Kiadó: Sound Mind Music/The Orchard Music
Megjelenés: 2020. 8. 28. digitális formátum / 2020. 10. 30. fizikai formátum
Produkció: John Petrucci
Az album hossza: 55.10 perc
Műfaj: Progressive Metal/ Instrumental Rock
Értékelés: 9.5/10
A „Terminal Velocity” 15 év után az első új önálló stúdióalbuma korunk egyik legnépszerűbb gitárhősének, a Dream Theater alapítójának és vezérének, John Petruccinak. Mit mondhatnánk? Aleluja! Már így is túl régóta vártunk rá. Petrucci zsúfolt időbeosztását elsősorban a Dream Theater tevékenysége határozza meg, így ez az „átkozott” járvány a maga módján még jól is jött a zenésznek: a „szigetelés és magány” közepette elég időt adott neki ahhoz, hogy befejezze a porosodó archívumban évek alatt felgyűlt régi ötleteit.
A „Terminal Velocity” nemcsak azért különleges, mert több mint tíz év után újra együtt játszik a két régi Dream Theater-ismerős, John Petrucci és a dobos Mike Portnoy (Transatlantic, Winery Dogs, Sons Of Apollo, Flying Colors), hanem azért is, mert közreműködik rajta a kiváló basszusgitáros, Dave LaRue a Dixie Dregsből és a Flying Colorsból. LaRue is afféle visszatérő Petrucci mellett: már az első önálló stúdióalbumán is ő játszotta a basszusgitárt, és a G3 turnékon is ott volt. Portnoy és LaRue között pedig végképp nincsenek titkok, hiszen a Flying Colorsban együtt alkotják a ritmusszekciót.
Jöjjön a várt bekezdés. John Petrucci nevénél ez elvárható. Nincs kétség, és minden kérdés csak az idő pazarlása. A válasz egyetlen: az album – ha a szuperlatívusz legenyhébb formáját használom – egyenesen szólva fantasztikus. Ti, akik rajongtok a gitáros „kilengésekért és a virtuóz színjáték határtalan perverzióinak ágyúzásáért”, főleg a dús ötletgazdagság és a pikáns technikai csiszoltság ötvözése terén, ezt az albumot kötelező leellenőrizni. Petrucci itt végre megvalósította azokat az ötleteit, amelyek az archívumában gyűltek, és a Dream Theaterben nem tudta őket kihasználni, mert túl radikálisan avatkoztak volna bele a zenekar stílusába.
Petrucci stílusa egyedülálló. Ha egy ilyen gitároshoz külön erővel megáldott dobost és basszusgitárost adsz ritmusszekciónak, az eredménynek olyan lemeznek kell lennie, ami (finoman szólva) mérföldekkel kihívóbb és megismételhetetlenül egyedi. Kitaláltátok. A Portnoy–Petrucci páros visszahoz valamit abból a klasszikus Dream Theater-hangulatból, amire a dalok egyes részei utalnak, mind a motívumok felépítésében a gitáros frázisokon keresztül, mind abban a mérföldekről felismerhető módban, ahogy Portnoy az átmeneteket választja, és ahogy a frázisok alatt „tördeli” a ritmusokat, illetve a zamatos betétekben, amelyekkel szellemesen tölti meg a frázisok közti szabad teret. Igen. Ez elsősorban progresszív metalalbum. Petrucci neoklasszicizmusa fenomenálisan épül be a rendkívül mozgalmas kompozíciók magjába, amelyeket végig váratlan fordulatok kísérnek. Az ötletes lendület mellett a kilenc dal határozott karaktert hordoz – kilenc vallomásos dosszié, nagyfokú kompaktsággal, így a zenei szerkezet mindvégig felülkerekedik a „kísérletező-improvizatív” elemeken. Petrucci ezen a kiadványon, mind a kilenc dalban kiváló egyensúlyt talált a technikai komplexitás és a zenei kompaktság között. Egyszerűen azt kívánod, hogy ilyen ötletgazdagon friss album, mint Petrucci új műve, többször szülessen, és ne csak tizenöt évenként, amennyi Petrucci előző önálló megjelenése óta eltelt. Rosszmájúan szólva szívesen hallgatják majd azok a zenei gurmandok is, akik amúgy szívesen hallgatnák a Dream Theatert, csak az akadályozza őket, hogy az (sajnos) nem instrumentális zenekar.
Petrucci Jimmy T hangmérnökkel két és fél hónap alatt vette fel az albumot a New York-i DT Headquarters stúdióban, ahol a két fickó heti öt napot gubbasztott. A dobokat bekattintgatták, az alap basszusvonalakat pedig mindketten hozzátették. Petrucci nem akart egy (félkész) albumot kiadni a kezéből. Az egész anyag feldolgozásra Portnoyhoz és LaRue-hoz került, és így fejlődött tovább, teljes vérű progresszív irányba. A három zenész egymásra hangolódása kivételes. Mélyen ismerik egymást. Kiegészítés, ráhangolódás, teret nyitni egymásnak. Alapvetően persze gitáralbum, és mindenütt Petrucci gitárjáé a főszó, a kivételes ritmusszekció viszont átvitte a progresszív kifejezésmód világába.
Az album a címadó dallal nyit, ami pontosan olyan, amilyet maga az albumcím ígér. Pusztítóan kicsiszolt. Sebességi határt feszeget, a sebesség végső romboló erejét. Gyorsabban nem megy. Kivételes energia, metalos természet, szédítő szólóakrobatikák egész szárfelhője, és felettük mégis ott a kompakt formáltság domináns figurája – a dallam. A The Oddfather egy árnyalattal még metalosabban megvadult és csiszolóbb, belopakodnak a thrash shredding elemei, és ha a Dream Theater idejéből keresnénk párhuzamot, a „Train of Thought” albummal rokon az energiája. „Őrület” ez a Portnoyval való párosítás. A hallgatót egyszerre ejti ámulatba és szórakoztatja mérhetetlenül. A két zenész az albumon (akarva vagy akaratlanul) életre kelti azt az ismert, egymásra hangolódó varázst a Dream Theater idejéből.
Szintén nagyon képszerű a negyedik dal, a Gemini, ami a második felében teljesen váratlanul tréfás flamenco-kirándulássá változik, és ugrásszerűen hozzáad az album színességéhez és mozgalmasságához. A Gemini az album egyik legérdekesebb kompozíciója, főleg ha megnézed, hogyan fejlődik, hogyan emelkedik fokozatosan felfelé a felsorakoztatott motívumok kivételes szövevényén át, miközben egy pillanatra sem veszíti el a kompaktság vezérfonalát. A Gemini az album egyik csúcsának számít, mert egyszerűen kiváló módon, egyetlen helyen sűrűsödik benne, és filigrán módon van elrendezve a kivételes stílusbeli és ritmikai rétegzettség, tökéletesen kiegyezett párbeszéd formájában, ezért ez az a dal, amit példának hozhatunk arra, mi a legjobb a progresszív metalban alapvető meghatározás szerint.
Az Out of the Blue tulajdonképpen Petrucci blues és neoklasszikus iskolázottság ütköztetése. A szám lassabb ritmikai kulcsban íródott, és éppen ezen a ponton bontakozik ki teljes pompájában Portnoy és LaRue kivételes mesterségbeli tudása, akik olyan kifejezésmód felé viszik a dalt, amit a kompozíció önmagában semmiképp nem érne el. A Happy Song tulajdonképpen több dúr skálás megoldást tartalmazó dal, alapvető rock’n’roll „ösztönzéssel”, ami viszont ultrahangosan felpörgetett és ritmikailag ugrásszerűen mozgalmas, úgyhogy itt sincs hely a pihenésre. Derűvel teli dal, amelyhez a következőkben a The Way Things Fall közelít. A Glassy-Eyes Zombies olyan frázissal nyit, amely ugyanúgy szerepelhetne egy Dream Theater-albumon, a „Train of Thought” típusún. Valószínűleg az album legsötétebb pontja, a pusztító erőben viszont a The Oddfather marad messze a „Terminal Velocity” legmetalosabban megvadult darabja. Itt van még egy rendkívül szórakoztató szám, amelyben Petrucci a legtöbb kísérletező kitérőt megengedi magának, és ami az albumon a legjobban meglep. A cím is erre utal – Snake in My Boot. Paul Gilbert is többször felhúzná itt a szemöldökét. Az album legtréfásabb pillanata, és egyúttal – ami a hallgatást illeti – a legizgalmasabb is.
A trió azt is tudja, hogyan kell visszavenni a tempóból és lecsillapítani a dolgokat. Nem minden az izompumpálás. Az albumon a három zenész többször is kifinomult és szofisztikált. Ezt bizonyítja az Out of the Blue. Az elsőséget viszont valószínűleg a záró Temple of Circadia középső része viszi el, ahol a háttérben szintetizátoros „függöny” hangja is megjelenik, az első részében pedig Petrucci a csapatával egyenesen misztikusan szól, hogy a dal később lassan átbillenjen egy újabb, végletekig felcsavart, sebességében romboló rondóba, avagy tomboló tornádóba, ami lezárja az albumot.
Akárhogy forgatod. Senki (normális) nem kívánja ezt a járványt. Mégis nagy kérdés, hogy Petrucci egyébként kiadta volna-e az új önálló stúdióalbumát, mert valószínűleg egyszerűen nem lett volna rá elég ideje. Őrület. Mennyi frissesség, szikrázás, humor és határtalan szórakozás sugárzik ebből a kiadványból a stúdióban. Briliáns progresszív és végig instrumentális metalalbum, ami mind az, aminek Petrucci a Dream Theaterben nem lehet a része, mégis pontosan tudod, hogy egy olyan album nélkül, mint a „Terminal Velocity”, a Dream Theater sem létezne soha. A „Terminal Velocity”-n nincs gyenge pillanat. Nincs olyan pillanat, ami az időt lopná, és nincs olyan, ami kifejezésben, szerzői munkában, ötletben vagy kivitelezésben alsóbbrendű lenne. Az album elejétől a végéig kiváló minőségű konzisztencia fényében és lélegzetelállító előadói intenzitással szól a hallgatóhoz, akit folyamatosan fokozott készenlétben tart. Elsősorban persze az ilyen csupa instrumentális őrületek igazhitű rajongóját.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1.Terminal Velocity
2. The Oddfather
3. Happy Song
4. Gemini
5. Out Of The Blue
6. Glassy-Eyed Zombies
7. The Way Things Fall
8. Snake In My Boot
9. Temple Of Circadia
Felállás:
John Petrucci – gitár, programozás
Dave LaRue – basszusgitár
Mike Portnoy – dob
