Helyszín: München / Zenith Halle / Németország
A koncert dátuma: 2013. 11. 05.
Látogatók száma: 4000
Jegyár: 50,00€
Reggel 10-kor nagyjából 20 fős, alternatív zenét szerető társaságunk elindult Münchenbe, pontosabban a Zenith Halléba, ahol 2013. 11. 5-én a Queens of the Stone Age lépett fel. Az út kellemesen telt, időnként megszakítva egy-egy megállóval: hólyagürítés és a kötelező cigi a friss levegőn. A németországi autópályákat szinte mindenhol övező „idill” sivárságát a QotSA (Queens of the Stone Age) diszkográfiájából válogatott számokkal enyhítettük, meg persze az Eagles of Death Metal, az Arctic Monkeys, a Franz Ferdinand és társaik muzsikájával. A kissé tompa állapot ellenére néhány órával a kezdés előtt odaértünk; a Zenith Halle kívülről nem épp a koncerthelyszínek gyöngyszeme. Az ipari övezet közepén álló nagyobb raktárszerű csarnok 3-4 ezer látogatót fogad be, vagyis egész intim koncertre lehetett számítani.
Egy kis csevegés után elsötétülnek a fények, a háttérzene elhalkul, és minden teketória nélkül színpadra lép a Band of Skulls. A southamptoni angol trió hangos, energikus garázsrock-, indie- és alter rock-keverékkel mutatkozik be. Masden hangja szinte olyan égetően süvít át a hangosításon, mint az erősen torzított gitárja, mögötte pedig a Led Zeppelin-es hangszerelési elemekkel átitatott ritmusszekció dolgozik (Hayward triolás huncutságai a dobok mögött), meg Emma Richardson basszusgitárosnő finom ujjai alól előbúvó, csábítóan telt basszushang. A Band of Skulls esetében zavaró volt a talán túl éles és doboló hangzás (valószínűleg a helyszín számlájára írható); az ének- és hangszeres részletek elmosódva elvesztek azokban a hangszerelt részekben, ahol a zenekar teljes erőbedobással nyomta. Habozás nélkül, profin lejátszották a 45 percüket, a hangulatosság és az öntörvényű határozottság keverékét; a közönség viszont csak fáradtan tapsolt köszönésképpen.
Miközben azon töri a fejem, hogy a fenébe fogja a hangosítócsapat megoldani a müncheni csarnok akusztikai gondjait, a színpadon már megjelenik a technikai stáb, és ellenőrzi a hangszereket, a mikrofonokat, a monitorok elhelyezését és a többit. Mielőtt következetesen végiggondolhatnám a gondolataimat, a színpad mögötti nagyobb kivetítőn elindul a filmes visszaszámlálás. Theodore felpattan a dobok mögé, Fertita visszavonul billentyűkből és gitárokból épített erődjébe, Van Leeuwen nonszalánsan odasétál a helyére, Schuman büszkén felemeli a fejét és a dobok felé fordul, Homme pedig (harsány taps és a közönség kiáltásai közepette) elfoglalja a központi helyet, és a többiekkel együtt a vásznon peregő számok felé fordul. Együtt számoljuk vissza az utolsó tíz számot, nullánál pedig Theodore kíméletlenül püfölni kezdi a You Think I Ain’t Worth a Dollar, but I Feel Like a Millionaire intróját. A korábban csendes, szelíd német közönség a szinkópás gitárbelépőre szó szerint megvadul. Végtagok hulláma indul meg minden irányból. Néha egy test szalad át a fejek felett, és köszönésképpen cipőt vág valakinek a tarkójába vagy ujjat a szemébe. Jó kezdés, amit a QotSA a No One Knows-szal még tovább fokoz. Theodore minden dobos-ínyencnek robbanékony játékkal szolgál, ahogy a First It Giveth saját értelmezésével is. A korábban rendezetlen moshpit a refrénnél összehangoltan ugrál, és a ritmusalappal együtt püföl. A QotSA a Burn The Witch-csel tartja a nyitó ütést, szinte stadionos tömegéneklés kíséretében. A zenekar, bár a színpadról jövő doboló hangot nem sikerült megszüntetni, már alaposan bemelegedett; Homme énekhangja végre visszanyerte a régi, jó csengését, Van Leeuwen kontrollálatlanul rázza a fejét, és a lap steel gitárjával varázsolja a hangulatot, a ritmusalap pedig rendíthetetlenül viszi előre a bandát; ez valószínűleg a legújabb tagnak (Jon Theodore) köszönhető, aki szépítés nélkül, szilárdan egyben tartja a csapatot. Pont az ellentéte Castillo játékmódjának, akinek a tempója nemegyszer kicsúszott az irányítása alól. A kezdő klasszikusok után a QotSA a setlist újabb részét mutatja be, vagyis az utolsó, …Like Clockwork című lemezének számait. Egy rövid felkonferálás után az apokaliptikus My God Is the Sun-nal folytatják a tüzelést. A közönség jól fogadta az új lemez ezen szeletét, ahogy a vallomásos I Sat by the Ocean-t is. A kezdő riffben becsúszott kisebb hiba ellenére a zenekar táncos hangulatba visz minket; a rendetlenül csapkodó végtagok tömege lecsillapodik, és álmodozva ringatózik az új QotSA forró atmoszférájában. A nyugodt állapotot tovább nyújtja a …Like Clockwork, amelynél Homme a színpadon felállított, kvázi kabarés zongoránál oldja a közönség utolsó megfeszült izmát is. Jön az If I Had a Tail, amely nem kap éppen egyöntetű lelkesedést. Épp ellenkezőleg: az átdolgozott hangszerelésű In the Fade nagy sikert arat. A váratlan szám pont jókor töri meg az újabb anyagok sorát, majd jön a lecsupaszított „pálinka” az Era Vulgaris lemezről, a Misfit Love; a nosztalgia határozottan árad a színpadról. A Kalopsia, ez a baljós-hawaii görcs, újra megnyitja a …Like Clockwork kapuit, a Little Sister pedig ismét állati tombolásra buzdítja a közönséget. Érezhetően leesik a koncentráció és az energia (a tömeg őrjöngése ellenére), ami végigvonul a Fairweather Friends-en, a …Like Clockwork szúrós hegyén (természetét és előadását tekintve is). A zongorás szünet után Homme ismét gitárt ragad a pszichedelikus Smooth Sailing, Sick Sick Sick alatt, improvizációs és újító képességeit a Make It Wit Chu-nál bizonyítja, ennél az Era Vulgaris lemezről származó, csábító blues-anomáliánál, ahogy a keleties színezetű Better Living Through Chemistry-nél is. Utóbbinál a QotSA ismét egyedi improvizációs stílusával szolgál, ami szinte hipnotizálja a közönséget. Itt mutatja meg az igazi arcát a QotSA, itt látszik működésük igazi lüktetése. A hangszerelésekkel való játék, a pillanatnyi hév telítettsége és masszivitása. Az arckifejezésekből ítélve az egész közönség több mint elégedett volt. Köszönésképpen a zenekar a pont jókor időzített Go With the Flow-val töri meg az elmerengést.
Az izzadság utolsó cseppjei; a zenekar gyorsan a színfalak mögé menekül, majd a közönség hangos kiáltozására visszatér a színpadra. Még két cím következik a …Like Clockwork lemezről: a valahogy nem túl meggyőző The Vampyre of Time and Memory, valamint az I Appear Missing, egy dal, amely egy baleset történeteként íródott az énekes szemén át. A fények és a zúgás zuhatagában a QotSA robbanásszerűen zárja az A Song for the Dead-del, a kétórás izzadás és üvöröuzés aláírásaként.
A koncert végén, néhány órás Szlovéniába tartó autózás után kora reggel vegyes érzésekkel állok a Kolosej előtti parkolóban. A setlist jó egyensúlyban tartalmazott régebbi számokat és újabb hozzájárulásokat. Mindenesetre sok …Like Clockwork-elemet fel lehetett volna cserélni a legendás Lullabies to Paralyse, a kísérletező Era Vulgaris vagy a vad Rated R intimebb darabjaira. A koncert utáni beszélgetésekből két dolog derül ki: a Rated R–Era Vulgaris korszak messze a múltban maradt, de a gazdag …Like Clockwork-on még találunk át nem dolgozott gyöngyszemeket. Az egész est a műfaj tágabb értelemben vett hallgatójának minőségi, dinamikus élményt nyújtott, a QotSA-rajongóknak viszont kesernyés-édes utóízt hagyott. Talán a Queens of the Stone Age egyszer még úgy dönt, hogy ellátogat a Glastonburyre vagy a Križankére, a …Like Clockwork népszerűsítésének időszaka után.
Setlista
QUEENS OF THE STONE AGE:
1. You Think I Ain’t Worth a Dollar, but I Feel Like a Millionaire
2. No One Knows
3. First It Giveth
4. Burn the Witch
5. My God Is the Sun
6. I Sat by the Ocean
7. …Like Clockwork
8. If I Had a Tail
9. In the Fade
10. Misfit Love
11. Kalopsia
12. Little Sister
13. Fairweather Friends
14. Smooth Sailing
15. Make It Wit Chu
16, Sick, Sick, Sick
17. Better Living Through Chemistry
18. Go With the Flow
—ráadás—
19. The Vampyre of Time and Memory
20. I Appear Missing
21. A Song for the Dead
