Előadó: Banco Del Mutuo Soccorso
Kiadó: BMG Ricordi
Megjelenés: 1973
Értékelés: 4.6/5
Az olasz progresszív színtér a világ egyik legjobbja. Ez különösen igaz volt a hetvenes években, amikor szomszédaink egy csomó remek zenekarral büszkélkedhettek. Ennek a kupacnak a tetején számomra személy szerint a Banco del Mutuo Soccorso áll. Az „olasz Emerson, Lake and Palmer” címet általában a Le Orme-ra szokás ragasztani, én mégis úgy gondolom, hogy a Banco jobban rászolgált, mert honfitársaiknál sokkal agresszívebb a megközelítésük.
A Banco ez előtt már két albumot kiadott, mindkettőt mestermunkaként tartják számon, különösen a Darwint, amelyet sokan egyenesen minden idők legjobb olasz progresszív albumának tartanak. Nehéz volt elképzelni, hogy a Darwinnál is magasabbra lehet jutni, de a Banco ennél is többre volt képes: minden korábbi teljesítményét felülmúlta, és beírta a nevét a progresszív zene történetébe.
A „Canto Nomade” egy olyan intróval indul, amely a Genesis „Lamb Lies Down on Broadway” albumát idézi. A kiváló szerzemény lassan bontakozik ki, több rész is lejátszódik, mielőtt eljutunk a csúcspontig, amikor di Giacomo elénekli: „Io Sono Nato Libero” (szabadnak születtem). Ezután hosszú jazz-rész következik, ami jazzhez képest rendkívül szervezett és dallamos. Az olaszok még jazzt játszva is mindig a szép dallamokra gondolnak. A „Non Mi Rompete”-ről bizonyos mértékig azt lehetne állítani, hogy pop. Talán azért, mert ilyen egyszerű dal. Ennek ellenére tipikus progresszív elemek vannak benne – először egy szép rész, aztán egy teljesen elszállt refrén. Itt változatosság kedvéért a gitár dominál, csak a végén ereszti ki a gőzt Nocenzi egy szintetizátorszólóval. A „La Citta Sottile” lassabb darab, ahol Gianni Nocenzi zongorája és Francesco Di Giacomo erőteljes tenorja az úr. A „Dopo” az egyik legjobb dal, amit valaha hallottam. Az első két perc maga az, amiért egyáltalán elkezdtem progresszív zenét hallgatni. Lassan indul, de hamarosan pokoli tempó bontakozik ki, és szinte tapintani lehet azt a pozitív feszültséget. Később a dal megnyugszik, és jól is van ez így, mert a nyitópercekben érezhető intenzitás már-már túl erős. De nemcsak a kezdet jó, később is jönnek részek, amelyektől libabőrös leszek. Úgy ér véget, ahogy elkezdődött – egy gyengéd szintetizátorvonallal, ami arról tanúskodik, hogy a Banco ennek a hangszernek az egyik legjobb használója volt. Az ének természetesen megint kiváló, rengeteg a ritmus- és ütemváltás, amitől a dal soha nem unalmas. Végül a „Traccia II”, egy instrumentális darab, ami csendesen, lassan indul, de a végére hatalmas össztűzzé fejlődik, ahol különösen a remek, rétegzett billentyűk jeleskednek. Nagy előrelépés a „Traccia I”-hez képest, és igazán fenséges zárlat!
A Banco stílusát az Emerson, Lake and Palmerrel lehetne összehasonlítani, azzal a különbséggel, hogy a Banco sokkal többet foglalkozik a dallammal is. Míg az ELP időnként túlzásba vitte a kísérletezést, a Banco megtalálta a dallam és a komplexitás tökéletes keverékét. A zenében erősen érezhető az olasz érzelmesség íze, amelyet az Appenninek-félszigetről érkező zenekaroknál annyira megszerettem. A Darwinhoz képest nagyobb hangsúly jut a szintetizátorokra is, amelyek ezúttal sokkal inkább előtérben vannak. De nem kell attól tartani, hogy idegesítők lennének, hiszen Vittorio Nocenzi nagyon jól tudja őket beépíteni az egészbe, így nagyon szervesen szólnak.
A zenekar élén Vittorio Nocenzi áll sokszínű billentyűarzenáljával. A gazdag billentyűs részekben fivére, Gianni segít neki, aki zongorán (elektromoson is) kiválóan építi tovább bátyja ötleteit. Gitáron Marcello Todaro és Rodolfo Maltese váltja egymást. A Darwinon Todaro még hivatalos tag volt, de az Io sono nato libero felvétele közben távozott, és Maltesének kellett pótolnia, aki a feladatát több mint kielégítően végezte el. A zenekar zenéjében ugyan nem a gitáron van a hangsúly, de a gitárbetétek nagyon fontosak, különösen, ha ennyire esztétikusan és a billentyűkkel összhangban szólalnak meg. Nincsenek eltúlzott szólók, csak tiszta dallam. A ritmusszekció az olaszoknál szokás szerint jó. A basszusgitáros néhány részt akusztikus gitáron is eljátszik, a dobos pedig két ütőshangszeres segítségét kapta. Végül pedig a kivételes, operai hangú tenor, a „buco” Francesco Di Giacomo, aki tiszta és különleges hangjával ezen az albumon szól a legjobban pályafutása során. Hangjának színe valószínűleg nem mindenkinek jön be, de akinek tetszik, annak nagyon. Kivételes hangterjedelem és karizma.
Sokan a zenekar főművének a Darwin albumot tartják, én viszont úgy vélem, hogy ezt a címet az Io sono nato libero érdemli meg. Lehet, hogy a Darwin eredetibb, de ebben a lemezben annyi a szépség és az érzelmi töltet, hogy mellette a Darwin olyan, mint a kisebbik testvér, aki nem méltó ellenfele a nagynak. Az olaszok pompásan tudnak igazi hangulatot teremteni az albumokon, és ezt senki nem csinálja jobban a Banconál. A Yes, a Genesis, a Jethro Tull és a többi híresebb angol progresszív zenekar csak meghajolhat egy ilyen album előtt.
Felállás
Vittorio Nocenzi – orgona, csembaló, szintetizátor
Gianni Nocenzi – zongora
Marcello Todaro – akusztikus és elektromos gitárok
Francesco Di Giacomo – ének
Renato D’Angelo – basszusgitár, akusztikus gitár
Pier Luigi Calderoni – dobok, ütőhangszerek
Vendégek:
Rodolfo Maltese – akusztikus és elektromos gitárok
Silvana Aliotta – ütőhangszerek
Bruno Perosa – ütőhangszerek
Produkció
Sandro Colombini
Számlista
1. Canto Nomade Per Un Prigioniero Politico 15:46
2. Non Mi Rompete 5:09
3. La Città Sottile 7:13
4. Dopo… Niente È Più Lo Stesso 9:55
5. Traccia II 2:39
Az album hossza: 40:42
