Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Steely Dan
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 35:25
Értékelés: 5/5
A „Katy Lied” a legendás jazz-rock projekt, a Steely Dan negyedik albuma volt, amelyet az elválaszthatatlan páros, Donald Fagen és Walter Becker kotyvasztott össze. Kettejük már szakmai pályafutásuk kezdetétől fogva a populáris zene történetének legtehetségesebb, legrejtélyesebb és legkarizmatikusabb zenészei és zeneszerzői közé tartozott. Kiváló produkciós perfekcionistákként is híressé váltak, akik a rendelkezésre álló stúdiótechnikát mindig a végletekig kihasználták. Hozzá kell tenni, hogy ebben nagy segítségükre volt a zseniális producer, Gary Katz, aki a hangzás terén rendkívül igényes duóval évtizedes együttműködése során gyakorlatilag egyetlen hibát sem vétett.
Mindezek fényében el tudjátok képzelni, mekkora sokk érte ezt a két produkciós tisztaságmániást, amikor a „Katy Lied” felvételei közben váratlanul összeomlott a DBX zajcsökkentő rendszer. Emiatt odáig mentek, hogy miután az album végleg elkészült, megtagadták a meghallgatását. Sőt: az albumot még jó pár évig nem voltak hajlandók hallgatni, a hátoldalán pedig elnézést kértek a „gyengébb hangminőségért”. Mindez elég szemléletesen mutatja a hangzásbeli tökéletesség iránti beteges megszállottságukat, de ha elmélyedek a „Katy Lied” hangminőségében, semmiféle hiányosságot nem érzékelek. A hangzás szerintem ugyanazon az irigylésre méltóan magas szinten van, mint a többi Steely Dan-albumon, így a tisztaságmániájukat akár már kifejezetten groteszknek is nevezhetném.
A „Katy Lied” fontos fordulópont a Steely Dan pályáján. Fagen és Becker a számos koncertcsalódás után ezen az albumon alakították át a legendás nevet kizárólag stúdióprojekté, tucatnyi kiváló alkalmi zenésszel. Értelmetlen lenne felsorolni ezt a sok neves muzsikust, egyszerűen túl hosszú a lista. Csak azokat említem meg, akik az évek során, főleg a rockzenében, irigylésre méltó tiszteletet vívtak ki maguknak, például a akkor még csak 20 éves David Paichot és Jeff Porcarót (később mindketten világhírnévre tesznek szert a melodikus rock/pop csoda, a Toto tagjaiként), a visszatérő Elliott Randallt, akit leginkább az Asia rajongói tartanak nagy becsben, valamint a híres gitárost/énekest, Rick Derringert. A „Katy Lied” egyben az első Steely Dan-album, amelyen közreműködött a neves r’n’b-énekes, Michael McDonald (később a The Doobie Brothers tagja). Az album címe, a meglehetősen nyilvánvaló szarkasztikus metafora ellenére, kiindulásként nem egy kétszínű Katy nevű lányra utal, hanem egy réti rovarra, a tücsök közeli rokonára (a becenév az angol katydid szóból ered, amely ezt az állatot jelöli).
A „Katy Lied” stilárisan nem hoz érzékelhető elmozdulást a Steely Dan jól ismert, rendkívül kifinomult és energikus jazz-, rock-, r’n’b-, soul- és funk-keverékétől. Az egyetlen észrevehető különbség, hogy a fúvós és billentyűs jazz-hangszerelések egy kicsivel nagyobb hangsúlyt kaptak, de ez korántsem jelenti azt, hogy a gitárokat bármilyen módon háttérbe szorították volna a produkcióban. Ilyen színes felhozatal mellett, hiszen nem kevesebb mint hét (!) különböző gitáros szerepel rajta (Beckerrel együtt), teljesen természetes, hogy az albumon bőven akad egyedi, változatos szóló, szellemes riff és többrészes harmónia. Ezektől még a legelkényeztetettebb gitárrajongók is megnyalják majd a szájukat. A jazz-fusion kedvelői sem fognak panaszkodni, hiszen a fúvós- és billentyűs hangszerelések rendkívül kifinomultan szövődnek bele az egyes dalok rock- és r’n’b-szerkezetébe. Fagen védjegyének számító, gyakran szarkasztikus, de erősen hipnotikus hangja különleges bájjal adja elő a szövegeket, amelyek ezúttal is csöpögnek a fekete humortól és az amerikai társadalom sötét foltjait kigúnyoló szatírától.
Az album egészében rendkívül egységes, és ezzel követi az addigi kiadványaik hagyományát. Ezúttal sincs rajta egyetlen gyenge vagy unalmas pillanat, bár a legtöbb Steely Dan-albummal ellentétben nincs rajta egy örökzöld pop-rock sláger sem, amely azonnal elvarázsolná a hallgatót, és a refrénjével egyből beleégne a fülébe. Ehhez a leginkább a nyitó „Black Friday” áll közel, egy huncut jazz-rocker szökdelő, szinte boogie-ritmussal, többszólamú refrénnel és mérgesen szarkasztikus, apokalipszis előtti szövegszatírával, valamint a bájos „Bad Sneakers”. Utóbbi néhány kiváló gitárszólóval és főleg Fagen fenomenális éneklésével büszkélkedhet, amely az himnikus refrénben éli meg csillagpillanatát. Jelenleg egyetlen más zenekar sem jut eszembe, amely ilyen elbűvölően hipnotikus és átélt módon tudna a fő refrénbe beépíteni szakadt tornacipőt és pina coladát. A „Rose Darling”, Fagen r’n’b-mintákra épülő szexuális fantáziája, remek gitárfrázissal és csodás többszólamúsággal büszkélkedik.
A korrekt „Daddy Don’t Live in That New York City Anymore” című dalban, amelynek szövege szarkasztikusan ecseteli New York kevésbé szívderítő társadalmi képeit, szemléletesen megmutatkozik, hogyan ötvözik az egyszerű és az összetett ritmikát. A háttérben kézcsapásos ritmusminták ismétlődnek, ezeket dinamikus dobátmenetek és egy remek záró gitárszóló szakítja meg. A rejtélyes „Doctor Wu” az album egyik legjobb pillanata. A szövegben egy titokzatos, kissé frusztrált doktor Wuval van dolgunk, és az ő furcsa megszállottságával a (valószínűleg képzeletbeli) Katy lány iránt (aki az album címében is feltűnik). Fagen az egészet jellegzetes, teátrális módján „meséli el”. Hangjából nem hiányzik a csodálkozás és egy csipetnyi szarkazmus. Ez a kiváló alkotás már megsejteti a későbbi, jazzesebb irányt, hiszen a produkcióban itt kifinomult jazz-hangszerelések kerülnek előtérbe. Főleg a fúvósok és a zongora szellemes szólóira gondolok.
Az „Everyone’s Gone to the Movies” romantikusan ízesített jazz-latin pop-rocker, amelyet kiváló többszólamú refrén, pajkos szaxofonmenetek és karibi ritmusok jellemeznek. A legendás duó és stúdiótársaik ebben remek érzékkel keverik a jazz és a világzene ritmikai elemeit. A pedofíliát érintő szöveg tele van fekete humorral. A „Your Gold Teeth, Pt. 2” a jazz-fusion kiváló példánya. Bár koncepcionálisan a „Countdown to Ecstasy” (1973) albumon szereplő „Your Gold Teeth” folytatása, zeneileg teljesen más dal. A zongorán és fúvósokon játszott szellemes jazz-hangszerelést markáns többszólamúság és eklektikus ritmusminták támasztják alá. Fagen ismét igazi hangbéli kaméleonnak mutatkozik, aki könnyedén vált az éles szarkazmusból a rendkívül érzéki melankóliába.
A viszonylag szokatlan „Chain Lightning” drámai r’n’b-, blues- és soulhangokra épül, de nem hiányoznak belőle a csodálatra méltó gitárszólók sem. A kiváló jazz-pop-rocker „Any World That I’m Welcomed To” az album újabb legjobb pillanatai közé tartozik. A hipnotikus többszólamúságot a refrénben zamatos billentyűs futamok erősítik. A szöveg szokatlanul álmodozó-idealista, hiszen arról szól, hogyan fedezi fel újra magában a gyereket valaki, aki alaposan elszúrta az életét. Valószínűleg ezért hat még nihilistább hatást a kiváló záró jazz-rock-fusion burleszk, a „Throw Back the Little Ones”, amelyben Fagen mérgező vokális szarkazmusával időnként még Roger Watersre is ráhúz. A szürreális szöveg, néhány ritmikai kísérlet és a fúvós-hangszerelések magának Frank Zappának is becsületére válnának, ami kétségkívül a legjobb kompliment, amit ennek a szerzeménynek adhatok.
A „Katy Lied” a kellemetlen stúdióbalesetről, amely alaposan megtépázta az acélduó jókedvét, szó sem lehet, kiváló átmeneti album, amellyel a legendás stúdióprojekt új fejezetet nyitott a történetében. Bármennyire emésztik is magukat Fagen és Becker a „hangzásbeli tökéletlenség” miatt, nem tagadhatják le a hívek többségének véleményét, miszerint ez az egyik legfontosabb albumuk, amely hibátlan zenei tartalommal és a korabeli stúdiótechnika haladó használatával büszkélkedhet. Az ok, amiért a „Katy Lied”-et általában nem becsülik annyira, mint a Steely Dan 70-es évekbeli albumainak többségét, valószínűleg az, hogy nincsenek rajta pillanatok alatt megbabonázó pop-rock himnuszok a „Reelin’ in the Years”, a „Dirty Work” vagy a „Rikki Don’t Lose That Number” stílusában, ami közvetve az album kissé szerényebb rádiós játszásához vezetett. Mindazok viszont, akik a zenéjükben nem csak pop-slágereket keresnek, hanem elsősorban a rendkívül eklektikus hangszereléseket és a hangszeres szélességet értékelik, bőven élvezni fogják a zenei-produkciós tökéletesség egy újabb megtestesülését a Steely Dan védjegyes receptje szerint.
Felállás
Donald Fagen – zongora, billentyűk, ének
Walter Becker – basszusgitár, gitár, ének
Michael Omartian – zongora, billentyűk
David Paich – zongora, billentyűk
Wilton Felder – basszusgitár
Chuck Rainey – basszusgitár
Denny Dias – gitár
Larry Carlton – gitár
Rick Derringer – gitár
Hugh McCracken – gitár
Dean Parks – gitár
Elliott Randall – gitár
Jimmie Haskell – kürt
Bill Perkins – kürt
Phil Woods – szaxofon, ének
Hal Blaine – dobok
Jeff Porcaro – dobok, dorofon
Myrna Matthews – ének, kísérőének
Sherlie Matthews – ének, kísérőének
Michael McDonald – ének, kísérőének
Carolyn Willis – ének, kísérőének
Produkció
Gary Katz
Dallista
1. Black Friday
2. Bad Sneakers
3. Rose Darling
4. Daddy Don’t Live In That New York City No More
5. Doctor Wu
6. Everyone’s Gone To The Movies
7. Your Gold Teeth II
8. Chain Lightning
9. Any World (That I’m Welcome To)
10. Throw Back The Little Ones
