Megjelenés dátuma: 2019. 09. 27.
Kiadó: Giant Electric Pea
Producer: Mike Holmes
Hossz: 108:37
Stílus: neo-progressive rock
Értékelés: 10/10
Már kezdtünk megszokni, hogy a neoprogresszív rock kultikus nevei érett korukra ritkábban készítenek lemezeket, mint fiatalabb éveikben, amikor évente vagy kétévente jelent meg új album. A nyolcvanas évek brit neoprog színtérének ikonjai közül az új évezredben sokat időznek új albumaikkal a szívós IQ is, akik közé tartoznak. A „Resistance” az előző stúdióalbumuk, a „The Road of Bones” (2014) utódja, amelynek megjelenése óta öt év telt el. Ezalatt az IQ, amely 2011 óta változatlan felállásban dolgozik, annyi új zenét hozott össze, hogy úgy döntött, a kiváló „The Road of Bones” és a neoprog-klasszikus „Subterranea” (1997) után újabb dupla albumot ad ki.
A régi IQ-rajongók már a „Resistance” megjelenése előtt sejtették, hogy a karizmatikus énekes, Peter Nicholls, a gitármester Mike Holmes, a billentyűs varázsló Neil Durant, a rutinos basszusgitáros Tim Esau és a dobos kiválóság, Paul Cook ezúttal valami nagyon ambiciózusat alkotott, és nem csupán az előző siker óvatos folytatásáról lesz szó, ami persze a legkönnyebb út lett volna. A „The Road of Bones”-szal ellentétben a második lemez dalai nem különülnek el az elsőn hallhatóktól, hanem kerek egészet alkotnak, miközben az IQ összes felállásának egyetlen tagja, a gitáros Holmes szavai szerint a zenekar már az album megszületése közben felismerte, hogy a „Resistance” egészen új alkotói vizekre viszi őket. Hogy mekkora vállalkozás a „Resistance”, azt már az is jelzi, hogy a második lemezen nem egy, hanem két húszperces szuperepikus dal található, amelyek az angol szimfonikus progrock bajnokok történetének legjobb alkotásai közé tartoznak.
Természetesen továbbra is megvannak azok a szerzői, hangzásbeli és lírai elemek, amelyek az IQ-t már több mint három évtizede a világ egyik legkiválóbb (neo)progrock zenekarává emelték, de ezek a „The Road of Bones” óta érezhetően továbbfejlődtek. Nicholls intellektuális-komor szövegei még társadalmilag érzékenyebbek, és már-már megrázóan társadalomkritikusak lettek, szinte kényszerítik a hallgatót, hogy elgondolkodjon a társadalmi valóságon, éneke pedig új kifejezőerőt ért el.
Nehéz elhinni, de Durant a „Resistance”-en végre teljesen ki tudott lépni elődje, Martin Orford hosszú árnyékából, és a szimfonikus hangszerelést a érettség következő szintjére emelte. Ez nem annyira az IQ korábbi szimfonikus vállalkozásaira és a Genesis hatásokra épít, amelyek a diszkográfiájuk nagy részét meghatározták, hanem inkább az érett art rock néhány óriásának hangszerelési gyakorlatára, élen David Bowie-val és „Blackstar” (2016) című búcsúzó korszakával. Holmesszal együtt új szintre jutottak az összetett és kiszámíthatatlan gitár-billentyű harmóniák megalkotásában, a „bevált” Esau–Cook ritmusszekció pedig olyan kreatív, mint rég nem.
A „Resistance” az elejétől a végéig álomszerű élmény minden prog-gurmé számára, nemcsak a régi IQ-hívek számára, akik majd megnyalják tőle mind a tíz ujjukat. A fenomenális nyitányon, a kifejezetten sötét „A Missile”-on az IQ rögtön „teljes gőzzel” csap oda, egyik legkeményebb arcát mutatva. Mielőtt belép Nicholls jellegzetes, vigasztalhatatlan hangja, a hallgató azt hiheti, hogy valami technikailag kifinomult prog metal bandával van dolga. A sötét és drámai hangulat végig kivételes, és nehéz felsorolni a dal minden lenyűgöző erényét, de külön említést érdemel Nicholls éneke, amely intenzitásával és kifejezőerejével újra meg újra megráz, miközben a háttérben hatalmas, epikus harmóniák kísérik, és okosan felépített tempóváltások követik számos hangulati fordulattal.
A „Rise” végleg meggyőzi a hallgatót, hogy az IQ a „Resistance”-en semmilyen hangzásbeli kompromisszumot nem köt, hanem kifejezetten eklektikus módon „teljes gőzzel nyomja”, és az előző dalnál sem marad le semmivel az epikusságban, a sötétségben és a drámaiságban. A „Stay Down” melankolikus zongorabevezetővel nyit, amely nyugodt szerelmes balladát ígér, amíg Nicholls gyászos éneke, a finom akusztikusgitár-futamok és a szimfonikus hullámzás komor gyászdallá nem változtatja, amely az ütős elektromosgitár-futamok berobbanásával teljesen megváltoztatja hangulatát.
Az „Alampandria” titokzatos, keleties hangulattal átitatott szerzemény, főleg a drámai mellotronhullámoknak köszönhetően, miközben az ütős gitárfutamok és Nicholls ingerült éneke forrásig fokozzák a hangulat intenzitását. A „Shallow Bay” fenséges zenekari hangszereléseket tartalmaz, Nicholls énekbeli melankóliája pedig újra felejthetetlen hangulatot teremt, Holmes záró gitárszólója pedig felteszi az „i-re a pontot”.
A bájos balladát, az „If Anything”-et Nicholls határtalan vokális melankóliája uralja, csendéletszerű szintetizátor-hangszerelések itatják át, a zárlat pedig, amely csodás orgonaszólóval ér véget, kissé meglepi a hallgatót. Az első lemez a több mint tizenöt perces „For Another Lifetime” eposszal zárul. Ez meglehetősen békés bevezetővel indul, amely percről percre baljósabbá válik a hátborzongató effektek és a vokóder használata miatt, amely teljesen eltorzítja Nicholls hangját. Ezután átmenet következik az első a számos összetett szekció közül, amelyek a „Resistance” három ambiciózus eposza közül a legrövidebbet jellemzik. A refrén váratlanul pozitívnak, már-már felszabadítónak hat a többnyire komor harmóniák és a helyenként szinte kataklizmikus dobátmenetek közepette, miközben Nicholls ismét megerősíti státuszát a modern progresszív rock egyik legkiválóbb énekeseként.
A második lemez a majdnem huszonkét perces „The Great Spirit Away” szuperepikus daallal nyit, amely túlzás nélkül nagyon komoly esélyes az IQ eddigi történetének legambiciózusabb alkotására. Ez akkor is igaz, ha összevetjük az „összes IQ-eposz eposzával”, a „The Harvest of Souls”-szal a „Dark Matter” (2004) albumról. Alig néhány progrock bandát tudnánk megnevezni ilyen gazdag tapasztalattal, amely még mindig képes olyan szinten szuperepikusokat írni, ahogy az IQ teszi. Az egész szerzemény rendkívül drámai utazás számos hangulati és harmóniai fordulaton át, amelyeket Nicholls éneke karizmatikus módon fog össze, miközben a váratlan tempóváltások nem egy meglepetést tartogatnak. Közben nem hiányoznak a hangszeres szekciók sem, amelyek közül Holmes finom akusztikusgitár-futamai nyűgöznek le leginkább.
A „Fire and Security” „hagyományosabb” IQ-alkotás balladás bevezetővel és melankolikus szekcióba való átmenettel, ahol hatalmas gitárfutamok és éteri ízű szimfonikus hangszerelések uralkodnak, Nicholls éneke pedig rendkívül komor összképet teremt. A „Perfect Space” a „Resistance” egyik legrdekesebb újító pillanata, ahol az IQ a jazz rock fusion minimális elemeivel is eljátszik, ami a finom akusztikusgitár-futamokból és néhány ritmikai fordulatból hallatszik.
Az album a majdnem húszperces „Fallout” eposszal zárul. Ez a szerzemény, amely sejtetni sem engedett kísérletező dimenziókat nyit, a hangulatát tekintve meglehetősen más, mint a „The Great Spirit Away”, mivel egymással összevetve kissé éteribb és oldottabb alkotás, szinte békés bevezetővel. Ez persze nem tart sokáig, és az IQ az egészet jóval összetettebb és drámaibb vizekre viszi, de közben így sem tagadja meg a központi hangulati motívumot. A végeredmény tökély, és nemcsak ezen az albumon, hanem eddigi pályafutásuk egyik legkiválóbb alkotása.
Az IQ a „Resistance”-szel új mesterművet alkotott, és az év egyik legkomolyabb esélyese a legjobb progresszív rock lemez címére 2019-ben. Az „Ever” (1993) óta egyébként már megszokhattuk az IQ-tól, hogy hosszú várakozás után újabb mesterművel nynyűgöz le, de ezúttal Nicholls, Holmes, Durant, Esau és Cook valóban felülmúlták önmagukat, és az elmúlt évtized egyik kulcsfontosságú szimfoprogrock albumát hozták létre. Az IQ-nak sikerült vele elérnie hangzásfejlődésének következő érettségi fokát, és bebizonyítania, hogy a neo progban is, amelyet a kísérletező puristák gyakran figyelmen kívül hagynak, vagy egyenesen lenéznek, még rengeteg kiaknázatlan tér van a további hangzásbeli „evolúcióra”. A „Resistance” kiváló példa arra, hogyan kellene szólnia a modern progresszív rocknak, amely közben nem szégyelli gyökereit. Reméljük, hogy szemléletes hangzásbeli útjelzővé válik a fiatalabb prog zenekaroknak, amelyek túl gyakran ragadnak le a Genesis–Yes–Pink Floyd–Marillion tengelyen.
Szerző: Peter Podbrežnik
Dalok:
CD 1 (52:58)
1. A Missile (6:40)
2. Rise (6:49)
3. Stay Down (7:55)
4. Alampandria (3:48)
5. Shallow Bay (6:21)
6. If Anything (6:03)
7. For Another Lifetime (15:22)
CD 2 (55:39)
1. The Great Spirit Way (21:45)
2. Fire and Security (5:26)
3. Perfect Space (8:33)
4. Fallout (19:55)
IQ:
Peter Nicholls – ének
Mike Holmes – gitár
Tim Esau – basszusgitár, basszuspedál
Neil Durant – billentyűk
Paul Cook – dobok, ütőhangszerek
