Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kansas
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1974
Értékelés: 4/5
Míg Nagy-Britanniában a progresszív rock a 70-es évek elején élte virágkorát és kereskedelmi csúcsát, és nyugati szomszédaink szép számú kultikus proggrupot termeltek ki, ugyanez nem mondható el a rockzene hagyományos bölcsőjéről, az Egyesült Államokról, ahol a szinte kivétel nélkül nagyon homályos amerikai proggrupok akkoriban hiába küzdöttek a kereskedelmi áttörésért. Az amerikai közönség a legtöbb brit prógiga iránti tiszteletet leszámítva meglehetősen süket volt a hazai progresszívekre, akiknek végig nyomorogniuk kellett, és mindenféle lepukkant lyukakban kellett játszaniuk. Ez a mostohagyerek-bánásmód annak ellenére fennállt, hogy Amerika a 60-as években számos fontos prog úttörővel gazdagította a műfajt, élükön Hendrixszel, a Vanilla Fudge-dzsel és az Iron Butterfly-jal, idővel pedig Miles Davis érdeméből az újító jazz rock fusion csapatok fő keltetőjévé vált, nem is beszélve a nagy Frank Zappa halhatatlan hőstetteiről, akit egyesek a progresszív rock ősapjának is tartanak. A prog így egészen a 70-es évek közepéig hagyományosan brit műfaj maradt, és semmi sem utalt arra, hogy a legnagyobb zenei piac képes lenne olyan zenekart felmutatni, amely újításban, virtuozitásban és egyéniségben egyenrangúan mérkőzhetne a brit kortársakkal.
Ebbe a hazai újítókkal szemben meglehetősen barátságtalan környezetbe teljesen váratlanul tört be egy hattagú banda a sivatagi porral belepett Topekából, amely az otthonául szolgáló középnyugati szövetségi államról kapta a nevét. Ez az állam addig leginkább a különféle westernekről és az Óz, a csodák csodája című filmről volt híres (a Kansas név egyébként a kansa indián törzstől ered, amelyhez a „a déli szél népe” becenév is tapadt; ebből lett később az egyik Kansas-klasszikus címe, a „People Of The South Wind”).
Az önmagáról elnevezett bemutatkozó lemezt rögzítő felállás egyébként már a harmadik volt, és az évek során a rajongók körében a legkedveltebbnek bizonyult. Valamiféle keveréke volt a Kansas korábbi, Kerry Livgren gitárvirtuóz vezette verziójának (sok évvel később ebből a második Kansas-verzióból született Livgren mostani zenekara, a Proto-Kaw) és a White Clover nevű bandának, amelyet Steve Walsh billentyűs-énekes vezetett. A White Clover közelebb állt a hagyományos déli rockhoz Lynyrd Skynyrd-stílusban, mint a progresszív rockhoz, Walsh öröksége mégis bónusznak bizonyult. A szimfonikus feldolgozások megírásában és megalkotásában Livgren és Walsh kezdettől fogva gyakran váltották egymást, hiszen mindketten nagyon jó billentyűsök voltak. Miközben Walsh idővel átvette a fő billentyűs szerepét, Livgren erős támaszt kapott Rich Williams ritmusgitárosban is. Livgren eddigi pajtásaihoz, Phil Ehart doboshoz és Dave Hope basszusgitároshoz, akik az akkori amerikai rock egyik legmozgalmasabb ritmusszekcióját alkották, csatlakozott Robbie Steinhardt is, az elektromos hegedű mestere, aki azt a kulcsfontosságú elemet hozta be, amely a Kansast messziről felismerhetővé, ugyanakkor hihetetlenül britt hangzásúvá tette.
A Kansas a zenéjében a korai 70-es évek klasszikus brit szimfonikus progresszívjeinek különféle hatásait vegyítette, élükön a Genesisszel és az Emerson, Lake & Palmerrel, a blues rock és a hard rock néhány finomságát (a kulcshatást illetően itt biztosan a Deep Purple emelkedik ki), kisebb mértékben pedig a hazai boogie hatásait is. A brit nagyoktól megtanulták a fenséges szimfonikus hangszerelések kialakítását, a komplexitást és a szokatlan ritmusváltásokat, és ezeket összekeverték a hazai pályáról hozott rockhatásokkal. A Kansas hangzása abban is markánsan kiemelkedett, hogy a hegedűt olyan módon tudták használni a zenéjükben, ahogy a prog kortársak közül csak kevesek: egyenrangú, ha nem éppen kulcshangszerré vált a hangpalettájukon (ebben sok mindent tanultak a King Crimsontól és a Mahavishnu Orchestratól is). Livgren és Walsh pedig azonnal a zene és a szövegek kulcsszerzőjeként tűnt ki. A két szerző zenei szemléletmódja közötti különbség a „Kansas” lemezen végig jól érezhető volt, később azonban a határ egyre inkább elmosódott. Míg Walsh itt még érezhetően az előző zenekara „cowboy” hatása alatt állt, és rövidebb szerzeményekre törekedett, Livgren darabjai észrevehetően „britebbek” voltak, vagyis összetettebbek és hosszabbak, a szövegekben pedig az amerikai mentalitásra meglehetősen jellemzőtlen miszticizmus és a keleti vallások hatásai domináltak. Ez utóbbiak sajátosságait Livgren még lelkesen tanulmányozta, mielőtt „újjászületett keresztény” lett volna.
Már az önmagáról elnevezett bemutatkozó lemez kijelölte a banda teljesen felismerhető stílusát, amely Livgren kiélezett gitárjának, Steinhardt hegedűje klasszicista hangzásának és Walsh fenséges, billentyűs szimfonikus hangszereléseinek merész és színes kombinatorikáján alapult, nem is beszélve hatalmas és kifejező hangjáról, amely terjedelmét tekintve biztosan a minden idők legkiválóbb prog rock énekesei közé tartozott. A zenekar, amely ambiciózus boogie/hard rock bandaként indult, és évekig eldugott cowboy-kocsmákban kellett játszania, készen állt arra, hogy meghódítsa a hazai terepet, majd később Európát. A korai boogie-hatások itt-ott még hallhatók, bár végig a lédús szimfonikus hangszerelések, az energikus gitárfutamok és a fenséges vokális harmóniák mögött húzódnak meg.
Már a nyitó „Can I Tell You”, amely közös szerzemény, szépen bemutatja egyedi keveréküket: a szimfonikus progot, amely főként Steinhardt hegedűpasszázsaiból és az orgona hangjából árad, valamint a hard rock-bluest kihívó vokális harmóniákkal és ütős gitárriffekkel. A zenekar tagjai rögtön kiváló virtuózként mutatkoztak be, számos szellemes szólóval az egyes hangszereken. Szolid felvezetés, amely azonban csak bemelegítésül szolgál a második részben rejlő legjobbhoz. A „Bringing It Back” J.J. Cale, a híres bluesmuzsikus ötletes feldolgozása, amelynek szerkezetét a Kansas alaposan átszellőztette tüzes hegedű- és billentyűszólókkal. Walsh, aki itt számára nem jellemző szerepben, bluesénekesként tűnt fel, nagyon jól megoldotta ezt. Az ilyen hard rock/blues kísérletekről később sem mondtak le, és szépen tanúskodnak stílusbeli sokszínűségükről. A „Lonely Wild” volt az első azok közül a szívszaggató Walsh-féle prog balladák közül, amelyek idővel a zenekar egyik védjegyévé váltak, és a halhatatlan „Dust In The Wind”-del érték el a csúcsot. Hatalmas, érzelmekkel teli hangját ízléses szimfonikus hangszerelések és vokális harmóniák gazdagítják tovább. A szám menet közben egész sok hangulati fordulatot él át.
Ezután jön Livgren szimfonikus-pompázatos csemegéje, a „Belexes”, amely idővel, teljesen megérdemelten, azon Kansas-klasszikusok egyike lett, amelyek nem hiányozhatnak egyetlen koncertjükről sem. Ezt a kompozíciót tüzes hangszeres passzázsok és kiváló vokális harmóniák ékesítik (ez utóbbiak Steinhardt területe), olyanok, amilyenek általában az Uriah Heepre voltak jellemzők. Nehéz kiemelni az egyes tagok virtuóz hozzájárulásait, hiszen néhány hihetetlen szólót engednek meg maguknak, főleg gitáron és hegedűn. Három szerzemény következik, amelyeken Livgren és Walsh a lehető legjobb módon egyesítette alkotóerejét, és karrierjük néhány prog csúcspontját hozta létre. A drámai „Journey From Mariabronn” egyike azoknak a fenséges szimfonikus prog eposzoknak, amelyekről már az első hallgatásnál tudod, hogy a zenekar történetének kulcsfontosságú mérföldkövei közé tartoznak. Itt a legszebb módon mutatkoznak be a brit progresszívek hatásai, és a Kansas hihetetlenül jó tanítványnak bizonyul. A Genesis drámaiságát és epikusságát sikerült energikus gitárfutamokkal egyesíteniük, amelyek később a progresszív metal fejlődésére is jelentős hatással voltak. A billentyűkön és a hegedűn megszólaló számtalan barokkos hangszerelés ezúttal sem fogy el. Walsh énekteljesítménye pedig nem is idézhetné meg jobban a drámai utazás benyomásait. Szerintem ez volt az első hivatalosan kiadott mű, amelyen a Kansas igazán megcsillogtatta magát mint az európai tanítómesterek komoly kihívója, valamint mint az újítás és a különleges prog irányzat mestere, amely idővel az arena rock megszületéséhez vezetett.
A kiváló és meglehetősen vidám „The Pilgrimage” felvezetésében néhány jazz rock fusion improvizációt is megcsodálhatunk, amelyek később átadják a helyüket a vágtató ritmusnak, a zongora hangjának és a szokásos módon végig átélt énekteljesítménynek. Steinhardt és Livgren szó szerint egymásnak adogatják a szólókat, miközben a háttérben dinamikus ritmus kíséri őket, amely olykor boogie-formákba is átcsúszik. Ha itt valamilyen európai hatást kellene keresnem, az kétségkívül a Wishbone Ash lenne. Az „Apercu”-val, a lemez leghosszabb szimfonikus eposzával, amely a kétrészes záró szvit első része, a Kansas kihívja az ELP-t a legpompázatosabb proggrup címére abban az évben. Itt Walsh ismét olyan énekesként mutatkozik be, aki hihetetlen gyorsan váltogatja hangja terjedelmét és színét, a magáét pedig a kiváló Steinhardt-féle harmonizálás is hozzáteszi (alkalmanként a fő vokálban is váltják egymást). Utóbbi ismét kényezteti a hallgatót tüzes hegedűpasszázsaival, amelyek biztosan tetszettek volna a nálam is nagyobb hegedűmesternek, Jean-Luc Pontynak. Az ütemváltások gyakran fénysebességgel követik egymást, és a kompozíció egyszer csak átbillen a következő eposzba. A záró mestermű, az ökológiailag elkötelezett „Death Of Mother Nature Suite” eposzban, amely közvetlenül az előző kompozícióból folytatódik, a Kansas végleg bebizonyítja, hogy a legjobb volt, ami valaha Amerikából a prog világába érkezett, és bőven kiérdemelte helyét a prog rock Olümposzán. Itt a Kansas még egyszer csodálatos módon egyesíti a prog rock néhány legjobb elemét egy hihetetlenül hatásos kombinációban, és különleges, misztikus hangulatot teremt. A klasszikus zene elemei és a számos energikus hangszeres passzázs, amelyek később hatással voltak a progresszív metalra, főként Livgren agresszív gitárfutama, csodálatos harmóniában olvadnak itt össze. Tiszta tízes, és karrierjük egyik prog rock csúcspontja, amely szinte egyenrangúan összevethető a verhetetlen „Magnum Opus”-szal (Leftoverture, 1976).
A „Kansas” kiváló bemutatkozó lemez volt, amely minden hitetlennek bebizonyította, hogy a jenkik is képesek kiváló progresszív rockot csinálni, ha összeakadnak a megfelelő emberek, és megvannak hozzá a megfelelő víziók, mint ebben az esetben Livgren és Walsh urakban. A „Song For America” (1975), a „Leftoverture” és a „Point Of Know Return” (1977) klasszikusok mellett a „Kansas” biztosan a karrierjük négy legjobb albuma közé tartozik. Sajnos elég gyakran megfeledkeznek róla, amikor a legjobb termékeiket sorolják, részben biztosan azért, mert nem volt olyan kereskedelmi siker, mint az utódai. A „Kansas” annak ellenére, hogy a zenekar prog csúcspontját a 70-es évek fordulóján élte meg a „Leftoverture” megjelenésével, elfeledett mestermű és az egyik legjobb prog bemutatkozó lemez marad, amelynek rögtön sikerült ambiciózus és újító zenekart mutatnia a zenei közösségnek, olyat, amilyet Amerika akkoriban még nem tudott felmutatni, nemhogy hosszabb távon. Legalább olyan kultikus volt, mint a tartalma, az album borítója is, amely a legendás amerikai abolicionistát, John Brownt ábrázolja, amint a rabszolgákat a elnyomók elleni felkelésre szólítja (ez utóbbi később még többször feltűnt különféle Kansas-válogatások borítóján). Ez a megkapó történelmi alak, aki egykor lábra állította a rabszolgákat, és a zenekar egyik védjegyévé vált, kiváló párhuzamként szolgálhatna az akkori amerikai prog rock színtérrel is, amelyet a Kansas a legsikeresebb amerikai prog bandaként fokozatosan emelt ki a teljes homályból. Az amerikai színteret egyébként többé-kevésbé kultikus zenekarok is közelebb hozták Európához, mint a Dixie Dregs, a Starcastle, a Happy The Man, és végül a (korai) Styx is (bár az utóbbiak prog faktoráról már évtizedek óta heves viták folynak). Sok évnek kellett eltelnie, mire egy amerikai zenekar olyan britt hangzású és olyan kiforrott lett, mint amilyen a Kansas volt már a kezdetektől. Kérdezzétek csak meg szorgalmas tanítványaikat, akik közül a Dream Theater és a Spock’s Beard emelkedik ki.
Felállás
Steve Walsh – ének, billentyűk
Kerry Livgren – gitár, akusztikus gitár, szintetizátor
Robbie Steinhardt – hegedű, ének
Rich Williams – ritmusgitár
Dave Hope – basszusgitár
Phil Ehart – dob
Producer
Wally Gold
Számlista
1. Can I tell you (3:31)
2. Bringing it back (3:33)
3. Lonely wind (4:15)
4. Belexes (4:22)
5. Journey from Mariabronn (7:55)
6. The Pilgrimage (3:42)
7. Apercu (9:43)
8. Death of Mother Nature suite (7:43)
Az album hossza: 44:44
