In Keeping Secrets Of Silent Earth: 3

 Mennyire jönnek be neked a System Of A Down ütős gitárpárbajai, staccatói és csiszolatlan zsenialitású dalszövegírása, meg a Mars Volta-féle esztétikai rétegzettség epikus tantrikussága? A nyitó számításban vond ki a politikai elkötelezettséget és a metaforikus filozofálás következetes artizmusát, és már előtted is van az eredmény, amit esetleg szerettél volna. Ha pedig a két említett zenekar közti különbséget olyan áthidalhatatlannak érzed, hogy el sem tudod képzelni, hogyan férhet meg egyazon zenei ízlésvilágban mindkettő, a Coheed And Cambria az az elveszett láncszem az evolúciós láncban, amely képes betölteni az agyad két féltekéje közti űrt. Mindkettőből sikerült kihalászniuk a legjavát, és ezt egy popos, rádióbarát alaphanggal még ki is hangsúlyozták.

Ennek az elvnek a harmadik lemezük, az In Keeping Secrets Of Silent Earth: 3 sem mond ellent. 2003-ban készítették a kis Equal Vision Records Inc kiadónak, amely ez idő tájt a nagy Sony BMG fokozott érdeklődését is felkeltette, így a fenomenális albumokért már nem kell olyan mélyen a zsebedbe nyúlnod. A Coheed And Cambria az In Keeping Secrets Of Silent Earth: 3-mal konceptalbumot épített, amely éles és SOAD-osan felpaprikázott, a tempókitörések vadsága és a gitárvonalak pedig egyetlen számban sem fogynak el túl hamar. A Mars Volta csak összehasonlításként került ide, mert nem emlékszem egyetlen olyan számukra sem, amelyben öt-hat percnél rövidebbre tudták volna sűríteni a történetüket. A kristálytiszta hangú gitáros és tenorénekes, Claudio Sanchez ezen a lemezen ismét Travis Stever gitárossal, Michael Todd basszusgitárossal és Joshua Eppard dobossal fogott össze, az egyes részek egyensúlyáért pedig a látnok producerduó, Birnbaum – Bittner felelt. A lemez telefoncsörgéssel és női cipők kopogásával kezdődik a előszoba parkettáján. A szokásos, közhelyes üres szócsatározás helyett aztán olyan zene szólít meg, amely úgy szól, mint a nyitó repülés Mordor izzó síkságai felett. Majd jön az igazi kezdés. Az ‘In Keeping Secrets Of Silent Earth: 3’ a System Of A Down „Toxicity”-jéből már hallott gitárfrázishoz nyúl, a Coheedek viszont a kevésbé ugatós, magasabb fekvésű Sanchez-vokállal győznek meg a különbségről, amely egyenesen kacsingat Cedric hangi meditációs vonala felé. Az emberek a konzoljainkra vagyunk ragadva, és technokratán elidegenedve botorkálunk a mindennapokban. A munka rutinná válik, amelyben a gép meghosszabbítása vagyunk, szabadidőben pedig a kikapcsolódásért átváltunk az otthoni számítógépre, a billentyűzet előtt valaki más életét éljük újra, a gépelt üzenetek pedig felváltják a kimondott szavakat. Az emberek között kimondatlan szavak, megélhetetlen érzelmek és az elfolyó idő zaja marad. „Awake through motion / With curiosity to curtain your first move / Over arms Length They’ll Break Protocol / Jealous envy for the youngest one / To be the hero is all I’ll ask / Can I be buried here among the dead, with room to honor me here in the end?” Sanchez sorai módszeresen becsomagolt metaforák, amelyek minden élő és még érző lény életét és vágyakozását dokumentálják. A társadalomnak eszmékre és a feltétel nélküli szeretet vigaszára van szüksége. A tökéletesség eszméje és, ha úgy tetszik, az igazi isten előtti főhajtást megoldásként kínálják, a Coheed And Cambria pedig az Örökkévaló, Igazságos és Szerető előtti tiszteletét a ‘Cuts Marked In The March Of Men’ című számba sűríti. Az sem megoldás erre a kételkedőkből álló társadalomra, ha beállítjuk a megfelelő frekvenciát a közvetlen beszélgetéshez, vagy ha a Megváltó megtestesül a földön, de ez érthető. Mi, emberek ugyanis tökéletlenek vagyunk és tele kérdésekkel, amelyekre csak nehezen találunk kielégítő választ. Néha a rémálom túl messzire megy, és egy golyó átrepülése az agyon véget vethet az emberiség és a lét bosszantó terhének egy pillanat alatt. Ebben keresik az ihletet a Coheedek is. A ‘Three Evils (Embodied In Love And Shadow)’ főhajtás a lét fájdalmának törékenysége és szépsége előtt, a meglehetősen nehéz tartalmat pedig a könnyedség és az elegancia popos vonala enyhíti, amelyet a Coheed And Cambria ösztönösen követ versszakról versszakra. A csalódás és az örök vágyakozás útja a ‘The Crowing’-ban folytatódik, a düh és a lázadás rejtett formájában. Tulajdonképpen szinte szerelmes dalról van szó. A szerelem néha olyan, mint a legsúlyosabb, gyógyíthatatlan betegség, amelyben az önfeláldozás ára az ürességérzet és az őrület. A szerelem belső szépsége a csalódás és a bosszúvágy brutális felhangjaivá fajul. Az örök Szeretlek jelene és harmóniája a jövőben könnyen átcsap valamivé, ami volt, és már nincs. Claudio belső katarzist él át az emlékeztetők kiiktatásával, amelyeket a saría elve szerint csak a halál és a szemet szemért elvű bosszú távolíthat el. „In short for the murders of those I court I bless the hour that holds your fall / Sincerely, I will kill you all”. A történet a bájos kis ‘Blood Red Summer’ című dalban folytatódik, amely tovább csorgatja a könnyeket, hogy utoljára összeszedd magad a hatalmas falat előtt, amelyet a Coheedek a következő részben egy epikus léptékű belső triptichon formájában tálalnak neked. A ‘The Camper Velorium’ háromtételes szimfónia, a rockzenei zsenialitás megtestesítője, sokak számára viszont az ötletek kimerítése. Az első rész, a ‘The Camper Velorium I: Faint Of Hearts’ a szerelem popos idillizmusának és a csendes sajnálkozásnak az ötperces metszete, hogy az imádott lány nem alszik szorosan a szerető mellett. A rejtett szexualitás csak egyike azoknak a rétegeknek, amelyeket a Coheedek a puha, üres, melódiákat pumpáló krémbe belefújtak. Altatónak titulálják sorról sorra, de a szám olyan, mint egy tonna cukor, amit még karamellel locsolsz meg, és porcukorral ízesítesz, a reakció pedig, amit e rész után kapsz, teljes kiürülés (értsd: masszív hasmenés), amelyről viszont mindenki, aki valaha igazán szeretett, egy tapodtat sem hajlandó lemondani. A ‘The Camper Velorium II: Backend Of Forever’ sokkal vonzóbb és suttogón visszafogott, jobban tükrözi Sanchez valódi szándékait, amelyek a vakítóan fehér mosoly mögött rejtőznek. A mániákus, látens pszichopata gyilkos retteg a bájos, buta kis lányoktól, nem igaz? A hétköznapok értelmetlenségekből szőtt fátyla Sanchezt drasztikus lépésekre kényszeríti. A szám az okok magyarázata, amelyek gondosan kimért kupacokba vannak halmozva. „This isn’t love so forever let it go…/ Forever sill it burn/ This isn’t love there on the backend of forever / I wish I would never hurt again”. Pusztán búcsúról van szó, vagy másról? Egy újra felébredt gyilkosról, aki brutálisan leszámol a csalódás okaival. ‘The Camper Velorium III: Al The Killer’ egy skizofrén tánca egy rossz tripen. Egy skizofréné, aki fejvesztett futásba kezd a végtelen űr ismeretlen tengerébe. Vákuum. Üres frázisok. Ez az az érzés-adag, amelyet ismétlődően belegyúrnak az ‘A Favor House Atlantic’-be, ami a lemez első igazi albumtöltelék-száma. Mintha a fiúk megérezték volna ezt, úgy döntöttek, hogy megírják még az utolsó összefoglalót a lemez rendes részében elmondottakról. A kilenc perces, nagy végkifejlet-meditáció, a ‘The Light & The Glass’ akusztikus lecsillapodása a felhevült szenvedélyeknek, amelyben érzéki módon fonódik össze az akusztikus gitárok hangja és Sanchez szinte nőies hangja. A balladát épp annyira fűszerezi a patetikusság, hogy könnyedén megszépítse bármelyik melankolikus alak hétköznapjait. A Coheed And Cambria egyszerűen az X generáció újkori trubadúrjai. Vagy mégsem? A végén még megkapod a rejtett őrület utolsó cseppjét is, amely a lemez lezárulta után egy rejtett, kilenc perces szám formájában zúg fel egy újabb elvesztett szerelemről. Hogy lehetnél meglepve?

Elidegenedés. Telefonzümmögés. Csillogó ékszerekkel megrakott lányok tömege. Popvákuum és rockos ambíció. A kép megkapja az utolsó festékréteget, amitől az, amit a végén meglátunk, értelmesebb, mint az elején volt. Meghallgatás után ismét a SOAD és a Mars Volta albumaihoz nyúlok, és ezúttal inkább külön hallgatom őket, hogy helyrehozzam a számban az ízt. A Coheed And Cambria diszkográfiai parancsolatokat tartalmazó katalógusának legígéretesebb falatja után, miközben igyekeztem elfelejteni a végtelen vastag, édes popréteget, elfogyott az utolsó atomnyi energiám is. Elemet kell cserélni, resetelni a processzort, és fertőtlenítőt kell inni a kezdeti elvárásaim nyílt sebeire, amelyek miatt egyáltalán a lemezhez nyúltam, én pedig a cukorbetegség enyhébb formáját kaptam. Hibáinkból tanulunk. Vagy mégsem?