helyszín: Cerkno / Stari plac / Szlovénia
dátum: 2018. 05. 19.
Harmadik nap, és újra? Cerkno, természetesen! Jazz és minden egyéb kulturális-művészeti kreativitás, amelynek a fesztiválon mindig bőven jut hely. Így már a délelőtti órákban élvezhettük Gombač zenei-hangzó workshopját gyerekeknek, ami úgy megnyitotta az étvágyat, hogy Darióval nekivágtunk a híres, évente megismételt körnek a Cerkno környéki dombvidéken, Cerkno mögötti vidéken, ahol az elsődleges termelők biomasszájával töltöttük fel az elemeket. Bevált, szent tisztaságban! Színezékek, vegyszerek és mindazok nélkül, amikről azt sem tudjuk, hogy naponta eladják nekünk mellé, aztán csak akkor derül ki, amikor már késő.
Röviden: a fesztiválon rendkívül gyorsan telik az idő. Gyorsabban, mint szeretnénk, és egyszer csak itt a szombat. Az idő- és térérzék szép lassan elillan. Kiélesednek az érzékek, az intuíció, az ösztönök. A ráció háttérbe szorul, vagy legalábbis egyenrangúan tart ellen lelkünk annak a részének, amelyet naponta háttérbe kell szorítanunk, le kell mondanunk róla, hogy a „gondolkodom, tehát vagyok” rendszerében egyáltalán túléljünk, és tetszetősen szolgáljunk az uraknak. Az utolsó nap tehát az élvezeteké maradt. Természetesen koncertekkel megtámogatva és egy remek zenei matinéval. Délután ötkor így lépett fel szólóestjével Cerknóban, a zeneiskola közepén Satoko Fujii, aki egy nappal korábban a Kaze felállással játszott a fesztiválon. A bő tejsavas erjedés okozta „megkövesedést” Donat magnéziuma sem enyhítette, így inkább addig a Gabrijelben ragadtunk, ami természetesen minden „kiszáradt” torok számára a hibátlan sörözősarok igazi címe marad.
Fél nyolckor este azonban mégiscsak át kellett vonulni a Gabrijel bárból néhány méterrel arrébb, ahol a legtekintélyesebb cerkljei erődítmény áll, amelyet az égi istentiszteletnek szenteltek, előtte pedig a Stari plac terül el, sátorponyvával lefedve, alaposan teleszórva székekkel és persze azzal a legfontosabb kellékkel. A színpadi konstrukcióval. Az emberek szombaton sem feledkeztek meg a fesztiválról. A székek elfogytak, a látogatók egy csoportja állva nézte a koncerteket.
A színpadon pedig már ott állt a novo mestói szaxofonos, Igor Lumpert a kísérőcsapatával, az Innertexturesszel. Igor gyapjúsapkában, tenorszaxofonnal, az „Eleven” című album nyitó figurájában nem is emelkedett ki különösebben a társaságból, amelyet még Greg Ward (altszaxofon), Masa Kamaguchi (nagybőgő) és Jason Nazary (dob) alkot. Bár ennek a szlovén jazzkiválóságnak a hosszú évek óta tartó zenei munkássága – aki már közel két évtizede az Egyesült Államokban él – azt mutatja, hogy alkotását mély bebop-hatások formálják, a nyitó 13th of August ezt nem mutatta meg annyira szemléletesen, az „Eleven” folytatása viszont az ő előadásában valódi betekintést nyújtott Lumpert színes, képszerű bop jazz-felfogásába, és abba, hogyan alakítja át ezeket az elemeket modern jazznyelvvé. A nyitószám úgy hatott, mintha négy zenész rakosgatná össze szétszórt darabkákat. Az elején világos volt, hogy a zenekar mérhetetlenül élvezi az együtt játszást a színpadon. Ward és Lumpert párbeszéde, vagyis a szaxofonok párbeszéde pedig hihetetlenül játékos, békülékeny, dinamikus. A ritmusszekció támogatása kivételes, és bőven jut tér minden építőelem kibontakozásához. A nyitószám a koncert megfelelő pillanata volt a kvartett tökéletes kalibrálásához, hogy elérje a megfelelő munkahőmérsékletet, és hogy a „kémia” interaktívan, a lehető legjobban kibontakozzon és kifejeződjön. Végre egy zenekar free jazzes kilengések nélkül, végre egy kicsit szelídebb élvezet a fülnek. Ne értsd félre! Ennek a csapatnak a jelenléte nagyon üdvözlendő színesítés a jazz által nyújtott igényes programban, még ha Lumpert a bop-felfogásával el is jutott addig a határig, ahol az még kiegészítően megfér a hangsúlyos, komplex improvizációkkal, ahogyan azt egykor forradalmian már Miles jelezte, de Lumpert ezt a maga módján csinálja. A motívumok világosak és tapinthatók. Tökéletes játék, a társak tökéletes érzékelése, akik kivételes tapasztalattal, sőt konkrét közös múlttal rendelkeznek. Ez érződik a játékon. Rengeteg ösztönös reakció a motívumok sorolása közben adódó érzésekre. A zene kivételes médium. A jazz. A „különc” jazz, amelyet ebben a szent, igazságszerető szabadgondolkodásban és tisztaságban úgy tisztelünk, becsülünk és végül is imádunk. Lumpert és csapata rendkívül attraktívan és bravúrosan nyitotta meg a fesztivál harmadik napját.
Fél tízkor este az ICP Orchestra foglalta el a színpadot! Ami hosszabban kifejtve Instant Composers Pool Orchestra! A holland kollektíva tagjai: Han Bennink (dob), Ab Baars (klarinét, tenorszaxofon), Tobias Delius (klarinét, tenorszaxofon), Ernst Glerum (nagybőgő), Thomas Heberer (kornett, trombita), Tristan Honsinger (cselló), Guus Janssen (zongora), aki a tavaly elhunyt alapító tag és zongorista, Misha Mengelberg helyét vette át a csapatban, továbbá Michael Moore (klarinét, altszaxofon), Mary Oliver (hegedű, brácsa)
és Wolter Wierbos (harsona).
Az ICP Orchestra legenda. 1967 óta működik, az alapító tagok közül pedig ma már csak a hihetetlenül karizmatikus dobos, Han Bennink maradt a csapatban, akit a kollektíva természetesen a színpad kellős közepére állított. Ha figyeled Benninket, aki a kollektíva néhány tagjával már járt a Jazz Cerknón, hihetetlen, mennyi feszültséggel teli szenvedély és érzéki, odaadó finomság van ebben az úriemberben jazzmesterségének érett éveiben is. Végig csukott szemmel játszik, érzékien, magával ragadóan, és az arcjátékával végig szinte valódi színpadi függőségét fejezi ki a jazz zenéjének varázsa iránt. Már maga a kollektíva neve is mulatságos. Ugyanígy a zenekar zenéje is végtelenül szórakoztató, lucid, játékos, szikrázó és „ugrabugráló”. Mivel a csapat tagjai olyan generáció tagjai, amely a klasszikus jazzelemekből és hagyományból nőtt ki, a számokban rengeteg a swing, de a játékból nem maradnak el a kabarészerűen vidám játék csipkelődő tartalmai sem.
Az ICP Orchestra a zenei artizmus demokráciájának hihetetlen megtestesítője. Hány építőelem, és mennyi összhang? És micsoda keverék. Hagyományos és új. Klasszika, swing, jazz. Hihetetlen. És amikor az egész sztoriba vokálisan bekapcsolódik a csellista, Tristan Honsinger is, teljessé válik a kép, és hirtelen az az érzés önt el, mintha Cerknóban egyszer csak felbukkant volna valahonnan Frank Sinatra vagy Bing Crosby. A játék Thelonious Monk, Duke Ellington, Dave Brubeck szellemét idézi, és az ICP Orchestrával Louis Armstrong is nagyon gyorsan megtalálta volna a közös hangot
Teljes kikapcsolás, és a Jazz Cerkno szinte szétpukkadt a sok életvidám játéktól és derűtől, amely a csapat lucid, huncut szellemén át lassan a színpadról átáramlott a koncert közönségére, és elvarázsolta őket!
A fesztivál idei kiadásának nagy finálé az olasz Roots Magic jutott, amelynek tagjai Alberto Popolla (klarinét, basszusklarinét), Errico De Fabritiis (alt- és baritonszaxofon), Gianfranco Tedeschi (nagybőgő) és Fabrizio Spera (dob). A zenekar azért érdekes, mert szívesen játssza újra a blues-standardeket, és keresztezi őket a jazztartalmak sajátos retorikájával, mindezt hihetetlen érzékkel, teljesen nagyképűség nélkül, fertőzően teszi. A Roots Magic rendkívül összeszokott kvartett, ahol a hangkép minden építőeleme kivételes egyensúlyban él együtt, ösztönös érzékeléssel, és egyenletesen fejeződik ki a teljes vérű békülékenység és szimbiózis kölcsönös párbeszédében. Nem meglepő, hogy a zenekar olyan blues számokat vesz elő, mint például a The Hard Blues (Julius Hemphill), a Frankie and Albert (hagyományos), a Poor Me vagy a Down the Dirt Road Blues (mindkettő Charlie Patton), továbbá a The Sunday Afternoon Jazz és a Blues Society (mindkettő John Carter). Tavaly megjelent második lemezük, a „Last Kind Words” teljes egészében a kvartett saját szerzeménye, és a hagyományos blues érintkezési pontjainak további feltárását hozza a jazzimprovizáció forrófejű csínytevéseivel. A zenekar rendkívül szaftos hangzási kontrasztokat rajzolt, különösen amikor a basszusklarinét és a baritonszaxofon párbeszéde került előtérbe, de a két fúvós más hangszerkombinációi is működtek. Rendkívül határozott és tömör fókusz. Egységesen összeszokott. Az első másodperctől az utolsóig játszanak. Épp annyira kattant, hogy ne legyen túl igényes, és épp annyira békülékeny, hogy ne legyen túl egyszerű. Nagyképűség nélkül, hirtelen markáns, erőteljes izzással és lendülettel, a következő pillanatban pedig megint lágyan és bájosan hódítón. A zenekarból nem fogyott ki a dinamit, a zene könnyen megszerethető természete és a kacér ritmikus „groove” pedig azonnal magába szippantotta a hallgatókat. A közönséget szétvetette a lelkesedés és a sok vibráló visszajelzés. A Roots Magic a nagy finálé során az ég felé emelte a fesztivál jelenlévőit, és feltette az i-re a pontot a harmadik nap nagy szórakoztatóparkjának, amelynek útját korábban a kiváló ICP Orchestra egyengette. Finálé-crescendo tehát. Nem csoda, hogy a közönség a koncert után szó szerint felkapkodta a „Last Kind Words” album összes példányát.
A 23. Jazz Cerkno tehát véget ért, és missziójának teljes vérű hozadékával ragyogott. A karizmatikusság, az egyediség és a jól kifaragott arculat fényében, amely továbbra is határozott hozzájárulást és minőségi többletet nyújt országunk kulturális-művészeti lüktetéséhez, nehezen elérhető, magas értéken! Megőrzi sajátosságát, önállóságát, függetlenségét és egyenes tartását! Ott találkozunk újra jövőre. A sok jó ember között, és persze a jazzzene kivételes tartalmainak új hullámvasútján.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
