Kiadó: InsideOut Music / Sony Music
Megjelenés dátuma: 2025. március 7.
Produkció: Jethro Tull
Az album hossza: 50.31 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 8.5/10
Hogyan magyarázza meg az átlagos rajongó a legendás brit progrockintézmény, a Jethro Tull legújabb, huszonnegyedik stúdióalbumának meglehetősen mókás címét, a megállíthatatlan énekes, fuvolás és zeneszerző, Ian Anderson vezetése alatt? A „Curious Ruminant” magyarul kíváncsi kérődzőt jelent, ami valószínűleg utalás Ian rokonságára az ókori görög Pán istennel, a félig ember, félig kecske alakkal, akit gyakran ábrázolnak különféle fúvós hangszerekkel, általában pánsípal, miközben az 1975-ös „Pan Dance” című instrumentális darab a Tull terjedelmes életművének egyik homályosabb alkotása.
Ian annak ellenére, hogy lassan a nyolcvanadik életévéhez közeledik, a színpadon még mindig szikrázó, virgonc „kérődző”, aki fuvolázás közben gond nélkül egy lábon áll. Megtartotta azt a régi szokását is, hogy már az új album címével gondolkodásra készteti a hallgatóit. Érdekes lenne bepattanni egy időgépbe, és találkozni az 1968-as, még zöldfülű Iannel, amikor a Jethro Tull első lemezének, a „This Was”-nak a borítójára a többiekkel együtt elesett öregembernek öltözött. Valószínűleg csak hangosan felnevetne, ha azt hallaná, hogy közel hatvan évvel később idős úrként jóval életerősebb és frissebb lesz, mint mesterségesen megöregített mása. Azt viszont szinte biztosan álmában sem gondolná, hogy a zenei pályafutása és a zenekaráé – amelyek elválaszthatatlanul összefonódnak akkor is, ha Ian szólóteljesítményeiről van szó – ilyen hosszú ideig fog tartani.
Ian ugyanakkor jól tudja, hogy az ideje evilágon (sajnos) egyre fogyóban van, ezért úgy döntött, hogy „felgyorsítja” a karrierjét, és bepótolja a 2004 és 2021 közötti hosszú időszakot, amikor hiába vártunk új stúdióalbumra Jethro Tull néven. A „Curious Ruminant” már a harmadik Jethro Tull-album az elmúlt négy évben, ami egy ilyen régi zenekartól igazán lenyűgöző teljesítmény. Még elképesztőbb, hogy a „Curious Ruminant” semmivel sem gyengébb a két elődjénél, amelyek joggal számítottak a Tull legjobb alkotásai közé az „aranykori” hetvenes évek után, amikor a progresszív rock történetének valószínűleg legimpozánsabb és leghosszabb kiváló albumsorozatával büszkélkedhettek. A mai Tull egyetlen hibája Ian hangszálai maradnak, amelyek az elmúlt két évtizedben tényleg sokat gyengültek, így az éneke olykor az éneklés és a szavalás között ingadozik. Mindezt azonban többnyire ügyesen „leplezi” a megfelelő hangfekvéshez igazodással, kivételes hangi karizmájával és a mindig briliáns fuvolajátékkal.
Reméljük, hogy Iannek ezúttal végre sikerült olyan gitárost találnia, aki legalább néhány évig a zenekarban marad, hiszen Jack Clark, aki a 30-as éveiben könnyedén lehetne a banda többi tagjának fia vagy unokája, már a harmadik Tull-gitáros az elmúlt négy évben. Mind a három utolsó Tull-album három különböző gitárossal készült, ami annak fényében, hogy a legendás gitáros, Martin Barre több mint negyven évig kitartott a zenekarban, tényleg különös adat. Ian további segítői a „Curious Rumiant” lemezen jól ismert veteránok: David Goodier basszusgitáros, John O’Hara billentyűs és Scott Hammond dobos, a nosztalgiázókat pedig az fogja megörvendeztetni, hogy néhány dalban közreműködött a korábbi billentyűs, Andrew Giddings, valamint az alkalmi koncertdobos és Ian fia, James Duncan.
A „Puppet and the Puppet Master” meggyőző albumnyitány, amely a régi rajongókat is elégedetté teszi, hiszen minden felismerhető Tull-elemet tartalmaz; Ian fuvolája a csiszolt gitárfutamokkal összhangban, a szimfonikus ízesítés élén a kedélyes harmonikával és az eklektikus ritmikai árnyalatok bőséges támogatásával pillanatok alatt remek hangulatot teremt. A címadó dal kemény rockos gitárfrázisokat tartalmaz, amelyekre Martin Barre is áldását adta volna, miközben Goodier és Hammond ritmusduója végig a légies, olykor kissé jazzes ritmusváltásokról gondoskodik. Különösen ízlésesre sikerült a központi hangszeres rész, amely e felejthetetlen zenekar gazdag történetének néhány legjobb pillanatát idézi.
A „Dunsiane Hill” a következő, főként folk-rockos színezetű dal, amelyet egy skót dombról neveztek el. Ez a domb Shakespeare Macbeth című tragédiájában is szerepel. 1054-ben a valódi, történelmi Macbeth király ezen a helyen szenvedett súlyos vereséget Siward gróf ellen vívott csatában. Az energikus „The Tipu House”, amely világzenei elemeket is tartalmaz, és a „Roots to Branches” (1995) és a „J-Tull Dot Com” (1999) korszakát idézi, a címében a maja civilizáció egyik régészeti lelőhelyére utal, amely Belize és Guatemala határán található.
A szinte ünnepélyes hangulatú „Savannah of Paddington Green” vidám fuvola- és harmonikaaranzsmanokat tartalmaz, a dal nyugodt ritmikai természete pedig nagyon illik Ian jelenlegi énekhangterjedelméhez, illetve hangszálainak teherbírásához. A cím a Paddington Green parkra utal, amely London régi részének ritka zöld foltja. A „Stygian Hand”, amely folk-rockos jellegével, valamint Ian akusztikusgitár- és Jack elektromosgitár-futamainak ízléses összefonódásával kissé a hetvenes évek második felének folk-rockos Jethro Tull-trilógiáját idézi, kétségkívül az album csúcspontjai közé tartozik. Az „Over Jerusalem”, amely a szövegében legalább közvetve utal a két rokon közel-keleti nép között évtizedek óta tartó véres konfliktusra, anélkül hogy bármelyik harcoló fél mellé állna, remek hangszeres részt kínál kiváló gitár- és fuvolaszólóval.
A „Drink From the Same Well” című epikus csemege közel 17 perces hosszával, ha minőségben nem is, de méretben felér a „Minstrel in the Gallery” (1975) albumon található felejthetetlen mesterművel, a „Baker St. Muse”-zal, és a „Thick As a Brick” (1972) meg az „A Passion Play” mellett a zenekar történetének leghosszabb epikus alkotásai közé tartozik. Ian és zenésztársai rendkívül bátor húzása kifizetődött, hiszen a dal meggyőzően a legjobb és legösszetettebb darab nemcsak a „Curious Ruminant” lemezen, hanem a két előző stúdióalbum kompozícióihoz képest is. A briliánsan megvalósított, hangszeres színezetű rész világzenei elemeket tartalmaz, Ian fuvolás csínytevéseire helyezve a hangsúlyt, ami csak a kezdete egy aranzsírozásában és ritmikájában rendkívül változatos kalandnak. Később finoman ünnepélyes zongoraharmóniák lépnek be, a dal felénél pedig, amikor megszólal Ian éneke, a kompozíció jellege teljesen megváltozik, és sokkal melankolikusabbá, drámaibbá válik. Az „Interim Sleep” rövid, záró „altatódal” Ian narrációjával, amely a filozofikus bölcsesség és a jellegzetes humora keveréke.
A „Curious Ruminant” már a harmadik kivételesen szolid album egymás után, amelyet Ian a Jethro Tull mai felállásával viszonylag rövid idő alatt létre tudott hozni. Hálátlan dolog lenne a hetvenes évek klasszikus Jethro Tull-albumaihoz mérni, amikor a progresszív rock központi, még élő pátriárkája teljes hangi erejében volt, miközben a progrockos kalandvágy szántóföldjeit szántották. A „megerőltető” nyolcvanas és kilencvenes évekhez képest azonban, amikor csak maroknyi igazán érdekes Tull-alkotás született, a „Curious Ruminant” az elődeihez hasonlóan kiválóan teljesít. Valószínűleg egyáltalán nem lenne vakmerő állítás, hogy a hatvanas évek második felében feltűnt, még aktív progrockóriások közül a Jethro Tull van jelenleg a legjobb formában.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Puppet and the Puppet Master (4:04)
2. Curious Ruminant (6:00)
3. Dunsinane Hill (4:17)
4. The Tipu House (3:31)
5. Savannah of Paddington Green (3:13)
6. Stygian Hand (4:16)
7. Over Jerusalem (5:55)
8. Drink from the Same Well (16:42)
9. Interim Sleep (2:33)
Felállás:
Ian Anderson – fuvola, ének, akusztikus & tenorgitár, mandolin
David Goodier – basszusgitár
John O’Hara – zongora, billentyűs hangszerek, harmonika
Scott Hammond – dob
Jack Clark – elektromos gitár
Közreműködő zenészek:
James Duncan – dob, cajón, ütőhangszerek
Andrew Giddings – zongora, billentyűs hangszerek, harmonika
