Előadó: Non Credo
Kiadó: Musea
Megjelenés: 2006
Pontszám: 4.5/5
A kiváló Happy Wretched Family után a Los Angeles-i Non Credo duó, amelyet Joseph Berardi és Kira Vollman alkot, visszatér a zenei színtérre. Több mint tíz évig tartott, mire az új lemez napvilágot látott. És ezzel fel is merül a kérdés: megérte-e várni? Ha az első hallgatás után kellett volna válaszolnom, valószínűleg nemet mondtam volna, most viszont egészen más a válaszom. Dobjátok el az összes elvárásotokat és előre gyártott zenei elképzelésetek, mert Joseph és Kira szétzúzza őket. Még azokat is meglepheti a hallottak, sőt talán csalódást is okozhat, akik ismeritek a zenekart. De ne add fel, csak légy kitartó, a végén megtérül a befektetett energia. Való igaz, hogy Joseph Berardi sajnos teljesen elhagyta a dobolást ezen a lemezen, gitár is gyakorlatilag alig van rajta, így már emiatt is rendhagyó a korong, de az album elképesztő mélységet rejt, amely csak többszöri hallgatás után tárul fel, és erre csak a legjobbak képesek.
A duó ezúttal merőben más megközelítést választott, mint a Happy Wretched Family-n. Kevesebb a rockos rész, dob gyakorlatilag egyáltalán nincs, csak különféle apró ütőhangszerek, amelyek a dobfelszerelést nem tudják pótolni. Kira Vollman ezúttal még jobban előtérbe kerül. A vokális akrobatikája még vadabb és kiszámíthatatlanabb. Főleg kevesebb a tiszta dallam, és több a kísérletezés. Ismét eljön az ideje azoknak, akik szeretik Christian Vander sikoltozását és Dagmar Krause-t (Art Bears). A vokális őrjöngés mellett sokat használja tiszta, operás hangját is, amely a klasszikus billentyűkkel és fúvósokkal párosulva olykor kifejezetten klasszikus hatást kelt. Ez a duó gond nélkül kiadhatna egy klasszikus albumot is. Bár hiányoznak a rockos pillanatok, azért van elég avantgárd rész, a billentyűkön és a vokálokban egyaránt, így nem kell tartani attól, hogy teljesen klasszikus vizekre tévedtek volna (bár ezt a sikoltozásról írtakból már kiolvashattátok, hiszen azt a klasszikus zenében nem épp gyakran hallani). Igaz, hogy nincsenek rockos pillanatok, de idővel hozzászokik az ember, és úgy fogadja el a zenét, amilyen. Meglátod a szépségét és az erényeit, amelyek mások, mint a Happy Wretched Family-n, de ettől még nem kevésbé lenyűgözők.
Akárcsak a Happy Wretched Family-n, a szövegek ezúttal is fontosak. Kira Vollman szójátékaival valóban kivételes hangulatokat tud teremteni. Remekül játszik a szavakkal, és sötét, olykor a feje tetejére állított világot épít. Néha a szövegei kifejezetten betegesek és ijesztők, de ez mind része annak a közös katarzisnak, amelyet a duó a zene és a szöveg együttes hatásával nyújt. Kira olykor kifejezetten csábítóan beszél, mint valami déli szépség a maga akcentusával, és a vonzó hangja meg az olykor kimondott borzalmak kontrasztja rendkívül meggyőző.
Ez a legújabb (eddigi) Non Credo-album talán kevésbé hozzáférhető, mint az elődei, de rengeteg báj rejlik benne, még ha egészen más, mint a duó korábbi kalandjaiban. Először egy kicsit túl kevéssé tűnt rockosnak, túl klasszikusnak és avantgárdnak, de ha az ember áttöri azt a mentális falat, amely akadályozza, hogy ennyire más zenét fedezzen fel, onnantól könnyebb. Még azoknak is, akik szeretnek kísérleti zenét hallgatni, van néha előre megformált elképzelésük arról, milyen kísérleti zenét szeretnének hallani. Velem is így volt. Az Impropera nem tartozott abba a kategóriába, amely kifejezetten az ízlésem szerint való. Szerencsére (ezúttal) nem engedtem az előítéleteimnek, és hagytam, hogy a zene belopja magát a szívembe. Nem bántam meg, mert az Impropera csodálatos album, amely kísérleti részeivel képes megijeszteni valakit, vagy néhány perc után meggyőzni, hogy ez nem zene, hanem zaj. De ha szeretitek a kísérleti zenét, azt javaslom, szánjatok rá időt, mert a végén gazdagon megjutalmaz benneteket. Akik viszont a könnyebben csúszó zenét szeritek, azoknak nem ajánlom ezt az albumot.
———————————————————————————————————————————————-
Az ragyogó Happy Wretched Family után a Los Angeles-i Non Credo duó, amelyet Joseph Berardi és Kira Vollman alkot, új lemezzel tér vissza a bűntett színhelyére. Több mint tíz évbe telt, mire a lemez napvilágot látott. Adódik hát a kérdés: megérte várni? Ha az Impropera első meghallgatása után válaszoltam volna, nemet mondtam volna, de most teljesen másképp érzek. Engedjétek el az összes elvárásotokat és zenei előítéletetek, mert Joseph és Kira szétzúzza őket. Azokat is meglepheti a zene, sőt akár csalódást is okozhat, akik ismerik a zenekart, de ne essetek kétségbe, a fáradozásotok megtérül. Igaz, hogy Joseph Berardi sajnos teljesen figyelmen kívül hagyta a dobfelszerelést ezen a munkán, és a gitár is szinte teljesen hiányzik. A lemez már emiatt is rendhagyó, de az album elképesztő mélységeket rejt, amelyek csak többszöri hallgatás után kerülnek előtérbe. Csak a legjobb zenészek képesek ilyesmit megalkotni.
A páros ezúttal gyökeresen más megközelítést választott, mint a Happy Wretched Family-n. A rockos részek szinte teljesen eltűntek, a dobok is. Kira használ némi ütőhangszert, de ez nem pótolhatja a dobfelszerelést. Kira hangja ezért még inkább előtérbe kerül. A vokális akrobatikája még őrültebb és kiszámíthatatlanabb. Még kevesebb a tiszta dallam, és több a kísérletezés. Christian Vander sikolyainak és Dagmar Krause stílusának kedvelői biztosan élvezni fogják. A vokális pusztítás mellett Kira kristálytiszta operás hangját is használja, amely a billentyűkkel párosulva olykor szinte teljesen klasszikussá teszi a zenét. Ha a rockos pillanatok hiányoznak is, az avantgárd elemek így is sűrűn jönnek, mind a billentyűk, mind a vokálok terén. A rockos pillanatok hiánya ellenére sok minden történik Kira gyönyörű operás hangjával, a klasszikus billentyűkkel és az avantgárd szakaszokkal. Idővel hozzászokik az ember, mennyire más ez a zene, és úgy fogadja el, amilyen. A szépsége és az erényei, bár mások, mint a Happy Wretched Family-n, de ugyanolyan lenyűgözők, áttörnek a felszínen.
Akárcsak a Happy Wretched Family-n, a szövegek itt is fontosak. Kira Vollman érti a módját, hogyan szőjön varázslatot a szavaival, és kiváló hangulatokat képes teremteni. Sötét világot tud teremteni, amely olykor a feje tetejére állítva tűnik fel. A szövegei néha kissé kicsavartak és ijesztők, de mindez részét képezi annak a katarzisnak, amelyet a szöveg és a zene együtt képes kelteni. Kira időnként csábító déli szépség akcentusát is használja, és a kimondott szörnyűségek meg a vonzó hang kontrasztja rendkívül meggyőző.
Non Credo ezen albuma talán nem olyan könnyen befogadható, mint az elődje, de a zenében rengeteg báj van. Az erényei egyszerűen kicsit mások, mint a páros korábbi munkáin. Először a lemez kicsit túl klasszikusnak és avantgárdnak tűnt, és úgy éreztem, nagyon hiányzik belőle a rock, de a későbbi hallgatásoknál, ha az ember átjut azon a mentális korláton, amely megakadályozza, hogy ennyire más zenét felfedezzen, könnyebbé válik. Még a kísérleti zene kedvelőinek is megvannak az előítéleteik arról, milyennek kell lennie a kísérleti zenének. Velem is így volt. Az Impropera nem illett abba a kategóriába, amely kifejezetten nekem való. De szerencsére túljutottam az előítéletemen, és hagytam, hogy a zene a bőröm alá és a lelkembe kússzon. Ez nagy szerencse volt, mert az Impropera csodálatos album, amelyet erős kísérletezései miatt néhány perc után könnyen otthagyhat valaki. Ha szeretitek a kísérleti zenét, sürgetlek benneteket, tegyetek egy kísérletet ezzel az albummal, mert később megkapjátok a jutalmatokat.
Felállás
Joseph Berardi – billentyűk, mintavételezés
Kira Vollman – ének, basszusklarinét, ütőhangszerek
Produkció
Non Credo
Számlista
1. Prima Punta
2. 8 Bit Whore
3. Hubris and Greed
4. Bella Donna
5. Trouser Role
6. Faux Afro
7. Deep, Deep Down
8. Via Nino
9. Heaven Help Us
10. Interval One
11. Sicka Siam
12. Stock and Trade
13. Sleeping Beauty
14. Odor of Sanctity
15. Interval Two
16. Faux Cazzo
17. Laptop Dance
18. Vienna Fingers
19. Epilogue
