Kiadó: Massacre Records
Megjelenés dátuma: 2020. 3. 20.
Produkció: Giovanni Soulas
Az album hossza: 38.37 perc
Stílus: Progressive Metal
Pontszám: 8.5/10
Az Ivanhoe egy német progresszív metal banda vicces névvel – ami amúgy mellékes –, és idén március közepén jelentkezett új stúdióalbummal. A sorban a nyolcadikkal. Hosszú életű formációról van szó, amely még a nyolcvanas évek második felében alakult, bár igen sokáig tartott, mire eljutott az 1994-ben megjelent első stúdiólemezig. A zenekar születési időszakából rögtön kitalálhatod, hogy az Ivanhoe nagyon hagyományos progresszív metalt játszik, amely keletkezését tekintve még a Dream Theaternél is régebbi vonulat, stílusában mégis mindenképp érdekes mindazoknak, akik a említett progmetal titánokat követik.
Az Ivanhoe a „Blood And Gold” lemezen is hagyományosan hű marad a hangzásához és stílusához. Az új albummal tartják a művészi konzisztenciát, és mivel az előző album, a „7 Days” öt évvel ezelőtt jelent meg, a dalok hosszú csiszolási és hangszerelési folyamaton mentek keresztül, ezért nagyon jól kidolgozottak és kerekek. Egymáshoz képest is nagyon változatosak a vezérmotívumok tekintetében, ami magas dinamikát és hangulati ingadozást visz a lemezre. Rendkívül zeneiek, a progresszív metalhoz képest szinte meglepően behízelgők, a hagyományos heavy metal elemek és a technikai komplexitás közötti látszólag vékony határvonal pedig gyakran elmosódik, vagy a hangsúly az egyik vagy a másik műfaj felé tolódik. A lemez nyitánya, amelyet a kifejezetten támadó Midnight Bite képvisel, határozottan több klasszikus metal elemet hordoz, míg az utána következő Broken Mirror izgalmas, a billentyűk és a gitár közötti szólócsatával a mid-eight részben lassan a helyére teszi a dolgokat, vagyis közelebb visz a progresszív metal fogalmához. Nem egészen világos, mit akart elérni a zenekar a kétperces, álmodozó siratóval, a Fe Infinitával, amelyben női–férfi vokális duett szólal meg, hiszen ezzel elfogy a lemez kezdeti, kellemes lendülete! Hacsak nem előjátéknak tekintjük a következő számhoz, vagyis a címadó dalhoz, amely az új Ivanhoe-anyag egyik legjobbja, és tulajdonképpen az a szerzemény, amely egy helyen rendkívül szemléletesen leírja azt a stílust és hangzást, amely mögött a zenekar évek óta áll.
A gitármunka még a korai amerikai heavy metal megkövesedett formáival is összevethető. Eszünkbe juthat a korai Crimson Glory, a Queensrÿche és a Fates Warning első három albuma. Alexander Koch énekes vokális karizmája, amely rokonságot mutat Bruce Dickinson (Iron Maiden) megközelítésével, gondoskodik a kompozíciók által kibontakoztatott pompa és bombasztikusság fenntartásáról (pl. a Martyrium refrénje). Az Ivanhoe nem ismeri a „vidám dalocskákat”, sőt, néha igencsak sötét is tud lenni. A kompozíciók moll hangnemekből bontakoznak ki, miközben a zenekar a ragadozó zeneiség és ezzel a feszült drámaiság magas szintjét éri el, ami nagyon jó. Ezért ez a progresszív metal olyan változata, amely tetszeni fog a klasszikus heavy metal és a későbbi power metal elemek kedvelőinek. Hogy azért ne minden hasson ennyire fekete-fehérnek, a zenekar főleg az album utolsó harmadában megenged magának néhány merész kreatív kitérőt a zenei kísérletezés tágas mezői felé. Először is meglepi a hallgatót az első olyan feldolgozás beépítésével, amelyet pályafutása során bármelyik albumára felvett. Ez az 1977-es If I Never Sing Another Song, amelyet Don Black írt, és eredetileg Matt Monro brit énekesé. Az Ivanhoe-változat hangszerelését a zenekar egykori gitárosa, Achim Welsch készítette. Tekintve a zenekar megszokott stílusától való erős, kontrasztos eltérést, jobb lett volna egészen a lemez végére tenni. Az album legérdekesebb része a zárlat a Shadow Play és a Perfect Tragedy dalokkal. Az elsőnél a zenekar a legnagyobb kirándulást engedte meg magának a hangszerelési kísérletezés mezejére, amikor a motívumok vázába szaxofon kapcsolódik be, amely találó kontrasztot hoz a lemez egyik legprogresszívebb számában. Itt találkozunk a „kutató” dallamok és a ritmikai szerkezetek töréseinek egyesítésével is a legmagasabb adagban. A másik, egyben záró szám – a címadóhoz hasonlóan – a lemez egyik legjobb pontjának számít. Kiválóan kiegyensúlyozott kísérletezés és zenei vonzerő keveréke, bőséges ugrásokkal a hangulatváltások sorában. Az albumot tehát az egyik legerősebb kompozíciója zárja.
A dalok egyébként rengeteg kiindulópontot hordoznak a progresszív metalos kísérletező kihívások fokozására, a zenekar mégis ortodox módon ragaszkodik a kompakt hangszerelés és a sötét pompa fenntartásának képletéhez. Meglepő az is, hogy az album kevesebb mint 40 perces, ami a műfajhoz képest elég döbbenetes.
Az Ivanhoe tehát nem sokat változott. Az albumok náluk igazán lassan készülnek el, a stílus viszont felismerhető és a sajátjuk marad. Németország valahogy mostoha volt az első korszak progresszív metaljához (a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulója). Az egyetlen szilárd és koherens egység Németországból, amely a kilencvenes évek óta ad ki lemezeket, a Vanden Plas, de róluk is rögtön elmondhatod, hogy méltánytalanul mellőzött zenekar. Minden más, ami hagyományos progmetalt idéz, az Ivanhoe-hoz hasonlóan, inkább tengődik. Igaz, hogy az új album a progresszív metal archaikus arcát mutatja, amelyet az új korszak német zenekarai az extrém metal elemeinek, sőt a jazznek a fúziójával és ugyancsak nem sejtett technikai csiszoltsággal letaroltak (többek között az Obscura, az Alkaloid, a Panzerballet), az Ivanhoe mégis határozottan olyan zenekar marad, amely a progmetal hagyományos elemeinek minden kedvelőjére szabott, ahol a heavy metallal közös határ gyakran elmosódik.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Midnight Bite (04:03)
2. Broken Mirror (03:51)
3. Fe infinita (02:14)
4. Blood and Gold (05:30)
5. Martyrium (04:51)
6. If I Never Sing Another Song (03:55)
7. Solace (04:11)
8. Shadow Play (04:44)
9. Perfect Tragedy (05:14)
Felállás:
Alexander Koch – ének
Richie Seibel – billentyűk
Chuck Schuler – gitár
Giovanni Soulas – basszusgitár
Bernd Heining – dob
Közreműködő zenészek:
Mathias Biehl – dob
Yvonne Luithlen – vokális duett a 3. dalban
Andreas Musch – szaxofon a 8. dalban
