Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2011
Értékelés: 3.5/5
„In The Present – Live From Lyon” a legendás angol progresszív rock úttörők, a Yes dupla koncertalbuma. Az „In The Present” turné alatt rögzítették, amelyen két új (mára már egykori) tagot mutattak be a közönségnek: a feltörekvő billentyűs virtuózt, Oliver Wakemant, a híres Rick fiát, valamint a Mystery nevű együttes kanadai énekesét, Benoit Davidet. David, aki 2008-ban lépett először a közönség elé új énekesként, korábban a Close to the Edge nevű Yes-tribute bandában is énekelt, így a választás jól átgondolt és megtervezett volt. Az a vitatott döntés, hogy a legendás Jon Anderson nélkül, a mikrofonnál az ő „csicsergő madarával” a helyén vágnak neki a turnénak, a várakozásoknak megfelelően nem kevés negatív reakciót váltott ki a régi rajongókból, hiszen Anderson hangját semmi sem pótolja.
Ettől a hiányosságtól, amely végig keserű szájízt hagy, eltekintve az „In The Present” többnyire nagyon jó előadásokat tartalmaz a Yes számos örökzöldjéből. David ügyesen utánozza Jon hangszínét, főleg amikor a kísérő vokálharmóniákban Squire és Howe segít neki, de hiányzik belőle Anderson karizmája, ezért a rajongók többsége már akkor sejtette, hogy nem fog sokáig kitartani a Yesben. A hangja ráadásul egy fokkal mélyebbre van hangolva, de ez apróság ahhoz képest, hogy Jon Anderson az égig érő énekhangjával teljesen egyedülálló. Wakeman, akit néhány hónappal később már a visszatérő Geoff Downes (Asia, ex-The Buggles) váltott, elfogadhatóan lefedte legendás apja billentyűs szólamait, a különbség azonban így is nyilvánvaló.
A „Siberian Khatru” viszonylag kiszámítható nyitány, hiszen a Yes az elmúlt tíz évben gyakran ezzel a „Close To The Edge” (1972) örökzölddel nyitotta a koncertjeit. A „The Yes Album” (1971) klasszikusa, az „I’ve Seen All Good People” kissé szerencsétlenül kerül a koncert elejére, ami hangulatilag nem a legjobb húzás, szinte antiklimax, mert a Yes főleg egy kissé olcsó, túl korai felhevítésre és a közönség refrénbeli bevonására használja. Sokkal jobban magával ragad a „Drama” (1980) gyakran elfeledett remekművéről származó „Tempus Fugit” nagyon jó verziója, amelyben David bebizonyítja, hogy nemcsak Andersont, hanem Trevor Hornt is sikeresen utánozza. Nem titok, hogy Anderson nem szerette a „Drama” klasszikusait játszani, amit a többi tag gyorsan ki is használt, és a „Tempus Fugit” meg a „Machine Messiah” három évtized után újra felkerült a setlistre.
Az „Onward” című éteri ballada a vitatott „Tormato” (1978) albumról, főleg az intenzív misztikus hangulatának köszönhetően, nagyon jól sikerült és hű az eredetihez, bár Davidnek hiányzik az a karizmatikus előadói szellem, amellyel csak Anderson rendelkezett. A pszichedelikus „Time And a Word” (1970) klasszikusa, az „Astral Traveller” szintén kellemes meglepetés, hiszen igazán hosszú idő után került vissza a Yes setlistjére. A meglepetés annál is nagyobb, mert a zseniális, de rendkívül szeszélyes gitáros, Steve Howe általában hevesen kerüli azoknak a Yes-daloknak az előadását, amelyeket eredetileg valaki más játszott fel gitáron (ebben az esetben az alapító tag Peter Banks).
Az első lemezen az összes klasszikus közül a pacifista epikus lerombolóként ható „Yours Is No Disgrace” sikerül a legjobban, amelyet a turné későbbi szakaszában nyitódalnak választottak. Most „szinte a tízesbe” találják el az eredeti szellemét, a tökéletességet csak Anderson hangja biztosíthatta volna. Természetesen egyetlen Yes-koncertalbum sem lehet meg a „Close To The Edge” kedvelt „new age” eposza, az „And You And I” nélkül, amelyben David ismét jól utánozza nagy példaképét, de hiányzik belőle Anderson mesélői hevülete. Howe mérhetetlen egója a rövid, szóló gitáros blokkban, a flamenco-variációkból álló „Corkscrew” alatt jut táplálékhoz.
A második lemez a „90125” (1983) szuperslágere, az „Owner Of a Lonely Heart” szolid verziójával indul, amelyben „Mr. Bagoly” kénytelen beleélni magát a korábbi tag, Trevor Rabin sokkal ütősebb gitárjátékába, akivel eredetileg felvették ezt a felejthetetlen nyolcvanas évekbeli örökzöldet. Bár nem hiányoznak a tipikus Howe-féle gitárvariációk, amelyek eltávolítják az egészet az eredeti hangulattól ettől a hosszú éveken át az MTV-n pörgetett slágertől, végül egészében teljesen elfogadhatóan hangzik. A „Fragile” (1972) három lényeges klasszikusa, a „Southside Of The Sky”, a „Heart Of The Sunrise” és a nagy sláger, a „Roundabout” tisztességesen szól, de egymással összevetve teljesen elmarad mögöttük a „Drama” remekművének, a „Machine Messiah”-nek még sokkal jobb előadása, amely láthatóan nagyon fekszik a Yes ezen inkarnációjának. A záró koncertdiadalhoz a „The Yes Album” kedvelt eposzának, a „Starship Trooper”-nek az remek verziójával lenyűgöznek, amely újabb olyan standard, amelynek nem szabad hiányoznia egyetlen Yes-koncertről sem.
Az „In The Present” nagyon szolid koncertdokumentum, amelyen a Yes egy „szépséghibás” énekessel is lenyűgöz: többé-kevésbé átélt előadásokban hozza az aranykor kultikus klasszikusait. Mindezt annak ellenére, hogy két új tag beillesztésének nehéz feladata közepette álltak, hogy kialakítsák a megszokott koncertkémiát ennél a legendás progresszív rock bandánál, amely az elmúlt évben több furcsa döntést hozott, és ezekkel derekasan megosztotta a hűséges rajongók széles táborát.
Felállás
Benoit David – ének
Steve Howe – gitár, kísérő ének
Chris Squire – basszusgitár, kísérő ének
Alan White – dobok, ütőhangszerek
Oliver Wakeman – billentyűs hangszerek
Produkció
Yes
Számlista
CD1:
1. Siberian Khatru (10:40)
2. I’ve Seen All Good People (7:17)
3. Tempus Fugit (6:06)
4. Onward (4:39)
5. Astral Traveller (8:49)
6. Yours Is No Disgrace (13:23)
7. And You And I (11:27)
8. Corkscrew (3:49)
CD2:
1. Owner Of A Lonely Heart (6:06)
2. South Side Of The Sky (10:44)
3. Machine Messiah (11:42)
4. Heart Of The Sunrise (11:43)
5. Roundabout (9:35)
6. Starship Trooper (13:08)
