Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Styx
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1983
Játékidő: 40:41
Értékelés: 3.5/5
Esetlen, ugyanakkor mulatságos dolog történt 1983-ban a legendás amerikai arena/prog rock csapat, a Styx fiúival, méghozzá azután, hogy egymás után négy multiplatina albumot raktak le az asztalra, ami még ma is egyedülálló rekord, és amelyekkel a korabeli rádiós listák élére törtek. Ebben az évben adták ki tizenegyedik stúdióalbumukat, a „Kilroy Was Here” címet viselő, koncepciózus, hiperpompás rockoperát, amellyel a nagyképűség ezúttal kissé átlépte a jó ízlés határát, és ezzel egyszerűen szólva agyonverték az arénarockot, jó időre feledésbe taszítva azt. Az album bár a hozzá kapcsolódó koncertturné pénzügyi csőd volt, kereskedelmileg sikeres lett, és szinte utolérte elődei sikerét, a tagok közti nézeteltérések miatt azonban a Styx a turné végén azonnal feloszlott, és csak 1989-ben tért vissza a színpadra.
Az ideiglenes szétesés fő bűnöse kétségtelenül a billentyűs-énekes Dennis DeYoung volt, minden idők egyik legnagyképűbben pompázatos koncepciójának megalkotója, amely a „Kilroy Was Here” turnén megalomán színpadi produkciót is kapott. A turnén még egy rövid bevezető filmet is vetítettek, miközben a zenekar tagjai a koncepció főszereplőit játszották, és ez volt DeYoung pompás kölcsönkicsapongásának csúcsa. Vetekedett vele az a jégen táncoló Arthur király és hű lovagjai előadás, amelyet a legendás Yes-billentyűs, Rick Wakeman rendezett szólóban még 1975-ben, és amely a progresszív rockot tekintve máig a színpadi koncepcionális túlzások egyik csúcsa maradt.
A „Kilroy Was Here” társadalomkritikus történetet mesél el egy volt rocksztárról, bizonyos Robert Orin Charles Kilroyról (a színpadon DeYoung játszotta), aki egy disztópikus jövőben él, ahol a robotok az emberi mindennapok részévé váltak. A fasisztoid, totalitárius hatalom robotokon és legfőbb propagandistáján, a vallási őrültként viselkedő evangélistán, „Righteous doktoron”, azaz Everett Righteouson keresztül (a színpadon James Young gitáros-énekes alakította, testőreiként pedig az ikertestvérek, a Panozzo fivérek kísérték) folyton a heavy metal erkölcstelenségét prédikálja, vasököllel uralkodik a népen, és ennek megfelelően betiltott minden zenei formát, különösen az ifjúságot megrontó rockot.
A japán gyártmányú rendőrrobotok vadászni indulnak a lázadó Kilroyra, aki tovább zenél, és megpróbálja kijátszani a zsarnoki rezsimet. Righteous doktor elfogja és cellába veti, ő azonban megszökik. Kilroy ezután egy robotmaszk és egy kibernetikus páncél segítségével börtönőr-robotnak álcázza magát, és felveszi a Mr. Roboto nevet, hogy felismerhetetlenül könnyebben eljuthasson a biztonságos zónába. Mellesleg a fasiszta rezsim szolgálatában álló robotokat mind Robotóknak hívják. Ezen a ostoba néven ma is rengeteg népszerű média élcelődik. A Mattel játékgyártó konglomerátum A világegyetem urai sorozatának egyik figuráját már nem sokkal az album megjelenése után Robotónak keresztelte el, e kultikus dal címét pedig később a Simpson család is kicsúfolta. Kilroy a történet végén találkozik egy Jonathan Chance nevű fiatal zenésszel (a színpadon Tommy Shaw gitáros-énekes játszotta), aki különleges küldetésen van: újra életre akarja kelteni a rockzenét. Így sarjad ki az új remény a rezsim elleni döntő lázadásra.
Több mint nyilvánvaló, hogy DeYoung a koncepciónál részben Frank Zappa remekműve, a „Joe’s Garage” (1979) nyomán haladt, ahol szintén betiltották a zenét, bár minden további összehasonlítás azonnal értelmét veszti. Ihletet merített abból a hajszából is, amelyet az amerikai kongresszusi képviselők egy bizonyos köre folytatott az „erkölcstelen” rockzene minden formája ellen, és abból a megszállottságból, amellyel a szubliminális üzeneteket vadászták, és ami éppen akkor tombolt teljes erővel. Egyébként a „Kilroy Was Here” népszerű fordulat, amellyel az amerikaiak a második világháború óta, amikor először feltűnt, olyan falfirkákat jelölnek, amelyek egy kopasz kis emberkét ábrázolnak, aki hosszú orral és kezekkel lóg át a falon.
Az ostoba és századszor is megrágott orwelli koncepciót félretéve a „Kilroy Was Here” egészében korántsem rossz album, hiszen akad rajta jó néhány remek rész, és még azok a pillanatok is, amikor úgy tűnik, hogy a zenekar a pompás rockizmok szinte már abszurd felfújásában a jó ízlés tekintetében túlszárnyalta önmagát, az idő próbáját kiállva ma is rengeteg jó szórakozást, sőt nevetést kínálnak. Ezzel azonnal jellemezhető a hírhedt, már említett kultikus klasszikus, a „Mr. Roboto”, messze a legismertebb szerzemény és az album fő kislemeze, amely a szintetizátorokkal való kísérletezésével, ostoba „sztanc” ritmusaival és kétségbeejtő szövegével annyira kínosan giccses, annyira hülye, annyira abszurd, hogy a végén már egészen jó. Az ismétlődő szintetizátorvonalak elektronikus hangzásukkal remekül megteremtik a totális robotizáció atmoszféráját, DeYoung teátrális énekprodukciója pedig a hipnotikus „domo arigato Mr. Roboto” refrénnel az élen a pályája legjobbjai közé tartozik. Mondani sem kell, hogy a gitárokat itt a produkcióban teljesen lefaragták. Nehéz elhinni, hogy ez a hírhedt Styx-klasszikus manapság, különösen az amerikaiak körében, gyakorlatilag már kulturális jelenség, szinte olyan szinten, mint Chuck Norris.
A „Cold War”, amelyben Shaw veszi át a fő énekes szerepét, a klasszikus és a „szintetikus” Styx keveréke, erőteljes gitárfázisokkal és dobátmenetekkel, valamint „nintendós” szintetizátorkísérettel. A akkoriban innovatívnak számító szintetizátortechnológiával való kísérletezés ebben az időszakban rendkívül népszerű volt, így ezért ma sok minden megbocsátható nekik. A cukormázas DeYoung-szerelmi ballada, a „Don’t Let It End”, amely a legendás billentyűs szerzői és énekesi megközelítésének minden jellegzetességét magában hordozza, a „Mr. Roboto” mellett az album második slágerkislemeze volt. A szacharinos szöveg ellenére kellemes dallamot, szimfonikus hangszereléseket és epikus refrént kínál, nosztalgikus hangulattal koronázva, a gitárharmóniák pedig ezúttal valóban kiválóak.
A „High Time” című melodikus rocker, az album harmadik kislemeze, újabb középtempós darab fúvós hangszerelésekkel, az album kevésbé ihletett pillanatai közé tartozik, ahol leginkább a DeYoung vezette remek vokális harmóniák nyűgöznek le. Annál mulatságosabb a címéhez illően ütős kemény rocker, a „Heavy Metal Poisoning”, Young vokális paródiája az amerikai vallási fanatikusok hamis moralizmusáról és a rockban állítólag megbúvó sátánista szubliminális üzenetekről. Az epikus refrént hatalmas vokális harmóniák, masszív dobátmenetek és erőteljes gitárriff kíséri. Az album egyik legjobb pillanata az epikus power ballada, a „Just Get Through This Night” is, amely akusztikus szívfájdalomként nyílik zongorahullámokon, Shaw dallamos énekes vezetésével, míg át nem vált egy temperamentumosabb szekcióba, ahol egy ínycsiklandó gitárszóló sem hiányzik.
A „Double Life” újabb remek kemény rocker, amelyet akár az album rejtett gyöngyszemeként is lehetne emlegetni, hiszen epikus vokális harmóniákat tartalmaz Young dörgő és Shaw dallamos énekes vezényletével, valamint hatalmas gitárriffet, amelyet szellemes szintetizátor-hangszerelések és játékos fúvósok nemesítenek. A „Haven’t We Been Here Before” újabb Shaw-féle melodikus rockballada éteri zongora- és akusztikusgitár-hangszerelésekkel, ahol a Styx ismét megmutatja az epikus vokális harmóniákban mindig is lenyűgöző mesterségét. A „Don’t Let It End (Reprise)” kissé ötlettelen zárása ennek a koncepcionális teljesítménynek, hiszen, ahogy a címe is mondja, megismétli a „Don’t Let It End” központi motívumát, valamint a „Mr. Roboto” főmotívumát is megváltoztatott szöveggel, Shaw-val a győztes főénekes és a koncepciós rocksztár, Jonathan Chance szerepében.
A „Kilroy Was Here” minden kétséget kizáróan a legszórakoztatóbb kísérlet a legendás chicagói arénarockerek pályáján, akik rajta rituális öngyilkosságot követtek el a nagyképűség nevében, és jó időre eltűntek az amerikai melodikus rockszíntér csúcsáról, mindezt teljes koncepcionális abszurditásban. Ez a Styx pályájának legellentmondásosabb albuma, amely ma is számtalan vegyes érzést és heves vitát szül a zenekar hívei között, és legalább annyi ellenzője van, mint védelmezője. DeYoung hiperpompás koncepciója jóban-rosszban teher ezen az amúgy zeneileg igencsak szolid alkotáson, amelyben gond nélkül lehet gyönyörködni, ha az ember nem veszi túl komolyan. Arról, hogy a zenekar többi tagja, vagyis Shaw és Young, akik még mindig a Styx nevét őrzik, mit gondol erről az albumról, a legjobban az árulkodik, hogy DeYoung 1999-es távozása óta egyetlen számot sem játszottak belőle élőben, és ehhez ma is tartják magukat.
Felállás
Dennis DeYoung – billentyűs hangszerek, ének (Kilroy)
Tommy Shaw – gitár, ének (Jonathan Chance)
James Young – gitár, ének (Dr. Righteous)
Chuck Panozzo – basszusgitár, vokál (Lt. Vanish)
John Panozzo – dob, vokál (Colonel Hyde)
VENDÉGZENÉSZEK:
Dan Barber – kürt
Steve Eisen – szaxofonMike Halpin – kürt
Michael Mossman – kürt
Mark Ohlson – kürt
Produkció
Styx
Számlista
1. Mr. Roboto
2. Cold War
3. Don’t Let It End
4. High Time
5. Heavy Metal Poisoning
6. Just Get Through This Night
7. Double Life
8. Haven’t We Been Here Before
9. Don’t Let It End (Reprise)
