Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 2013. 05. 07.
Produkció: Mike Fraser & Joe Satriani
Az album hossza: 45.03 perc
Műfaj: Instrumental Rock / Art Rock
Értékelés: 9.0 / 10
Joe Satriani az új évezredben rendkívüli következetességet mutat a stúdiólemezeivel. Főleg azóta, hogy végre belátta: énekesnek egyszerűen gyenge. Satriani mindig is a megragadó, vezető dallam kidolgozására fordította a legnagyobb figyelmet. Nála nincsenek „csodás” kísérletezős kalandok, olyan szólóakrobatikák, amelyek szétfeszítenék a dalok kompakt szerkezetét. Satch részéről ez valójában példátlan és szinte istenkáromló lépés lenne.
Az új album is ilyen. Satriani művészként, hangszerelőként és társproducerként folyamatosan fejlődik és érik. Lemezről lemezre. Ne gondold, hogy már mindent elmondott. Játékában mindenesetre kiszámíthatóvá, mondhatni letisztulttá vált. De hát ez ennek a nagyra becsült művésznek a védjegye. Mindig is az volt, és mindig az lesz. Ugyanakkor az ember töretlenül megőrzi azt a nagy kíváncsiságot, amely nem hagyja nyugodni. Az ihletettség mellett, amely 56 évesen sem apad el még csak távolról sem, ez a motor hajtja Satchot tovább a zenei univerzumban.
Az új albumra Satriani átmentette mindazt a legjobbat, amit a „Black Swans and Wormhole Wizards” (2010) mondott. A Mike Keneallyvel való kémia láthatóan tovább erősödött az előző turnén, ezért Satriani úgy döntött, hogy ezt a zseniális multiinstrumentalistát az új lemezre is maga mellett tartja. Az új stúdiómunka hangzását építő sorokba behívta még Chris Chaneyt is, akit rockbasszeros hírében álló fickóként tartanak számon. Játszott a Jane’s Addictionben, Slashsel, Alanis Morissette-nek, valamint a Mötley Crüe-s Tommy Lee-vel és az ő Methods Of Mayhem nevű formációjával is. A negyedik hajótársként pedig – kissé meglepő módon – Jeff Campitelli helyett a mindig túlfoglalt Vinnie Colaiuta ugrott be, akinek Sting láthatóan hagyott pár percet, hogy „friss levegőt szívjon”, és ritmikai sokoldalúságát ráöntse Satriani új albumára is. Szóval! A társaság ezen a lemezen verhetetlen. A ritmusszekció teli organikus hangsűrűséggel, kivételes ingerrel szántja végig az albumot.
Satriani az „Unstoppable Momentum” lemezzel pontosan azt érte el, amit akart. Újabb albumot tett le az asztalra, amely úgy működik, hogy a játékából és a produkcióból az az érzés marad az emberben, mintha egy zenekar játszana rajta. Mivel Satch tisztában volt az előző album minőségével, a producerpult mögött megtartotta Mike Frasiert. Ezzel átmentette az előző lemez organikus természetét és a hang elemi építőköveinek szimbiotikus kapcsolatát az új lemezre. Ami elsőként szúr fülbe az új albumon, az a Keneally és Satriani közötti kémia elmélyülése. Ha addig nem, a bolondosan játékos Three Sheets To The Wind-ben biztosan megérzed, a két zenész kifejező párbeszéde pedig a Jumpin’ In és a Jumpin’ Out dalpárosban éri el a csúcsát. Keneally már az előző lemezen is fontos elem volt, aki a hangszerelésekhez külön fűszerként adta a „progresszív fellazítást”, az új albumon pedig Satriani még több kifejezési teret adott neki. Ez nem azt jelenti, hogy Keneally most szólisztikusan „megőrül” a billentyűkön, mint ahogy egy Derek Sherinian „őrülne meg”. Nem. A fickó felsőbbrendűségét a mozdulatainak rendkívüli finomságában és remekségében hozza, amelyekkel olyan megfelelő figurákat alkot, hogy azok mind rendkívül hatékonyan kapcsolódjanak Satriani gitáriskolájának felismerhető Ibanez-hangzásához. Még akkor is, amikor Keneally csupán az egyszerű háttérkulissza tartására van ítélve, amelybe Satch gitárnyelve beleharap – ez leggyakrabban akkor van, amikor szintetizátoron hangkollázsokat generál a hangulat fenntartásához –, a mester ezekben a figurákban elég teret harcol ki a zamatos díszítések számára. Általában az átvezető részekben (pl. a Can’t Go Back kicsengésében). Kivételes érzékkel építi tovább Satriani alapötleteinek formáját. Azok a pontok, ahol ezt a Keneally és Satch közötti párbeszédet különösen megragadóan ápolták a helyes egyensúly keresésében, a nyitó címadó dal – amelyet ennek a párbeszédnek a különleges produkciós-esztétikai megragadó ereje miatt szándékosan erre a helyre tettek –, valamint az album második felébe helyezett The Weight Of The World.
Satch az új albumra ismét tíz hajszálpontosan kidolgozott dalt (meg egy prelúdiumot) készített, amelyek a hétköznapi fül számára is rendkívül hozzáférhetők! Méghozzá kifejezően egymástól jól elkülönülő hangulatúak. Ezért az album atmoszférikusan változatos és nagyon dinamikusan bontakozik ki. A Can’t Go Back ritmikailag teljesen közel kerül a Flying In A Blue Dream szabványához, az alapgitárfrázis nyugodt futása pedig még értelmes hangulati párhuzamokat is felidéz az említett Satch-klasszikussal. Az A Door Into Summer-ben a fickó határozottabban rálép a torzító pedálra, a dal pedig igazi metálos riffelés rugóin fekszik, miközben a rendkívül tömör lecsapódásban a tapintható dallamok újra fenntartják a vidám gitárjáték jól ismert optimista frizuráját.
A Lies And Truths az album legsötétebb pillanatának számít, ugyanakkor a legmozgalmasabbnak is hat. A legjobban „fellazított”, a jazz és a rock fúziójának legnagyobb adagjával. Satch ebbe a dalba is „bölcsen” becsempészett egy kivételesen dallamos szakaszt, amely tehermentesíti a szám többi részének improvizációs sűrűségét.
Az első (címadó) és az utolsó dal, az A Celebration, amely ritmikai megkötöttségben, gyorsított, de könnyed vágtában hullámzik, Jin és Jang gyanánt működik. Lezárják az album jellembeli változatosságának körét. Az üzenetét. Az első Satriani örök törekvését mutatja a dallami tökéletesség és a zenei felfedezés progresszív, kalandvágyó attitűdje közötti tökéletes egyensúly megtalálására, míg a záró A Celebration egyszerűen triviális tartása a művész állandóan pozitív beállítottságú jellemét hirdeti.
Az „Unstoppable Momentum” az ösztön és Satriani iskolapéldájának újabb rendkívüli szimbiózis-manifesztuma! Az új album elmélyíti az organikusságot, amelyre Satriani az utóbbi néhány lemez hangzásában még érezhetőbben törekszik, mint valaha. Ismét letesz az asztalra egy nagy mesteri manírt. Ragadósan dallamos elv, amely a bravúros pontok és az improvizációs elv évődő adagjával összhangban hatékony középállást tart fenn a gitárnyelv vonzó sétájában a két leírt elv alig észrevehető határvonalán.
szerző: Aleš Podbrežnik
