyek lassú, mély hangokkal vágnak át a dobhártyán, a kiszámíthatatlan ritmusszekció pedig viszi előre a dalt, és minden újabb átvezetéssel meglepetést okoz, ezért a Stonebride hangzásában progresszív felhang is érezhető. A számok rendkívül hosszúak, így a nem egészen egyórás koncerten a horvátok mindössze négy szerzeményt játszottak el. A gitárok nem tartalmaznak sok metálos hangzást, időnként inkább blues-hipnózis hatása alatt állnak, ami a stoner rock nyugodtabb változatába sorolja őket. Az énekes és alkalmi gitáros az egész fellépés alatt különböző elektronikus hangokkal kísérletezett, amelyeket a jobb keze alatti kis szerkezetből csalogatott elő, sőt, az énekét is nagyrészt ezzel oldotta meg – az legtöbbször már felvételről szólt, ami elrontotta az egyébként kiváló összképet, amelyet a horvátok mutattak. Ennek ellenére mi, hallgatók sikeresen megfejtettük zenéjük üzenetét, amelynek titka nagyon egyszerű: add át magad a zene áramlásának, kövesd a szíved, és ne törődj a kereskedelmi trendekkel.
Az est főszereplőjeként a bajor Colour Haze lépett fel, az európai stoner rock mozgalom fontos képviselője. A Colour Haze Münchenből érkezik, és jelenleg közép-európai klubturnén van, túlnyomórészt német és osztrák állomásokkal, így a szlovén területre tett egyszeri kiruccanás több mint megfelelő alkalom volt arra, hogy megnézzük a német trió koncertjét. A zenekar másfél évtizede működik, több mint egy évtizede ugyanabban a felállásban: az egyetlen eredeti tag Stefan Koglek gitáros-énekes, a triót Philipp Rasthofer basszusgitáros és Manfred Merwald dobos egészíti ki.
A Colour Haze az ihletét az olyan régi iskolából meríti, mint a Cream vagy a Led Zeppelin, minden művük power blues alapokon nyugszik, de aztán mindegyiket más irányba fejlesztik tovább, így az azonos alapok ellenére is rétegzettnek hatnak. A fogaskereket a frontember Koglek hajtja, aki már a frizurájával és a mezítelen lábával a színpadon jelzi, hogy gondolatban a hatvanas évek vége áll hozzá a legközelebb, amikor a rock vitorláiba a szabadgondolkodó fejekből fújt a szél. Az ujjai a gitárból egyaránt csalogatnak elő lassabb, akusztikus és pszichedelikus hangokat, valamint torzabb, dühösebb riffeket, amikor a basszusgitáros és a dobos is ránehezít a gázra, és az együtt játszott dalt a blues gyökereitől távol, a keményebb szférába viszik. A pszichedelikus elemek ellenére képesek meglepni, és optimista, pozitív pillanatokat szőni a dalba, ami talán kissé szokatlan jellemvonás a stoner rock iskola képviselőinél.
A triót kivételes zenészek alkotják, hasonló hullámhosszra vannak hangolódva, és a színpadon remekül együttműködnek. Akárcsak előttük a Stonebride, ők is a hosszú szerzeményekre építenek, amelyekben az egyéni képességek mind felszínre törnek, mindenekelőtt Kogleké, a gitárosé. A saját daloikba jam-részeket komponáltak, és ezzel is megerősítették a tételt, hogy a Colour Haze elsősorban koncertzenekar. Csak élőben értheted meg igazán a zenekar lényegét. Koglek éneke csak ritkán lép színre, ezért a Colour Haze összképében tulajdonképpen másodlagos jelentőségű, csupán egy további mellékes hangzáselem. A maratoni hosszúságú, műfajok közötti fúziótól hemzsegő instrumentális részeket nem arra szánták, hogy elsőre megemészd őket, a hallgatónak alá kell vetnie magát a zenekar sajátos arculatának, és csak utána tudja teljes mértékben magába fogadni. Akinek ez ezen az estén sikerült, az kétségkívül el volt ragadtatva!
Fotók: Urban Bolta, Karin Zelko
Képgaléria
