Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Airey, Don
Kiadó: Provogue Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 54:20
Értékelés: 4/5
Donald Aireyről felesleges sok szót vesztegetni! A rock ‘n’ roll történetének egyik legnagyobb és legkiválóbb hard rock és progresszív rock billentyűse. A „Keyed Up” a negyedik stúdióalbuma. Csak a negyedik? Mondhatnánk így is, de nem csoda, hogy csak az: Airey pályája tele van együttműködésekkel a valaha volt legbefolyásosabb hard rock formációkkal. Ha csak az állandó Deep Purple-tagságát említjük 2002-től, előtte Airey karrierje a Rainbow-n, Gary Moore-on, a Thin Lizzy-n, az ELO-n és Brian Mayen át még a Black Sabbathig és a Judas Priestig is elvezetett, és a lista ezzel még nem ért véget. Airey-ről nyugodtan elmondhatjuk, hogy a rockkorszak egyik legkiérleltebb billentyűse!
A „Keyed Up” művészi érettségről tanúskodó lépés, amelyet Airey azután tett meg, hogy befejezte a munkát a Deep Purple legutóbbi stúdióalbumán, a 2013-ban megjelent, egyébként kiváló „Now What!?”-on (a RockLine-recenziót ITT találod). Mondhatjuk, hogy a „Keyed Up” ablak egy olyan világra, ahol 100%-ban kizárólag Airey zenei fantáziája uralkodik. Ablak egy világra, ahol megtestesülhet minden ötlet, amit a billentyűs a Deep Purple-ben nem használhat ki, vagy nem tud kihasználni. Don Airey zenei képzelőereje pedig kétségkívül több, mint burjánzó.
A „Keyed Up” tulajdonképpen a 2011-ben megjelent „All Out” (2011) folytatása. Az a zenészmag ugyanis, amely az „All Out”-on elkísérte Aireyt, a „Keyed Up”-on is változatlan, így több mint nyilvánvaló, hogy Airey az alkotói érett éveiben remekül érzi magát abban az „otthonban”, amelyet a Deep Purple-éhez hasonló zenei környezet épít köré. Ugyanez a társaság kíséri Don Aireyt a koncertjein is: Laurence Cottle basszusgitáros, Darrin Mooney dobos, Rob Harris gitáros és a kitűnő énekes, Carl Sentance.
Ha az „All Out”-on Joe Bonamassa vendégszerepelt, most Airey a „Keyed Up”-hoz a kiváló ír bluesénekest és gitárost, Simon McBride-ot hívta meg. McBride ismét elkápráztat kifinomultságával, és egyik fő pillére annak a háromtételes szvitnek, amelyet Gary Moore alakjának és munkásságának szenteltek. A szvit egyszerűen a Mini Suite címet viseli. Az első tétel, a Jig McBride-ot állítja a középpontba, aki rendkívüli blues dallamot „slalomozik” a gitárján, majd bársonyosan füstös blueshangjával meg is támogatja azt. A darab középső része Don Aireyé, és ez a rész gyorsan megnyeri magának a hetvenes évek szimfonikus progresszív rockjának rajongóit, különösen az ELP-kedvelőket, hiszen Airey orgonafutamai közül jó néhány bájosan „emersonos”. A záró rész klasszikus hard rockosan bontakozik ki, bekapcsolódik Carl Sentance tekintélyt parancsoló, dallamos éneke, aki néhány szenvedélyes dallamot kínál, a szvit pedig atmoszférikus kicsengésű csúcsponttal ér véget. Állítólag ebben a számban Gary Moore gitáron játszott futamait is felhasználták. Ez a „Keyed Up” lemez szerves kompozíciója.
Az Adagióban Gary Moore a főszereplő a gitáron. Tulajdonképpen olyan számról van szó, amely fejlődésében Moore Parisienne Ways-féle hangszeres szerzeményeinek hagyományát követi. Gary remekül kommunikálva bontakozik ki Airey Hammond-orgonájának melegen bársonyos ölelésével, ami e két zenész kiváló összehangoltságáról árulkodik. A szám nagyon szervesen működik, mintha egy rég elveszett „jam” volna Airey és Moore között. Kiváló keveréke a blues elemeinek és a neoklasszicista elvnek. Van azonban egy bökkenő: ha Moore akkor tudta volna, hogy ez a felvétel valaha is felkerül egy stúdióalbumra, valószínűleg ebből a számból is kihozta volna a maximumot a gitárján. De sebaj. A dal a lehető legzaftosabb, bár látszik, hogy még van benne jócskán kihasználatlan tér, és ezért sokkal jobban is működhetne és hathatna.
A Blue Rondo A La Turk tulajdonképpen az eredeti átdolgozása, amelyet a „Time Out” albumon a The Dave Brubeck Quartet játszik. A szám 9/8-os ritmuskulcsot használ, vagyis tipikus arab ritmusról van szó. Ez az a muzikális csemege, amellyel Airey mester kifejezetten az önálló stúdióalbumát tálalta meg. A szám remekül szolgálja az album tartalmának stílusbeli felfrissítését. A Blue Rondo A La Turk egyébként népszerű standard, amelyet a stúdióalbumain többek között olyan nagyágyúk is feldolgoztak, mint Al Jarreau és Paul Gilbert, továbbá az Emerson, Lake & Palmer. Airey a saját verziójába beleszövi azokat a tipikus szólókalandozásokat, amelyeket a Deep Purple-koncerteken szoktunk meghallgatni. Nem maradnak ki belőle néhány olyan klasszikus reprezentatív részletei sem, amelyeket Airey különösen nagyra tart.
Hogy ne tévedjünk el: Airey pontosan tudja, hogyan kell felépülnie egy hangszerelésnek, és mi mindenre van szüksége egy kompozíciónak az optimálisan sűrített hangkép eléréséhez, ami egyben rendkívül megragadó hangulatok generátora is. Ezek pedig igencsak valódiak. Egyértelmű, hogy a kísérőgárda magja az album zömét élő zenekarként játszotta fel a stúdióban. A kémiát semmiképp sem lehet figyelmen kívül hagyni. Airey a Rainbow csibész Blackmore-jával töltött idők felidézéséről sem feledkezett meg. Ennek jegyében döntött úgy, hogy újrahangszereli a Difficult To Cure-t, amely természetesen Beethoven Örömódájának rainbow-s származéka, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a szám előterébe természetesen Airey Hammondja lép. Ezt pedig értelemszerűen gitárszólók kalandozásai támogatják!
Itt van persze néhány tipikus hard rock támadás is, mint a nyitó 3 in the Morning és rögtön utána a Beat the Retreat, amelyek azonnal hírül adják Airey rokoni kötelékeit a Deep Purple-lel és a Rainbow-val. Ide sorolhatjuk a Solomon’s Song-ot és a záró Grace-t is. . Alapjában véve a klasszikus hard rock hiteles megnyilatkozásai ezek, amelyek mély bugyraikban időnként a bluesműfaj, a szimfonikus progresszív rock (a Yes-es Flight Of Inspiration) irányába kanyarodnak el.
Carl Sentance, aki pályafutása során a Krokusban és a Primal Screamben énekelt, tudatosan esett az énekesi posztra. Hangja ugyanis időnként a fiatalabb Ian Gillant idézi, ami azt jelenti, hogy egyedülállóan illeszkedik abba a háttérbe, amelyet a testes, masszív Hammond-orgonafal és a kemény gitárfrázisok úttörő párosa épít. Isten hozott a (hard) rock úttörők szívében! Mondhatjuk, hogy a „Keyed Up” újabb páratlan kaland Airey zenei galaxisának csodálatos világába. Rendkívüli műfaji keveréke azoknak a zenei elemeknek, amelyek tulajdonképpen magát Don Aireyt, a művészt testesítik meg. Progresszív rock- és klasszikus hard rock-rajongók, élükön a Rainbow-val és a Deep Purple-lel, valamint a blues megrögzött hívei: ez a ti lemezetek! Olyan alkotás, amely még sokáig-sokáig lelkesíteni fog benneteket.
Felállás
Don Airey – billentyűk
Carl Sentance – ének
Rob Harris – gitár
Laurence Cottle – basszusgitár
Darrin Mooney – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Gary Moore – gitár az ‘Adagio’ és a ‘Mini Suite’ számokban
Graham Bonnet – ének
Simon MacBride – gitár
Alex Meadows – basszusgitár
Tim Goodyer – dob
Számlista
1. 3 In the Morning
2. Beat the Retreat
3. Blue Rondo a La Turk
4. Solomon’s Song
5. Claire D’Loon
6. Flight of Inspiration
7. Inside
8. The Godbox
9. Difficult to Cure 2013
10. Mini Suite
a) Lament/Jig
b) Restless Spirit
c) What Went Wrong
11. Adagio
12. Grace
