Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Transatlantic
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 75:43
Pontszám: 5/5
A „Kaleidoscope”, a nemzetközi progresszív rock szupergroup, a Transatlantic negyedik stúdióalbuma talán egyenesen a legjobb dolog, amit eddig letettek az asztalra. Ez három kiváló stúdiólemez után különösen nagy szó: ezek ugyan nem indítottak új műfaji reneszánszot, de azt mindenesetre bebizonyították, hogy a 21. században is lehet „vén motoros” prog rockot játszani úgy, hogy közben az ember művészileg önálló marad. A négy kiváló zenész, akik reggeltől estig a zenének élnek, ismét összefogott, és olyan albumot készített, amelyet a progresszív rock minden rajongója élvezni fog a legőszintébb, legeredetibb formájában. Az előző lemezük, a „The Whirlwind” (2009) óta közel öt év telt el, ami egyáltalán nem sok olyan zenészeknél, akik rengeteg különféle projektben vesznek részt.
Ezalatt Mike Portnoy dobos-nagymester faképnél hagyta „anyazenekarát”, a Dream Theatert, és még nagyobb odaadással vetette bele magát az új Transatlantic-album megálmodásába. Mellette újra a régi cimborák állnak: az amerikai énekes-billentyűs Neal Morse (ex-Spock’s Beard), a svéd énekes-gitáros Roine Stolt (The Flower Kings) és az angol basszusgitáros Pete Trewavas (Marillion). Portnoy és Morse a „Kaleidoscope” néhány számának első zeneszerzői ötleteit már akkor megkapta, amikor a Flying Colors nevű, szintén „sztárparádés” új projektjükkel bajlódtak, így európai társaik aztán a saját hangszereléseikkel még ki tudták egészíteni az eredeti elképzeléseik egy részét.
Ezúttal a Transatlantic „csak” öt kompozíciót hozott össze, de a hosszú progresszív rock eposzok rajongóinak örömére kettő közülük több mint 25 percig tart. A négy zenei óriás egyik csodálatos tulajdonsága, hogy az egyes hangszerelések gyakran az „anyazenekaraikat”, illetve Morse szólókarrierjét idézik, így a hallgató, aki ismeri az említett bandákat, soha nem tudhatja, mit tartogat neki a Transatlantic a „következő” sarkon.
A nyitó, 25 perces szvit, az „Into the Blue” öt részre oszlik, ezek közül a nyitány, az „Overture” teljes egészében instrumentális. Neal jellegzetes éneke csak a hatodik percben szólal meg, miután a négyes már megmutatta irigylésre méltó virtuozitását, miközben megőrzi az egyes hangszerelések dallamos jellegét és azt az általános pozitív hangulatot, amely kissé Roine zenekara, a The Flower Kings megszokott atmoszférikus megoldásait idézi.
A „The Dreamer and the Healer” epikus részében különösen magával ragad Neal érzelmileg rendkívül gazdag éneke, a gitár és a billentyűk többszólamú harmóniái pedig valóságos fülbemászó lakomát jelentenek. Az „A New Beginning” a szvit kissé jazzesebb hangulatú pillanata, ahol a négyes sokféle improvizációs bravúrral elégíti ki a kedvét. Ez azt jelenti, hogy Trewavas jó néhány bonyolult, lenyűgöző basszusmenetet rak le, Portnoy pedig folyamatosan váltogatja a különféle dobstílusokat. A főéneket ezúttal Roine veszi át, aki többek között ütős, sós gitárpasszázsokkal szolgál, ezek remekül megférnek Neal szellemes hammond-orgonás megmozdulásai mellett.
A kísérő vokálharmóniák, ahogy a Transatlantic esetében lenni szokott, kiválóak, hiszen Portnoy és Trewavas is a megfelelő pillanatokban rendkívül tisztességes énekes, bár a Dream Theater-rajongók közül még ma is sokaknak vannak kétségei Mike énekes tehetségével kapcsolatban. A „Written in Your Heart” rész, amelyben a kísérő vokálban különleges vendég, Daniel Gildenlöw (Pain Of Salvation) csatlakozik, kifejezetten melodramatikus természetű, hatalmas szimfonikus függönyöket, szerteágazó gitárharmóniákat és néhány pasztorális elemet is tartalmaz. A zárásban a „The Dreamer and the Healer” rész újra visszatér, így ez az epikus csemege, amely talán egyenesen a „Kaleidoscope” legjobb alkotása, dallamos és harmonikus epilógust kap.
A pasztorális és enyhén pszichedelikus hangulatú „Shine”, amelyben Stolt az akusztikus gitár rendkívül finom játékával villog, ébresztő erejű szám, mintha egyenesen koncertekre találták volna ki. Ez különösen igaz az örök prédikátor, Morse által vezetett, kifejezetten pozitivista refrénre, miközben a kísérő vokálharmóniák ismét irigylésre méltó színvonalon szólnak, és ez igaz Portnoy rövid, pszichedelikus főénekes betétjére is. A nagy gitárhősök rajongói itt Roine ötletes gitárimprovizációját is élvezhetik.
A „Black as the Sky” biztosan érdekes lesz a nyolcvanas évek neo prog irányzatának minden kedvelőjének, hiszen az előtérben magasan csengő szintetizátor-textúrák erős rétege szól, miközben a négyes énekes erényei az egyes időbeli átmenetek között rendkívül ízléses, dallamos harmóniákat hoznak létre. Itt sem hiányoznak a nagyvonalú és szellemes improvizációk, amilyeneket csak a mesterségük legjobbjai tudnak kitalálni. A „Beyond the Sun” melankolikus zongoraballada Nealt a főszerepben. Az éneke az egyes zongora- és vonósaranzsmánokba szinte vallásos pecsétet visz, és nagy valószínűséggel tetszeni fog a szólókarrierjének minden rajongójának.
A nagy finálé gyanánt a Transatlantic közel 32 perces magnum opust készített „Kaleidoscope” címmel, vagyis a címadó kompozíciót, amely egészen hét részből áll. A nyitó instrumentális rész, az „Overture” jó néhány vad összecsapást tartalmaz a gitár és a billentyűk között, miközben Portnoy ezúttal némi metalos megközelítést is bemutat a dobfelszerelés kezelésében, ami minden progresszív metal-hívőnek tetszeni fog. Az egyes részek meglehetős összetettsége ellenére a Transatlantic végig megőrzi a kifejezetten dallamos komponenst. Ez különösen jól hallható a vidám, neo prog körhintán, a „Ride the Lightning”-on, amely a szintetizátor-textúrái miatt a Fish-korszakos Marillion néhány rajongóját is érdekelheti. Morse karizmatikus énekével ismét kulcsszerepet játszik a varázslatos atmoszféra megteremtésében, amelyben mind a négy Transatlantic-tag zenei filozófiája tükröződik.
A „Black Gold” rész titokzatos és kissé komor hangulatú, ami enyhén a Genesis-féle „A Trick of the Tail”-korszakra hajaz, de a következő pillanatban Roine éneke jóvoltából már valamelyik The Flower Kings-sztenderdre kezd emlékeztetni. Ez különösen igaz a „szivárványos” refrénre, amely teljesen a The Flower Kings stílusában szól, a mellotronmotívum pedig sokakat a korai King Crimsonra is emlékeztet majd. A folytatásban Morse szellemes szintetizátor-improvizációkkal villog, majd csatlakozik hozzá Stolt agyafúrt gitárszólója is, bizonyítva, hogy olyan kompozícióról van szó, amelynek stílusa és hangulata teljesen „retro hetvenes”.
A „Walking the Road” a központi szimfonikus motívum miatt kissé a Genesis-klasszikust, az „Afterglow”-t idézi, miközben főénekesként ezúttal Pete Trewavas lep meg pozitívan, akinek melankolikus és kissé reszelős hangszíne remekül illik a finom billentyűfüggönyökhöz. A hatalmas szimfonikus billentyűs hangszerelésekkel és lenyűgöző gitárpasszázsokkal operáló, zenekari irányultságú rész a következő, a „Desolation Days” szakaszt vezeti fel. Ebben főénekesként ismét Neal villog, akinek ezúttal remek hátteret adnak az akusztikus hangszerelések, a mellotron és a briliáns vokális kíséret.
Ezt követi a „Lemon Looking Glass” című összetett instrumentális rész, amelybe a négy kiváló zenész minden virtuóz tudását beleteszi, és a teljes spontaneitás és kiszámíthatatlanság igazi progresszív rock orgiáját csinálja belőle. Persze itt is találhatók bizonyos párhuzamok a prog klasszikusok hagyatékával. Ebben az esetben Stolt improvizatív gitárjátéka biztosan sokakat a King Crimson „Red”-korszakára emlékeztet majd. Ez az epikus remekmű, amely irigylésre méltó technikai és atmoszférikus dimenziókat mutat, végül mégis megkapja a lezárását, miután a finálében megismétlik a dallamosan sós „Ride the Lightning”-motívumot, amely a „Kaleidoscope”-ot (a számot és az albumot is) szinte ideális módon zárja le.
A „Kaleidoscope” különleges kiadása egy extra lemezt is tartalmaz, amelyen a Transatlantic kedvenc előadói közül dolgoz fel néhányat. Mivel a jól ismert számok feldolgozásai a legkevésbé sem érdektelenek, ha már nem egyenesen kiválóak, az album ezen változatának megvásárlása minden hűséges rajongónak elég ajánlott. A Yes-klasszikus, az „And You And I” hangszerelésében meglehetősen hű feldolgozása kétségkívül messze a legkiszámíthatóbb választás, de Morse és Stolt remekül elosztotta egymás közt az énekfeladatokat, és ezzel a „Close to the Edge”-korszak örökzöldjébe valami egészen sajátos varázslatot vitt. Jóval nagyobb meglepetés az Electric Light Orchestra sztenderdjének, az artrock-remekműnek számító „Can’t Get it Out of My Head”-nek a kiváló feldolgozása, és semmivel sem kevésbé érdekes a Procol Harum örökzöldjének, a „Conquistador”-nak a szinte progmetalos változata.
Azt, hogy milyen eklektikus a Transatlantic egyes tagjainak zenei ízlése, a legjobban Elton John slágerének, a „Goodbye Yellow Brick Road”-nak a feldolgozása és a Small Faces sztenderdjének, a „Tin Soldier”-nek az új megközelítése mutatja, amelyet a nyolcvanas évek elején az Uriah Heep is feldolgozott. Az ilyen sokoldalú zenészek örömmel és meggyőzően birkóznak meg a glam rock és a rhythm and blues világával is. A Focus remekművének, a „Sylvia”-nak a feldolgozásával a Transatlantic visszatér a progresszív rock világába, az egyik legérdekesebb választás pedig a King Crimson káoszos csemegéjének, az „Indiscipline”-nak a feldolgozása. The Moody Blues örökzöldje, a „Nights In White Satin” az „And You And I” mellett a legkiszámíthatóbb választás, főleg azt tekintve, hogy a Transatlantic minden tagja nagy mellotron- és zenekari hangszerelés-rajongó.
Nagy meglepetés lenne, ha a „Kaleidoscope” nem lenne az első számú várományosa a 2014-es év legjobb progresszív rock albuma címnek, hiszen ennek a szupersztárbandának mind a négy tagja szorgosan őrzi azt az egyenletesen magas színvonalat, amelyet sok fiatalabb zenésztárs csak irigyelhet. Hasonló progresszív rock formációból manapság nincs sok, sőt nevetségesen kevés van, és a legtöbbjükben általában részt vesz legalább egy volt vagy jelenlegi Dream Theater-tag (nem feltétlenül Portnoy), így minden új Transatlantic-lemez óriási örömet jelent, különösen mindazoknak a zenerajongóknak, akik nem adták fel a reményt, hogy a progresszív rock még egyszer felkavarhatja a kedélyeket a mai kereskedelmi zenei életben, hiszen a „Kaleidoscope” a német és holland slágerlistákon egészen a hatodik helyig jutott.
Felállás
Neal Morse – ének, billentyűs hangszerek, akusztikus gitár
Roine Stolt – ének, elektromos gitár, ütőhangszerek, extra billentyűs hangszerek
Pete Trewavas – basszusgitár, vokál
Mike Portnoy – dob, vokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Chris Carmichael – cselló
Rich Mouser – pedal steel gitár a „Beyond the Sun”-on
Daniel Gildenlöw – különleges vendégénekes a „Written in Your Heart”-on
Produkció
Transatlantic
Számlista
1. Into The Blue (25:13)
2. Shine (7:28)
3. Black As the Sky (6:45)
4. Beyond The Sun (4:31)
5. Kaleidoscope (31:53)
CD2 (bónusz CD a különleges kiadáson):
1. And You And I (Yes-feldolgozás) (10:45)
2. Can’t Get It Out Of My Head (ELO-feldolgozás) (4:46)
3. Conquistador (Procol Harum-feldolgozás) (4:13)
4. Goodbye Yellow Brick Road (Elton John) (3:20)
5. Tin Soldier (Small Faces-feldolgozás) (3:22)
6. Sylvia (Focus-feldolgozás) (3:49)
7. Indiscipline (King Crimson-feldolgozás) (4:45)
8. Nights In White Satin (The Moody Blues-feldolgozás) (6:13)
