Kiadó: Magna Carta
Megjelenés dátuma: 2000. 7. 11.
Producer: Kerry Livgren
Az album hossza: 68.09 perc
Műfaj: Progressive Rock
Pontszám: 8.5/10
Sok rockveterán álma, hogy pályafutása vége előtt még egyszer összeálljon az eredeti, vagyis a legkedveltebb felállásban – persze csak akkor, ha az eredeti, illetve klasszikus csapat minden tagja él és virul. Az amerikai progresszívrock-nagyágyúk, a Kansas 2000-ben hozták össze a klasszikus felállás újraegyesítését, azt a gárdát, amely 1970 és 1980 között (az „Audio-Visions” (1980) albumig) felvette a legendás zenekar legnagyobb klasszikusait. A meglehetősen váratlan újraegyesülés gyümölcse a tizennegyedik stúdióalbumuk, a „Somewhere to Elsewhere” lett, amely – ahogy várható volt – nem érte el a hetvenes évekbeli remekművek szintjét, de így is pozitívan lepett meg sokakat, akik akkoriban úgy gondolták, hogy Steve Walsh énekes/alkalmi billentyűs, Kerry Livgren gitáros/billentyűs, a félszemű Rich Williams gitáros, Robby Steinhardt hegedűs, Phil Ehart dobos, valamint a két basszusgitáros, Dave Hope és Billy Greer (utóbbi kiérdemelte, hogy az eredeti tagok mellett csatlakozhasson a felálláshoz) már legalább az aranykoruk varázsának egy morzsáját sem képes visszaidézni.
Ezek a „hívek” valószínűleg addigra már elfelejtették Livgren dalszerzői erényeit. Kerry ugyanis egymaga írta és producerelte a „Somewhere to Elsewhere” teljes anyagát, az összes billentyűs szólamot ő játszotta fel, sőt a lemez legvégén megbújó, két percnél rövidebb, szatirikus rejtett számban, a „Geodesic Dome”-ban még a főénekesi szerepet is kipróbálta. Walsh így kizárólag az éneklésre koncentrálhatott, amiben Steinhardt is segített: három dalban ő vitte a vezető vokált, míg egy szerzeményben Greer vette át a főmikrofont. Az album borítója ugyan nem érte el a hetvenes évek magas színvonalát, de legalább némi nosztalgiát ébresztett.
A „Somewhere to Elsewhere” legnagyobb erénye, hogy a dalok remekül beleülnek az ember fülébe, és az album egészében egy szempillantás alatt lepereg. Unalmas pillanatokat nem találsz rajta, bár a „Myriad” és a nyitó „Icarus II” (a klasszikus „Icarus – Borne on Wings of Steel” folytatása) kivételével egyik szám sem emelkedik ki különösebben az „aranyközépszerből”. Az „Icarus II” gyakorlatilag ugyanazt a központi motívumot tartalmazza, mint elődje a „Masque” (1975) albumról. Már ebből a számból egyértelmű, hogy a Kansas minden fontos erénye teljes erővel visszatért: fantasztikus szimfonikus hangszerelések kifinomult vonósszólamokkal, kiváló vokális harmóniák, amilyeneket csak a zenekar klasszikus inkarnációja tudott megteremteni, valamint ütős gitárszólamok a legjobb hard rock szintjén. A „When the World Was Young” nosztalgiát ébresztő szerzemény felrázó refrénnel, amely egészében ezúttal közelebb áll a hard rockhoz, mint a progresszív rockhoz – ez egyébként még néhány más számra is jellemző a lemezen.
A „Grand Fun Alley”-ben Steinhardt veszi át a főéneklés stafétáját, míg a szimfonikus csemegén, a „The Coming Dawn (Thanatopsis)”-on, amely helyenként erősen emlékeztet az aranykor egyes szerzeményeire, ismét Walsh ragyog. Az éneke ebben a karrierszakaszban már kissé megkopott, de még mindig kivételes lendülettel és hihetetlen energiával énekelt. A korábban már említett „Myriad” pompázatos refrénjével, hatalmas szimfonikus hangszerelésével és összetett gitárszólamaival helyenként úgy szól, mintha a hetvenes évek közepén készült volna, és a lemez egyik csúcspontja, amikor a klasszikus Kansas-varázs a legnagyobb intenzitással lobban lángra. A rövid, nem túl jellemző, „Yes-es” betét a csiszolt vokális harmóniákkal kissé viccesen hat, mégis szépen beilleszkedik e remek szerzemény kissé jazzes ízesítésű szerkezetébe. A „Look at the Time”-ban Greer kapja a főszerepet az éneklésben, aki az egyik legfőbb érdemes abban, hogy a Kansas manapság is aktív.
Két szám következik, amelyekben Steinhardt ismét átveszi az énekes irányítást – a „Disappearing Skin Tight Blues” és a „Distant Vision”. Az első érdekes, „beatles-es” refrént kínál, ami meglepően jól fekszik a bluesos riffen, a „Distant Vision” pedig remek hangszeres részeket tartalmaz, és időnként nagyon megközelíti a „Leftoverture” (1976) örökzöldjét, a felejthetetlen „Cheyenne Anthem”-et. A „Byzantium” nyitó és záró szakasza templomi áriára emlékeztet, de az idő nagy részében a pompázatos szimfonikus prog rock uralkodik hard rockos elemekkel. A „Not Man Big” egy olyan legendás prog zenekarhoz, mint a Kansas, kicsit túl szerény lezárás: átlagos hard rock-szerzemény funkos beütésekkel, amely inkább egy Deep Purple-nek állna jól, és ilyenként a lemez legkevésbé izgalmas darabja.
A „Somewhere to Elsewhere”, amely egészében nagyon tisztességes teljesítmény volt, és közel állt a hetvenes évek mércéjéhez, sokáig a Kansas utolsó stúdióalbumának számított, mígnem kiderült, hogy a zenekar legújabb verziója – amelyben az eredeti tagok közül már csak Williams és Ehart maradt – egy „The Prelude Implicit” című albumot vesz fel, amely 2016 szeptemberében jelenik meg. A rajongók közben áhítattal remélik, hogy ez a produkció jobb lesz, mint a Kansas mellékprojektje, a Native Window és az azonos című, 2009-es album, és legalább megközelíti a „Somewhere to Elsewhere” színvonalát. A hithű keresztény Livgren és Hope (ismét) otthagyta a többieket nem sokkal a „Somewhere to Elsewhere” megjelenése után, bár Kerry még egy ideig koncertvendégként együttműködött a Kansasszel. Ezután a Kansas „ős-zenekarának”, a Proto-Kaw-nak szentelte magát, míg le nem győzte egy alattomos betegség, amely miatt már nem tud gitározni és billentyűzni, így zenei tevékenysége erősen visszaesett. Steinhardt 2006-ig bírta a Kansasben, amikor ismét David Ragsdale váltotta.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Icarus II (7:17)
2. When the World Was Young (5:50)
3. Grand Fun Alley (4:38)
4. The Coming Dawn (Thanatopsis) (5:44)
5. Myriad (8:55)
6. Look at the Time (5:37)
7. Disappearing Skin Tight Blues” – 7:02
8. Distant Vision” – 8:48
9. Byzantium (4:15)
10. Not Man Big (8:49)
11. Geodesic Dome” (rejtett szám) (1:24)
Felállás:
Steve Walsh – vezető ének, vokál
Kerry Livgren – gitár, billentyűs hangszerek, vezető ének (11)
Robby Steinhardt – hegedű, mélyhegedű, vokál, vezető ének (3, 7 és 8)
Rich Williams – gitár
Dave Hope – basszusgitár (2, 6)
Billy Greer – basszusgitár, vokál, vezető ének (6)
Phil Ehart – dob
