Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Talk Talk
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 43:16
Értékelés: 4.5/5
A brit újhullámos Talk Talk második albumát, az „It’s My Life”-ot azután adta ki, hogy az eredeti billentyűs, Simon Brenner elhagyta a zenekart. A lemezen elmélyítették a művészi hajlamukat, és még szélesebbre tárták a kapukat a rendkívül kifinomult hangzásvilág előtt. Brenner hivatalos utódját soha nem keresték meg: a karizmatikus énekes és multiinstrumentalista Mark Hollis, a Talk Talk lelke és legismertebb arca ekkoriban találkozott a tehetséges zeneszerzővel, billentyűssel és producerrel, Tim Friese-Greene-nel. Ő Hollis fontos szerzőtársa, állandó producere és kiváló billentyűs pótlása lett Brenner helyén. Friese-Greene hivatalosan sosem lett a banda tagja, az „It’s My Life” óta viszont nélkülözhetetlen vendégbillentyűs, producer és Hollis alkotótársa volt. Ahogy említettem, a Talk Talk az „It’s My Life”-fal, amely Nyugat- és Közép-Európában hozta meg számukra a hatalmas sikert, főként a slágerszinglik, élükön a „Such a Shame”-mel és a címadó dallal, még egy szinttel följebb lépett a rengeteg artrock-elemmel átszőtt, kifinomult szintipop-formák szövésében.
Akárcsak a Talk Talk elődje, a „The Party’s Over” (1982), az „It’s My Life” is hatalmas szintetizátor-aranzsokkal volt átszőve, amelyekhez időnként zongora is társul. Először szólaltak meg náluk gitárok is – ezeket a vendég Robbie McIntosh játszotta –, sőt fúvósok is. Az a központi hangzáselem azonban, amely a Talk Talkot örökre az újhullám egészen különleges figurájává és a nyolcvanas évek egyik nagy kísérletező reménységévé tette, nem pusztán a kifinomult és összetett billentyűs tájak megteremtésének művészete volt, hanem Hollis jellegzetes hangja, amelynek akkoriban aligha akadt párja a színtéren. A tehetséges fickó ugyanis elképesztő énekesi karizmával rendelkezett, amelyben leírhatatlan melankólia és nosztalgia keveredett, mintha a hangja egy közeli jövőből érkezne, ahol minden remény és várakozás már rég meghalt a „szép új világ” hajnalán, a hangja pedig néma tanúként maradt meg az emberi civilizáció végének kezdetéről. Ehhez természetesen hozzájárultak az elektronikus-futurisztikus szintetizátor-textúrák is, meg a kifejezetten szarkasztikus, önironikus és társadalmilag gúnyos szövegek, amelyek boldogtalan szerelmi kalandok mögé bújtak.
A „Dum Dum Girl” slágerként már az album nyitányán nagyon szép példát mutat arra, hogyan lehet aranzsmilag összetett szintipop-remekművet írni erős artrock-komponenssel. A megvastagított basszusvonalakat a szintetizátor-textúrák jéghideg ambientje szövi át, miközben Hollis hangja olyan, mint egy hűvös fuvallat egy tavaszi reggel közepén. A rövid szintiszóló szépen megmutatja, hogy a Talk Talk Friese-Greene érkezésével kivételes tehetségű zenészt, zeneszerzőt és producert nyert. Néhány billentyűs szólamot egyébként Ian Curnow, egy másik vendégzenész is felvett az albumra. A fentebb említett nagy európai slágernek és melankolikus szerzői mestermunkának, a „Such a Shame”-nek a bevezetőjében a Talk Talk nagy kedvvel játszik a különféle ütős- és szintetizátor-effektekkel, ezek pedig meglehetősen szokatlan nyitányt adnak ennek az amúgy kifejezetten dallamos-melankolikus szerzeménynek. A finom billentyűs aranzsok egyengetik az utat a hatalmas, többszólamú refrén előtt, amely ambientális varázsával játszi könnyedséggel, egy pillanat alatt elbűvöli a hallgatót, miközben a futurisztikus színezetű főriff azt az érzetet kelti, mintha a banda játék közben egy másik galaxisból érkezne. Hollis a szöveghez állítólag A játékos című regény olvasása közben kapott ihletet, ami az egyik kedvenc könyve.
A következő szerzemény, a „Renée”, az összetett és kifinomult szerelmes balladák kiváló példája, szép bizonyíték arra, hogy az ambient zene hatása – ez főleg a bevezető részben hallható, ahol a hatalmas basszusvonalak dominálnak – egyre inkább eluralkodott a Talk Talk hangzásvilágában. Hollis hangja vigasztalanul szól, a fúvós szekció pedig szintén hozzátesz a magáét, kiegészítve a melankolikus billentyűs aranzsokat. Az „It’s My Life” az Egyesült Államokban nagy táncslágerré vált, Európában viszont meglepő módon nem ért el akkora sikert, mint a „Such a Shame”, bár ma is a Talk Talk legkedveltebb és legismertebb dalai közé tartozik. Szerepelt már a francia Peugeot 205 tévéreklámjában, sőt a Saints Row: The Third és a Grand Theft Auto: Vice City Stories videójátékokban is. Ez a szintipop-remekmű újabb tökéletes példa a szerzői és hangszeres kifinomultságra, ahol a látszólag jelentéktelenebb hangzásdíszek rendkívül sokat tesznek hozzá a monumentális hangulat felépítéséhez, amelynek csúcspontja az epikus-melankolikus refrén. A ritmusváltások rendkívül intelligens módon vannak elhelyezve, miközben Paul Webb basszusgitáros a megvastagított basszusvonalaival – amelyeket sokszor úgy játszik, mintha gitár lenne a kezében – bőséges mozgalmasságot visz az összetett billentyűs aranzsok közé.
Innentől kezdve az album egyetlen szerzeményének sincs különösebb kereskedelmi potenciálja, de más jó tulajdonságok emelik ki őket. A „Tomorrow Started” újabb lenyűgözően kifinomult szerelmes ballada, rengeteg kísérletező pillanattal, ahol a ritmikai árnyalatokra erősen hat a jazz fusion, a nosztalgikusan csengő szintetizátor-rétegek pedig tökéletesen kiegészítik Hollis „megfagyott” hangját. Az egészet szórakoztató módon színesítik a rövid, improvizatív trombitabetétek is. A „The Last Time”-on, az „intelligens módon” megírt szintipop következő példányán Hollis éneke olykor szinte barátságosan szól, ami ebben az ambientben kissé vidámabb szerzeményben csupán látszólagos csend a melankólia robbanása előtt. A domináns basszusvonalakat és a masszív szintetizátor-rétegeket ezúttal néhányszor vendéggitár-futamok is kiegészítik.
A „Call In The Night Boy” alatt már baljós hangulat uralkodik el, nagy groove-ú basszusvonalakkal és sötét szintetizátor-függönyökkel, Hollis hangja pedig szinte bosszúszomjasan szól. Közben szinte végig hallhatók rövid improvizatív betétek, amelyek egy cseppet sem zavarják a szerzemény dallamosan megépített szerkezetét. A „Does Caroline Know?” jó példa a sikeres hangzáskollázsra az ambient zene, a jazz fusion és a szintipop között, vagyis a banda nagy kedvvel kísérletezik a műfajilag igen változatos ritmikai elemekkel és sokféle effekttel, miközben Hollis éneke ismét felejthetetlen hangulatot teremt. Az „It’s You”, egy újabb jéghideg jelentés a „szép új világból”, domináns szintetizátor-textúrákkal jelölt, amelyek néhányszor meglehetősen kiszámíthatatlan improvizációkba csapnak át.
Az „It’s My Life”-fal a Talk Talk végleg beférkőzött a szintipop kísérletező szemléletű legnagyobb mesterei közé, és hangosan, érthetően tudtára adta mindenkinek, hogy minden egyes lemezük kompromisszumok nélkül lép túl a műfaji kereteken. Kereskedelmi sikerük rövid életű volt, hiszen Hollis ambiciózus terveket dédelgetett: egy még kísérletezőbb hangzás felé akarta terelni a Talk Talkot, minél messzebb a szintipoptól és a hagyományos újhullámos hatásoktól. Ezt az akkori kiadók többsége, élükön az EMI-vel, természetesen azonnal kereskedelmi öngyilkosságnak minősítette, a siker pedig mégis éppen az „It’s My Life” megjelenésével virágzott ki.
Felállás
Mark Hollis – ének
Paul Webb – basszusgitár
Lee Harris – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Tim Friese-Greene – billentyűs hangszerek
Henry Lowther – trombita
Ian Curnow – billentyűs hangszerek
Robbie McIntosh – gitár
Morris Pert – ütőhangszerek
Phil Ramocon – zongora
Produkció
Tim Friese-Greene
Számlista
1. Dum Dum Girl (3:52)
2. Such a Shame (5:43)
3. Renée (6:23)
4. It’s My Life (3:54)
5. Tomorrow Started (5:59)
6. The Last Time (4:24)
7. Call in the Night Boy (3:48)
8. Does Caroline Know? (4:41)
9. It’s You (4:42)
