Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Soulless, The
Kiadó: Earache
Megjelenés: 2011
Játékidő: 32:54
Értékelés: 1/5
Mi a baj Nije országában, hogy a zenekarok lemondanak a mélyebb mondanivalóról, és inkább belesüllyednek a szürke átlagba, egy rég lejárt, semmi újat nem kínáló klónhad közé? Pontosan ez a gondolat a fő vezérfonal, ami úgy villog, mint egy jelzőlámpa, és az agy még épen maradt szegletében világít a brit The Soulless első lemezének hallgatása közben. A lélektelenség és a kishitűség számos tényezővel összefüggésbe hozható, amelyek közreműködtek a zenekar és az Isolated létrejöttében. A The Soulless ugyanis még két éve a death metal hagyomány ajtaján kopogtatott, de a nem épp dallamos Ignominious Incarcreation nevet gyorsan elhagyták, és a kereskedelmileg kifizetődőbb metalcore-os rövidítést választották. Márpedig a névváltás és az irányváltás egyben egy sajátos fiaskó kezdete is. Lemondtak ugyanis az alapokról, amelyekből akár valami eredeti, de legalább kevésbé behatároló és kevésbé megbélyegző is kinőhetett volna. A bathi srácok igazi kereskedők módjára az árulás kurvásabb formája mellett döntöttek, ami nekik – legalábbis az ilyen „jelenségek” globális elszaporodását látva – nyilván nem nagy teher és felelősség. Hát, legalábbis első ránézésre nem. Persze csak ha nem vagy allergiás arra, hogy valaki kész eladni a lelkét mindenestül, a látszatsiker illuzórikus pillanatáért, ami faustiás módon tragikus, a maga ismétlődő azonosságában pedig átkozottul nevetséges és felesleges.
Az Isolated bizonyítja, hogy az illúziók és a zenei varázslat földjén valami nagyon megrohadt, és olyasmi történt, amit nem lesz könnyű megbocsátani és elfelejteni. A szolgalelkűség és a hiúság ereje már a nyitódallal, az Unaltered-del megmutatkozik, amelyben a brit kvintett kiszámíthatóan (ritmikailag és dallamilag egyaránt) felmutatja a metalcore-kínálat összes sztereotípiáját és közhelyét. A tehetség és a tudás egy zenei bohózat előadására csatornázódott el, a teljesen súlytalan és egymástól megkülönböztethetetlen zenekarokkal túlzsúfolt terepen. Monoton ének, ötlettelen gitártémák kiszámítható breakekkel, amelyek hidegen hagynak, a zene pedig fridiget, mint egy megvénült szűz, aki nem bírja, vagy nem tudja rendesen használni a síkosítót – ez az a szabvány, amely szerint a látszólag jól megkent gépezet tönkreteszi mindazt, amitől az igazi zene hallgatása közben már az első pillanatban felpörögtél és lelkesedtél. Szenvedély és értelem nincs ebben a ballasztóceánban, a metalcore mocsarának sekélyében lubickolni pedig mostanában közelebb áll az időpazarlás tökéletes definíciójához, mint bármi máshoz, különösen valami értelmesebbhez és szükségesebbhez. A metalcore szabvány és sablon lett, amely szerint futószalagon nyomják ugyanazokat a dallamokat.
De térjünk vissza a The Soulless-hez! Az Unaltered már a hallószervedbe hatoló bombasztikus penetráció első pillanatában azonnal felidézi a jobb zenekarok emlékét, például az ausztrál bulizenészekét, a Parkway Drive-ét, vagy a fiatalok körében becsesebb August Burns Red-ét és a Bring Me The Horizonét, én pedig nem tudok szabadulni a különben elegáns megoldásoktól az Unearth és az As I Lay Dying dalaiban. Ezúttal a dolog szó szerinti töredéklopásra hasonlít, amelyeket az ötös a kiszámítható színek és kontúrok sajátos mozaikjává ragaszt össze, az újrahasznosítás pedig – a környezetvédelmi okokat leszámítva – a zene világában inkább a lopás, az utánzás és az elkoptatottság szavakhoz áll közel. És ilyen szürke gyerekből tizenegy van az Isolated-en! A látszólag izmos zene szteroidos elfajzottságában fájdalmas és a maga banális módján szadomazochista élménnyé válik, hiszen az Unaltered első pillanatától magasabb szintre emelkedést vársz, de ha az ötlettelenség kopár száraz legelői fölötti repülés egyből a klausztrofóbiásan zárt univerzum boltozatáig való felszálláson kezdődik, a változatosságnak bizony vajmi kevés hely marad! A lemez felénél, ami őszintén szólva egyetlen szám folytatásának hangzik, a Clones világában találod magad, kicsit odébb, hála az isteneknek az agónia legvégén pedig felbőg a Without Heart, és az ember már azt hiszi, önéletrajzi érzelemkitörésről van szó, a megjátszott düh kollázsa pedig tulajdonképpen paródia. De úgy tűnik, mégsem az, hiszen a lemezt John Mitchell keverte és producerként is ő jegyzi – az az ember, aki minőségi munkával és az Enter Shikari, a Funeral For A Friend és az Architects melletti közreműködéssel bizonyított. De még a produceri varázsló sem tehet mást, mint hogy hangzásában tökéletes, kigyúrt lemezt csináljon, amely viszont borzasztóan keveset kínál újat! Ha ez vicc, akkor a vicc hihetetlenül drága volt, a recesszió idején pedig a kiadók (az Earache sem) nem engedhetnek meg maguknak ilyen pazarló kilengéseket.
Sajnos nem elszigetelt esetről van szó, így ezen az igazán egyszerű számításon a végén csak a következő megállapításokkal húzhatunk vonalat: az Isolated hangzásának fényezésében vékony és alultáplált lemez, a ritmika és az ismétlődő formák kétdimenziós, szűk látókörű tömegtermelése pedig érett az eutanáziára. Ahol nincs felemelkedés és remény, hogy kilábaljunk a zenei kómából, ideje megkönyörülni a szenvedő, lélektelen kis jószágon, hiszen a lelkétől megfosztott tetem már erősen bűzlik az értelem alapvető részecskéinek bomlásától. A The Soulless csupán a tévelygések áldozata. Ki tudja – talán jövőre újabb átnevezésben és egy új, éppen divatosabb műfaj, például a djent felé fordulásban lesz részünk … Hiszen tudjátok: pénz beszél, kutya ugat …
Felállás
Andy Wardle – ének
Steve Brown – gitár
Chris Ball – basszusgitár
Dan Wilding – dob
Kristan Dawson – gitár
Produkció
John Mitchell & The Soulless
Számlista
1. Unaltered
2. The Path
3. Earthbound
4. 13th Morning
5. New Perspective
6. Clones
7. Revelation
8. Our Return
9. Unite Us
10. You Are Nothing to Me
11. Without Heart
