helyszín: Cerkno / Stari plac / Szlovénia
dátum: 2018. május 18.
Aztán eljött a nagy múltú Jazz Cerkno fesztivál idei, 23. kiadásának második napja. Ismét három rendkívül izgalmas előadó képviselte a nap programját, és ismét este fél nyolc volt az a pont, amikor Cerknóban megszólal a jazz. Előtte viszont az esős, fülledt, de cseppet sem unalmas napot igencsak mozgalmasan töltöttük. Többek között egy adrenalindús felkapaszkodással a Cerkljansko hribovje Kojca csúcsára (1301 m tszf.), egy kissé bolondos útitárs társaságában, aki mindenféle hegymászófelszerelés nélkül vágott neki az útnak, majd egy utólagos „tisztító” programmal: a Bar Gabrijel sörkínálatának alapos végigkóstolásával.
Elsőként a japán Kaze szerepelt a programban, ők azonban fél nyolckor, amikor elindult a műsor, még mindig a bécsi „rakétaexpedíció” után kapkodtak levegő után (erről később bővebben). Szerencsére a helyszínen, a szervezők keze ügyében már ott volt négy zenész: a szlovén Zlatko Kaučič (dob, ütőhangszerek), a brit Evan Parker (fúvósok), a francia Joëlle Léandre (nagybőgő) és a spanyol Agustí Fernández (zongora), „röviden” Kaučič / Parker / Léandre / Fernández. Zlatko Cerknóban otthon van. A kivételes zenei látnok már régen kiérdemelte itt a saját leltári számát, és a jazz cerknói felvirágzása az évek során így vagy úgy összefonódott a nevével. Eddigi munkássága alapján azon zenészek egyike, akik a maguk módján meghatározzák magát a fesztivált, sőt Cerkno egész jazzlüktetését. Idén május elején a Bar Gabrijelben láttuk szólóban, ezúttal viszont egészen más volt a helyzet. A kvartett tagjai jól ismerik egymást, hiszen korábban már dolgoztak együtt. Léandre egyszer már fellépett a fesztiválon (2009-ben), sőt önálló estet is adott a cerknói zeneiskolában.
A tagok gyorsan első osztályú bizonyítékát adták annak, miért kerültek együtt színpadra: elképesztő kémia működik köztük. Free jazz-elvek, kísérletezés és avantgárd kalandvágy játékuk minden lépésénél. Kötelező szemkontaktus, időnként kifejezetten hangsúlyos, ösztönös reagálás a társak zenei megmozdulásaira. Rendkívül nehéz olvasmány, amelyet azonban jócskán fellazít a kísérletező, szellemes felfedezőkedv. Kaučič ezúttal hanyagolta a hangmanipulációt, amelyet szívesen bevet, ha egyedül áll a színpadon, ettől azonban cseppet sem volt kevesebb dolga: különféle ütőkkel nemcsak a bőrökből, hanem a dobszerelés teljes vázából is hangot csalt ki. Időnként pedig félretette a verőket, és puszta kézzel ütötte a dobokat. Mind a négy építőelem finom, de hihetetlenül összeillő szólama első hallásra mintha a saját irányába sodródna, teljes függetlenségben a többitől. Valójában azonban elképesztően összehangolt, harmonikus kémiáról van szó, amely alig kapaszkodik a zene racionális és logisztikai empirizmusába, bár persze megteszi. Főleg a ritmusszekció – ahogy a rendkívül csiszolt és zeneileg intuitív Joëlle ügyesen kitöltötte Kaučič mozgalmas ritmusait – teremtett tökéletes alapot a fúvós és a zongora közti párbeszédhez. Léandre jelenléte mindent átható és hihetetlen. Jobbjában végig ott a vonó is, amellyel a nagybőgőn kíséri az egyes motívumokat, és az így született hangoknak szinte zenei mantra-jelleget kölcsönöz. Kivételes karizma a zenei szabadságszeretetben. Négy, egymáshoz rendkívül illő zenész briliáns, mindenkit lázba hozó előadása, akik épp határtalan zenei szokatlanságukkal erősítik meg ezt a rejtélyes összhangot és egyetértést. Az építőelemek egymásba fonódva, kifejezően élnek együtt, így a létrejövő hangtájban gyönyörű egyensúly és valódi hangzásbeli kontraszt születik. Még azokban a szakaszokban is, amikor a szólamok megfeszülnek, és mondjuk Fernández viharosan berobban, szinte blaszfémikusan gyors hangsorozatokat zúdítva a zongorából, a másik három építőelem erős vezérfonalat és fókuszt tart ebben a zenei szokatlanságban. A kihívó zenei édesség hihetetlen kiegyensúlyozása, amire csak az avantgárd fogásokkal kacérkodó jazz képes.
Aztán megérkezett a japán–francia Kaze kvartett is, amelyet a karizmatikus és rendkívül termékeny, hatvanéves jazzmuzsikus, Satoko Fujii zongorista vezet. Mellette jóban-rosszban társa, Natsuki Tamura trombitál, a csapatot pedig két francia zenész egészíti ki: Peter Orins dobon és Christian Pruvost trombitán – utóbbi kettő egyébként az Impressions és a Muzzix zenekarokból is cimbora. Vagyis két trombita, zongora és dob. Teljesen szokatlan felállás, ahogy a zenekar zenéje is az. A nyitó formációval ellentétben a Kaze inkább a kézzelfogható motivikus anyagra épít, bár érezhetők a free jazz felé tett kitérők, hiszen a Kaze is elsodródik néha a motivikus sémák teljes szétzúzásáig és a hangkép építőelemeinek szabadon áramló, szabadságszerető improvizációiig. A motívumok talán kézzelfoghatóbbak, a hosszú kompozíciókban azonban persze úgy fejlődnek, hogy semmiképp sem tudod megjósolni, merre úszik tovább a kvartett egy-egy motívummal. A spontaneitás így végig jelen volt. Ugyanakkor a Kaze nagyon muzikális is tud lenni. A zongora tartja a motívumot, a dob a ritmust, a dinamikát pedig mindezek fölött a gyakran harmonizált két trombita adja. Satoko Fujii improvizálását és kísérletezését hihetetlen stiláris sokszínűség kerekíti le: a neoklasszicizmustól a világzenéig. Elképesztő, ahogy beleéli magát az adott hangulatokba, amelyekben szüntelenül hullámzik, hol féktelen szétszórtságban, hol nyugodt, szelíd lágyságban és derűben, amivel teljesen lecsillapítja az improvizációs kiruccanások háborgó hullámait. És ezt folyamatosan csinálja. Satoko a kvartetten belül önálló entitásként működik, és lényegében egymaga, zenei kifejezőerejével diktálja az adott kompozíció alakulását, valamint az improvizáció eszközeinek és emelőinek használatát. Bár talán nem rögtön észrevehető, a Kaze zenéjében rengeteg a filigrán részlet és a finom esztétikai gesztus. A férfi trió rendkívül ügyesen követi a zenésznőt minden lépésében, így a Kaze egészében egy hihetetlenül sokszínű zenei akasztófahumor megtestesítőjeként mutatkozik be, amely több műfaji paletta átfolyásából és összefonódásából szövődik. Az avantgárd kalandvágy határáig mennek, ám soha nem a szokatlanság szélsőségeivel vagy „zenei bogarasság”-kitörésekkel szólítják meg a hallgatót. Kivételes, na. A trombiták mindenütt jelenvalósága és a kompozíciók könnyedsége ugyan valahonnan messziről felidézi Miles Davis úttörő, nyugtalan szellemét, de itt csak valamiféle rokon energetikai rezgésről van szó, főleg ha figyeled, hogyan kapcsolódnak be a zenészek a szólókba, és hogyan készítik elő előtte egymásnak a megfelelő teret a tökéletes improvizációs manőverhez. Rengeteg szokatlan hangszínezés is akadt a trombitákon, amelyek folyamatosan meglepték és kifejezetten szellemesen szórakoztatták is a közönséget. Satoko Fujii a zongora húrjait is kihasználja: különféle kellékek segítségével további szokatlan hangok sokaságát csalja ki belőlük, amelyeket a laikus hallgató a zongorajátéktól legtöbbször nem is vár. Satoko Fujii arra is szakított időt, hogy elmesélje a közönségnek a Krakkóból Cerkno felé vezető utat: a Kaze kis híján Lengyelországban ragadt, mert elúszott a lefoglalt repülőjáratuk. Így autót béreltek Bécsig, Bécsbe pedig Európa másik végéből a gondos és áldozatkész fesztiváligazgató, Simon ment el értük – aki egyre inkább Boštjan Cvek legitim utódjává válik –, és szerencsésen leszállította a csapatot Cerknóba. A japán zenésznő elmondta, hogy a zenekar rendkívül megtisztelve érzi magát, hogy Szlovéniában játszhat, és élvezheti országunk egy kis szeletének szépségeit. Satoko Fujii másnap, vagyis a fesztivál harmadik napján szólóestet is adott a zeneiskolában. És még egy érdekesség: miközben valamikor délután fél hét körül gondtalanul üldögéltünk a Gabrijel előtt, egyszer csak valahonnan az asztalunkhoz lépett Peter Orins dobos – de nem azért, hogy fizessen egy kört, hanem hogy kölcsönkérjen egy esernyőt, mert pénteken egész nap újra és újra leszakadt az ég.
Rob Mazurek chicagói zenész nagyon szeret az „underground” szóval élni: a zenekar nevének második fele, vagyis az Underground szó ugyanis a földrajzi háttértől függően más-más jelzőt kap. Alapesetben a Chicago áll előtte, 2014-ben azonban, amikor két brazil zenésszel lépett fel Cerknóban, az Underground elé például a São Paulo került. Nagyjából két éve viszont Mazurek egy amerikai–angol tengelyen működő csapattal dolgozik, ezért a formációt Chicago / London Underground névre keresztelte át.
A Chicago Underground csapata (Mazurek és Chad Taylor dobos), plusz a két brit, John Edwards nagybőgőn és Alexander Hawkins zongorán – ez a Chicago / London Underground. A kvartett tavaly hozta világra a kiváló „A Night Walking Through Mirrors” című anyagot, amelyet egyetlen tömbben játszottak el egy koncerten, és később albumként jelent meg. És hol találkozik a zenéjük? Hihetetlenül különleges ötvözet és zenei élmény. Cerknóban a koncert egy részére egy újabb brit, Evan Parker is csatlakozott hozzájuk a színpadon, aki korábban a már említett, megrendítő Kaučič / Parker / Léandre / Fernández kvartettben lépett fel. Így egyedi zenei test, s vele új formáció született, amely persze nagyon is avatottan merül el a free jazz retorikájában. Maga az „A Night Walking Through Mirrors” album is, amelyet a zenekar a koncerten nagyrészt eljátszott, teljesen új zenei dimenziókat kapott. Mazurek és Parker többször is párbeszédbe bonyolódott pikolótrombita és tenorszaxofon között. Rendkívül szellemes kontrasztok: néha mintha két teljesen különböző hang vitatkozna, de végig huncutul és szórakoztatóan. Aznap este Mazurek samplerei nem kaptak akkora szerepet, a csapat inkább klasszikusabb hangzást hozott, hajtóereje pedig az új helyzet és az új kihívások markáns kinetikája volt, amelyeket egy ilyen új helyzet az improvizációs játék lehetőségeiben megnyit. Részben a vendég Evan Parkernek köszönhetően is. Irány az új dimenzió!
Hogy mennyire erősek ezek a zenészek, mennyire sokrétűen csiszoltak, és mennyire határtalanul élik meg a zene varázsát, azt jól mutatja, hogy egy alkalmi koncertes összeállításban is teljes vérrel, hitelesen tudnak fellépni, még ha korábban soha nem is játszottak együtt színpadon. Így született az „A Night Walking Through Mirrors” lemez is, amelyet egy londoni koncerten rögzítettek, és senkit sem lepne meg, nemhogy zavarna, ha a Chicago / London Underground a cerknói koncertet is kiadná albumként.
Mazurek persze a glamből is becsempészett egy csipetnyit: vicces ütőhangszeres kellékekkel, némi színpadi excesszussal, amit mikrofonba kiabálással fűszerezett, a glam-faktort pedig nem utolsósorban sötétített szemüvege is hozta, amelyben már előző nap is színpadra állt, amikor különleges vendégként játszott Cene Resnik és triója koncertjén. Igazi zenei csont, amin jócskán volt mit rágódni a Jazz Cerkno fesztivál második napjának hajrájában.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
