„Into Darkness” (2012)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Nina Grad

Helyszín: Bécs / Arena / Ausztria
A koncert dátuma: 2012. 11. 16.
Látogatók száma: 1000
Jegyár: 35,90€

Az „Into Darkness” – az ötzenekaros csomagturné – a tipikus, újkori taktikai koncertkínálatok egyike, amilyenből évente számtalan kerengi be a földgolyót. Az erők egyesítése olyan zenekarok között, akiket egy meghatározott ízlésű célközönség követ, manapság már szinte magától értetődő. Ha egy ilyen bandasorban műfaji különbségek vannak, az még jó, de nem lehetnek túl nagyok. Érezhetők lehetnek, de tarthatónak, elviselhetőnek kell maradniuk, hogy megmaradjon minden ilyen, „mini vándorfesztivál” jellegű turné célzott hitelessége. A látogató úgyis azért adja ki a pénzét a jegyre, hogy négy-öt zenekar társaságában azt a bandát lássa, amiért elsősorban kifizette a harminc-negyven (egy centtel sem több) eurócskát.

Az „Into Darkness” turnén így együtt lépett fel a svéd melodikus metal-indusztriálos Pain, a szenvedélyes portugál kísérletező black metalos óriás Moonspell, az egyre feltűnőbb finn doom death metalos Swallow The Sun, a svéd doom metal-visszatérő Lake Of Tears, és a doom metal új ígérete, a görög Scar Of The Sun.

SCAR OF THE SUN:
Háromnegyed hétkor, késő délutáni időben nyílik a látványosság! A színpadon a görög Scar Of The Sun. A bécsi Arena nagyterme (akinek még nem volt ott: az Arena afféle „felnagyított” változata a ljubljanai Metelkovának) szinte kongott az ürességtől, néhány tekintélyes távolságban álló szemlélő sörrel a kezében ütötte el az időt a színpadtól óvatos távolságra, a többiek pedig még mindig inkább a söntéspultok közvetlen közelében támasztották a falat. A Scar Of The Sun fél óra alatt mutatta be bemutatkozó stúdióalbumát, az „A Series Of Unfortunate Concurrencies”-t, amely tavaly május végén jelent meg. Különösebb pompa nélkül, meglehetősen sablonos gitárfrázisokkal és dallamokkal a Scar of the Sun a repertoárjából többek között a Disposable, a Gravity és a Burn The Memory számokat választotta, a fellépést pedig az I Lost zárta. A gothic elem alig érezhető, vagy rendkívül meggyőzetlenül jelenik meg, a dallamok rovására, amelyeket akár még „power metal riff” is alátámaszthat. Mégis „doom” metalról van szó, de a „vészjósló” kevésbé sikerült megjelenítésével, a gyenge hangzás is megtette a magáét, ami nem tudta elfedni, hogy a keverésben a teljesen eltompult gitárok miatt a hang érthetetlen volt.

LAKE OF TEARS:
Az első nagyobb érdeklődést a Lake Of Tears keltette. Olyan zenekarról van szó, amelynek van mondanivalója, hiszen a kilencvenes évek eleje óta létezik. A tavaly megjelent „Illwill” folytatja elődje, a „Moons And Mushrooms” (2007) vallomásos irányát, és a zenekar új korszakában hangsúlyozottan felpörgetett, sötét doom metal albumot ad, amely death metal elemeket is tartalmaz. Mondhatjuk tehát, hogy a Lake of Tears ebben a tekintetben valamiképp bezárja fejlődési körét, hiszen közel került a „Greater Art” (1994) alapvetéséhez. Egyúttal az új lemez a művészi érettség meggyőző szintjét hordozza, hiszen progresszív és pszichedelikus elemeket is tartalmaz, a már említett „doom/gothic” és „death metal” elemek mellett. Már nem nagy hír, hogy a Lake Of Tears olyan zenekar, amely lemezein a metalhagyomány lényegét különféle hibrid formákban fejlesztette tovább, az „Illwill” pedig ezt a védjegyet az új időkre rendkívül meggyőzően őrzi. A zenekar „megtámadta” az Arenát, és gyorsan lecsapott két klasszikus felépítésű, de új Lake Of Tears-számmal, a Taste Of Hell-lel és az Illwill-lel.

Hangzásilag a Lake Of Tears tapinthatóbban szólt, mint az elődje, a Scar Of The Sun, még ha az énekes Daniel Brennare és a másik gitáros, Fredrik Jordanius gitárja nem is érte el az optimális hatást. A repertoárba bekerültek a monumentális Lake Of Tears-klasszikusok, a Raven Land, a Demon You / Lilly Anne, a The Greyman, valamint a koncert közepén a Boogie Bubble, amelyek a zenekar aznap esti, kevésbé népes, igazi hívőit a hetedik mennybe röpítették. Különösen az utolsó előtti szám, a House Of The Setting Sun az aktuális „Illwill”-ről szállította a koncert egyik legérdekesebb pontját, hiszen a progresszió és a pszichedelikus hipnózis kiváló elegye, amely „feltette a pontot az i-re” a Lake Of Tears nagyon sikeres fellépésén, amely az optimális megvalósításhoz képest mégis hordozott némi fékezőt.

Szánalmasan festett Brennare, amikor a koncert után összeszedte a pengetőket az állványról, sőt lehajolt, hogy felvegye az utolsót is, amely a koncert alatt a földre esett, és fürgén a zsebébe gyömöszölte őket. Legközelebb mondja meg a technikusnak, hogy ne vesztegesse az értékes időt, és ne tűzdelje őket a mikrofonállványra, Brenanre pedig beolvaszthatja őket mondjuk egy polivinil zacskóba, és hasznosíthatja őket. Nem fogja idegesíteni Brennare-t, még kevésbé a közönséget, amely valami szép emléket remélt a koncertről. Egy külön billentyűsre, aki a koncert alatt a billentyűs szólamokat vinné, a Lake Of Tearsnek láthatóan nincs pénze – hangmintákkal segítettek magukon.

SWALLOW THE SUN:
Az első három zenekar fellépéséről fellépésre meredeken emelkedett a hangulat. A Swallow the Sun, az est első tisztavérű doom és death metal hibridje, Finnországból, volt az első zenekar, amely teljesen lenyűgözött a produkciójával. Egyébként hatfős csapat, de szerencsére nem kell neki sok hely a színpadon, mert nagyon statikus természetű. És ami a lényeg: nincs szüksége előre felvett hangmintákra. Saját billentyűse van, Alexi Munter, és ő is kiválóan beilleszkedett a hangképbe Juha Raivio és Markus Jämsen masszív, lassan gördülő gitárriffjei közé. A hangzás vészjóslóan ragadozó és fertőző pillanatot nyújtott, ami a 40 perces fellépés alatt bizonyította a csapat rendkívüli homogenitását. Tizenkét éve gyakorlatilag változatlan felállásban vannak együtt (kivétel a volt Wintersun-dobos, Kai Hahto, aki 2009-ben csatlakozott a zenekarhoz), ezért nem csoda a zenekar kivételes színpadi meggyőzőereje.

Az énekes, Mikko Kotamäki ezen az őszi turnén is Grigorij Raszputyin képével díszített pólót visel (a Rasputin nemcsak Boney M-szám, hanem a hajdani Orosz Birodalom „történelmileg negatívan átitatott” titokzatos alakja is). Ez nem más, mint egy 2008-as Type O Negative turnépóló, amikor a legendás és sajnos már nem élő zenekar utolsó stúdióalbumát, a „Dead Again”-t (2007) népszerűsítette. A színpadon Mikko mozdulatlanul áll, a koncertet gyakorlatilag végig csukott szemmel nyomja végig, és ezzel tartja fenn a zenekar sötét, az örök gyászba merült kifejezésmódját. Az előadásban kétféle hörgést használ. Egy mélyebbet – death metalosat –, meg egy sivítóbbat. Ahol pedig a hangulat megkívánja, tiszta éneklésre is vált. A zenekar kihasználta az alkalmat, hogy konkrétan kiemelje ötödik stúdióalbumát, az idén megjelent „Emerald Forest and the Blackbird”-öt, amelynek rögtön három számot szentelt.

A Swallow The Sun fellépése a magabiztos, összeszokott előadás sikerült elegye, amelyben a pszichedelikus hangulat, a gótikus szentimentalizmus és mindenek fölött a doomos makacsság elemei fertőzően adják egymás kezébe a stafétát. Mindez hatékonyan ragadozó atmoszférát teremt, amely messzire elszippant, a határtalan melankólia különös világába. Az intim klubszíntér még intenzívebben hozta közel a zenekart a hallgatókhoz, mint ahogy azt az idei Metal Campen Tolminban tapasztaltuk. Az az esemény sok tekintetben emlékeztetett a Swallow The Sun 2010-es, nagyon sikeres klubfellépésére a ljubljanai Gala halában, amikor a zenekar akkori albumát, a „Fool Moon”-t (2009) mutatta be.

MOONSPELL:
Az „Alpha Noir” a nagyra becsült portugál zenekar újabb kiváló manifesztuma, amely pályája során a black metal alapjaihoz már számtalan műfaji díszt illesztett. A Moonspell minden kifejezésbeli elhajlás mellett mindig megőrizte hitelességét, így nincs olyan stúdióalbum, amely lehetséges művészi „mellélövésre” utalna, még ha ezek az elhajlások kifejezetten provokatívak is a gothic metal, a dark metal és akár az indusztriál (The Butterfly Effect) irányába. Az új album fejlődési továbblépés a kiváló elődhöz, a „Night Eternal”-hoz (2009) képest. Aki már látta a Moonspellt, annak világos, mint a nap, hogy ezzel a zenekarral nem tanácsos kekeckedni. Ezt tapasztalta 2009-ben, a Moonspell-lel közös turnén a turné fő nevei közül a Cradle Of Filth is, amely a Moonspell könyörtelen, teljes vérű kivitelezési tökéletességű hurrikánjához képest – mivel minden este a Moonspell fellépése után lépett színpadra, Zágrábban és Ljubljanában is – kifejezetten kinőtlenül, enyhén szólva gyerekesen éretlenül festett. Ezúttal a Pain elkerülte ezt a rendkívül hálátlan veszélyt, amely megbonthatta volna Tägtgren és társai színpadi szuverenitását, köszönhetően a két zenekar közt uralkodó határozott műfaji távolságnak.

A Moonspell előtt felszabadult a színpad. A zenekar extra helyet kapott, mert az első három előzenekar kis dobszettjét elvitték. A portugálok egy teljes órát kaptak a fellépésre, és ebben az órában megtestesítették zenei küldetésük igazi magvát, amely az Arenát porrá és hamuvá változtatta. A szenvedély, amely ebben a nagyszerű kvintettben az ereiben forr, a gonoszság és a pusztulás teljes vérű keverékének extrém agresszióján keresztezve, tollpihe-könnyedséggel keltette életre a színpadon az ordító vérfarkas jellemvonásait, aki semmin sem torpan meg, csak egy pontosan kimért ezüstgolyó előtt. Fernando Ribeiro ebben a tekintetben igazi színpadi szörnyeteg. A karizmatikus, a portugál átlaghoz képest „alacsony termetű” igazi óriás parancsnok katonás modorban masírozott a színpadra, a „Alpha Noir / Omega White” című tizedik stúdióalbum nyitószámának, az Axis Mundinak az első verseit ordítva. A fején sisakot viselt, amely római gladiátorok, görög hoplitészok, sőt a görög háborúisten, Arész képét idézte. A rendesen megtelt terem lelkesen reagált az ördögi frontember minden gesztusára.

A közönség jobb oldalát portugáliai látogatók foglalták el. Igen. Bécs közepén. Ez a „plusz fűszer” rendkívül intenzív kémiát teremtett a közönség és a színpadi zenekar között, a portugál származású kimeríthetetlen kölykök forró temperamentuma az első sorokban pedig hangos portugál ovációk mellett egyenesen zokogó könnyezést váltott ki. A Moonspell a repertoárban konkrétan kiemelte új önálló stúdiókiadványát, mellé pedig „odacsatolt” egy csomó megszokott, csendben várt klasszikust a régebbi albumokról, mint az Opium, az Awake, a Wolfshade, a Vampiria, az Alma Mater és a Full Moon Madness.

A zenekar elvarázsolta a jelenlévőket kidolgozott színpadi show-val, kifejezett odaadással minden gitárriff megszólaltatásakor, a gördülő dobgurulások és általában a ritmusszekció – dob–basszusgitár – dinamikájának kiváló kihasználásával, arról pedig, hogy kik voltak az est fő gitárszólistái, szót sem vesztegetek. A gitárkettős, Ricardo Amorim és Pedro Paixão (utóbbi a billentyűkről is gondoskodik) úgy kommunikált, mint egy finom penge, amely mikronra pontosan vág ólomlemezkéket. Kompromisszumok nélkül. Persze a bestiális Fernando Ribeiro nélkül a Moonspell nem érdemelte volna ki a „vérfarkas” kultusz teljes vérű tisztelői címet. Ribeiro kivételes vokális előadást nyújtott. A „growlja” gyilkos, nagy kár, hogy a zenekarnak nem állt rendelkezésére egy óránál több. Ez az énekes tiszta éneklésben is rendkívül meggyőző, mert mély, férfias vokált teremt, suttogás-varázzsal kombinálva – ideális a gótikus elemmel való foglalkozáshoz. Ezt nem is rejti véka alá a kiváló bónusz stúdióalbum, az „Omega White”, amelyet az „Alpha Noir” korlátozott példányszámú kiadásában kaphattok meg. A Moonspell-koncert végén levonhatjuk a következtetést, hogy a Moonspellt mindenképp az est főzenekaraként kell nézni. Az egy óra túl rövid volt, az extatikus közönség pedig elég éhes maradt.

PAIN:
A személyes szórakozásnak szánt szabad zenei kertészkedéstől a sikertörténetig! Nagyjából így foglalhatnánk össze egy szuszra a Pain lényegét, amelyet 1996-ban projektként a Hypocrisy főnöke indított el, aki a metalzene nemzetközi színtéren való megszilárdításához hatalmas hegységnyivel hozzájáruló egyik kulcsoszlop – nagyrészt az Abyss stúdió szolgáltatásain keresztül is –, a hiperaktív és megalkuvást nem ismerő zenész és producer, Peter Tägtgren.

A Pain ma már alaposan ismert zenei név. A stúdióban a Pain csak egy ember. Peter Tägtgren a fejével és a szakállával. A turnékon viszont a Pain projekt kvartetté nő, amelyet Peter mellett, aki gitáros/énekes, még a köpcös, göndör hajú gitáros, Michael Bohlin, az „indián kinézetű” basszusgitáros, Johan Husgavfel és a dobos, David Wallin egészít ki, aki 2003 óta segít Tägtgrennek.

A Pain, amely a nevét világszerte különösen a két Nightwish-turnénak köszönhetően szilárdította meg 2008-ban és idén is (Észak-Amerika), rögtön lecsapott a Same Old Song ütős slágerrel, amelybe a közönség azonnal bekapcsolódott. Megemlíteném, hogy a közönség a Moonspell fellépése után alaposan átkeveredett és megtisztult az első sorokban. Az Arenában, amely nagyon szépen megtelt, de nem úgy, hogy ne lehetett volna benne lélegezni, az emberek egységesen ugráltak szinte minden Pain-számra. Persze ezt indusztriális ritmus támasztja alá, amelyet David Wallin dobolása csak megerősít, ugyanakkor a számok további alritmus-mintákat is tartalmaznak. Mindez beprogramozva és a kíséretként hozzáadott hangmintákhoz. Minden techno minta, valamint a billentyűk (szintetizátorok), amelyek nem rejtik el a hajdani elektronikus tánc-popzene hangzásának ösztönzéseit a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulójáról, egészen a különféle primitív Atari PC-hangokig, sőt Game Boy-hangokig, a hangkulissza alapját képezik, amelyet egyrészt a Pain épít, másik felük pedig természetesen a masszívan túltorzított gitárriffek birodalmához tartozik, amelyek az indusztriális ezotéria techno alapja fölött lebegnek. Ebben a tekintetben nem volna ostobaság műfaji kompatibilitás miatt a meglévő „Into Darkness” koncertfelállásban a Moonspellt Fear Factoryra cserélni, de akkor valószínűleg a Pain nyitná a koncerteket a Fear Factory előtt.

A dallamok kihasználása ilyen környezetben teljesen definiált, az atmoszférikus hozam pedig teljesen kamatoztatott. A hangzás tekintetében is. Ez a koncert alatt kiváló volt az Arenában. Ez azt jelenti, hogy a Pain ezen az estén valóban kiváló koncertet adott, amit a közönség rendkívüli beleélése is megerősített. A kiváló előadás mögött Peter Tägtgren nagyon jó kedve is ott állt, akinek a hangja jól szolgált a zenekar fellépése során, a derűs hangulatát pedig a karizmatikus, örökké kialvatlan szemű frontember gyakori mosolygással és a számok közti határozott párbeszéddel mutatta a közönséggel. Ezúttal is a vékony Tägtgren, kényszerzubbonyba öltözve, egy „megsértett spagettire” emlékeztetett, maga a figura pedig besorolható lehetne a „Szörny Rt.” című animációs filmbe. Szóval összhangban a Pain zenéjének hagyományával.

Kételkedhetett-e egyáltalán bárki a sikerben, ha slágert sláger után sorolsz, közben beiktatsz néhány újdonságot, élükön a legújabb slágerrel, a Dirty Womannel, és a koncertet a várakozásnak megfelelően a követelt On And On-nal és az ultranépszerű Shut Your Mouth-szal zárod? A Pain összes igazi rajongójának paradicsoma az Arenában valóságos megtestesülést élt át!

Mondhatjuk, hogy ez a koncertmaraton rendkívül sikerülten csengett ki, elsősorban a Pain kompakt és kidolgozott színpadi gépezetének köszönhetően, ugyanakkor ironikus, mégis teljesen helyénvaló megjegyezni, hogy a fenomenális Moonspell egy további órányi repertoárral teljesen kitölthette volna a Pain helyét az est főzenekaraként, és az „Into Darkness” turné így is mindenben hiteles lett volna. A kérdés azonban az, hogy anyagilag is kijött volna-e. Ezért volt szükség az összefogásra a Pain-nel, amely a célközönség zömét elhozta a koncertre, de valószínűleg magára a turnéra is. Nincs mit tenni! Egy minden bűnt megérő élmény!