Kiadó: Provogue Records / Mascot Label Group
Megjelenés: 2024. 9. 20.
Produkció: Kenny Wayne Shepherd & Marshall Altman
Hossz: 32. 15 perc
Műfaj: Blues Rock
Értékelés: 8.5/10
Kenny Wayne Shepherd a blues rock fúzió egyik újabb fehér fenoménja, aki vallomásos tehetségével a posztmilleniumi korszakban is gondoskodik a blues nevű őskori műfaj aktualitásáról. Éppen azért, mert Kenny bluesát gyakran rendkívüli megbékélőképességgel, hihetetlen ügyességgel csomagolja bele más műfajok fúziójába. Az amerikai énekes-dalszerző egyedi, sajátos „olvasztótégelyébe”!
Kenny Joe Bonamassa generációja. A kortársa. Egy hónappal fiatalabb nála. Az első lemezével jóval előbb jelentkezett, mint Joe, hiszen az még a kilencvenes évek közepén megjelent, de Joe a megállíthatatlan termékenységével hamar utolérte és megelőzte. Mindketten érezhetően más fából faragott zenészek. Kennynél ritkábban találsz közvetlen Led Zeppelin-áthallásokat, ha valami, akkor inkább a southern rockkal, sőt a countryval való cimborálás kerül olykor előtérbe. Nincs mit tenni, Texas az Texas. Mindketten elsősorban azon dolgoznak a fúziós elképzeléseikben, hogy a dalok megragadják a hallgatót. Bizonyos mértékig, és őszintén szólva: popos behatolással!
Kenny hangszerelésének ravaszsága továbbra is az egyik legvonzóbb csábítás, amely arra hív, hogy figyelmesen végighallgasd a lemezeit. Talán éppen a legfrissebb – a „Dirt On My Diamonds Volume 2”, amely kevesebb mint egy évvel az előd, a „Dirt On My Diamonds Volume 1” után érkezett – érettségben még tovább is lépett. Kenny technikailag kiválóan felkészült, csiszolt gitáros. A trükkjeiben érezni Stevie Ray Vaughan inspirációját. A szólóiban nagyon megfontolt. A hangokkal semmiképp sem pazarolkodik. Rendkívül ügyesen osztja el őket, ugyanakkor pillanatokra, egy szuszra hihetetlen sebességet és pontosságot mutat, ami különösen vonzó, és egyebek mellett Kenny Stevie Ray Vaughan-példaképére is emlékeztet.
Minden a dalnak van alávetve. A karakternek! Tetőtől talpig. Hogy megragadja és fogva tartsa a hallgatót. Vezesse és vigye magával. Ezúttal nyolc dal van a lemezen. A ZZ Top-feldolgozás, a She Loves My Automobile, amely a választás és Kenny művészi átdolgozása alapján igen értelmesen, kellemesen és izgalmasan zárja a „Dirty On My Diamonds Volume 2” albumot. A produkció ismét rendkívül szerves és meleg. A hangkép építőelemei közti kontrasztok felerősödnek, és a stúdióban játszott koncertfellépés elvén szólítanak meg. A hangzás nagyon gazdag és telt. A gitárjáték pedig külön fejezet az egész történetben, és az, amiért Kennyhez és az alkotásaihoz újra meg újra visszatérsz. Most is így van. Szellemesség és megfontoltság. Kiváló egymásra hatásban. Folyamatosan. Olyan elem, amely Kennynél állandó.
Kenny ezúttal több érett kifinomultságot kínált, mint a dörgőbb, közvetlenebbül megszólító előd, a „Dirt On My Diamonds Volume 1”. A groove-ból és a ritmikai játékosságból, hangsúlyos funk jelleggel, több van, mint az elődön. A lemez utolsó előtti dala, a Pressure ebből a szempontból Kenny funk, hard rock és blues fúziójának csúcspontja az új albumon. Nem csodálkoznék, ha a szám hallatán Lenny Kravitz, de akár egy Jay Kay a Jamiroquaiból is felvonná a szemöldökét. Persze az egész határozottan Kenny stílusában van megoldva. Érdemes kiemelni, hogy a szaxofon és a trombita most megvalósított beépítése az egyik fő építőelem, amely különösen a groove-os hangszerelésekben jelenti az i-re a pontot a lemez dinamikus „áramlásának” fokozásában. A Pressure ezeknek a manővereknek a tekintetében egyértelműen győztes dal.
A lemez azonnal beindul. Az I Got Woman tökéletes nyitány. Már ebbe belopódzik a groove kinetikája és a fúvósok. A groove alapszíne még intenzívebb lesz a következő The Middle-nél, amelyet funkos lüktetés visz (további ütőhangszerekkel megtámogatva). Itt a balladás bluesos My Guitar Cryin’, ahol – ahogy a címe is mondja – a gitár szó szerint jajgat, ami különösen mesterien kidomborodik, amikor tér nyílik a szólózásra. Minden megszólaltatott hang – külön érzelem. Hammond-orgona melegével alátámasztva. A Long Way Down a lemez leghangosabb pontja, dörgően megszakított vezérfrázissal. A Never Made It To Memphis nagyon hasonlóan szólít meg, mint a nyitó I Got Woman, ezért választotta Kenny a bakelitformátum B-oldalának nyitódalául! Rendkívül megragadó szám, amely azonnal leköti a figyelmet, és odaszegez a lemez folytatásához. Ez egészen a zárásig magával ragadó marad, egy ragyogó ZZ Top-adaptációval. Nincs mit tenni, a mester az mester marad.
Kenny Wayne Shepherd a legújabb lemezével is a rock és a blues műfaji fúziója legnagyobb mestereinek élén trónol. Itt van minden védjegy, bár a „csiszolatlan gyémántok” második része az elsőhöz képest más történetet mesél. Szóval! Forradalmat ne várj. A vallomásos cövekverés a műfajok közti színtér kijelölt mérföldkövei közt egyértelmű. De ez Kenny egyedi receptje. És pontosan ezt akarja és várja a közönsége. Vallomásos hűséget a művészethez, amit Kenny fenomenálisan ért, és amihez a gyönyörű új, saját szerzeményű alkotásán is teljes mértékben tartja magát!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. I Got A Woman
2. The Middle
3. My Guitar Is Crying
4. Long Way Down
5. Never Made It To Memphis
6. Watch You Go
7. Pressure
8. She Loves My Automobile (ZZ Top cover)
Felállás:
Kenny Wayne Shepherd – ének, gitár
Noah Hunt – ének
Jim McGorman – billentyűs hangszerek
Joe Krown – billentyűs hangszerek
Zac Rae – billentyűs hangszerek
Joe Sublett – szaxofon
Mark Pender – trombita
Kevin McCormick – basszusgitár
Chris ‘Whipper’ Layton – dob
