Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 2000
Játékidő: 55:18
Értékelés: 5/5
Az „Immortal?” a kultikus brit neoprog-rockerek, az Arena negyedik stúdióalbuma. Megjelenése előtt a legtöbben arra számítottak, hogy a „The Visitor” (1998) koncepciós remekműve után kissé lassítanak a munkatempón, és talán felengedik a kreatív gázpedált, de pont az ellenkezője történt. Az album újabb csúcsteljesítmény lett, amely semmiben sem marad el az elődjétől, egyes részeiben pedig túl is szárnyalja azt. Aki ismeri a billentyűs varázsló, Clive Nolan (Pendragon, ex-Shadowland) művészi természetét, annak biztosan nem volt nagy meglepetés, hogy a győzelmes siker után sem hagyta, hogy a zenekar a babérjain üljön. A zenekar irányításában és útkeresésében a dobos legenda, Mick Pointer (ex-Marillion) szavának is mindig súlya volt, de Nolan volt az, aki a dalok, a szövegek és a koncepciók fő szerzőjeként érvényesült.
Az „Immortal?” fontos, ha nem azt mondom, kulcsfontosságú változást hozott a felállásban. A karizmatikus énekes, Paul Wrightson a sikeres „The Visitor”-turné után mindenki meglepetésére úgy döntött, hogy távozik. A zenekar rajongói közül sokaknak nehezen ment a beletörődés, de fenomenális utóda, Rob Sowden gyorsan elűzte a gyászt. Rob ugyan nem bír akkora vokális teátralitással, mint Wrightson, cserébe viszont erősebb és meggyőzőbb az egyes szövegek érzelmi kifejezésében. A hangjában nincs meg az elődjére jellemző neoprog-rockos színpadiasság, amely sok tekintetben olyan énekesek karizmatikus örökségéből merített, mint Peter Gabriel és Fish, ehelyett annál inkább kitűnik teljesen egyéni hangszínével és a magas és mély fekvések közti még finomabb átjárásaival, ami az érkezése előtti Arena-klasszikusok előadásában is nagyon jól megmutatkozik. Ebből a szempontból az Arena sokat nyert vele, különösen a saját hangzásvilág továbbfejlesztésében. A másik személycsere a basszusgitárosnál történt: John Jowitt úgy döntött, hogy kizárólag az anyazenekarának, az IQ-nak szenteli magát. Nehéz feladatot kapott az utódja, Ian Salmon, Nolan régi cimborája a Shadowland idejéből, de sikerrel vette az akadályt. Ian emellett kiváló akusztikusgitárosnak is bizonyult.
Az „Immortal?” a „The Visitor”-rel ellentétben nem koncepcióalbum, ám ez korántsem jelenti azt, hogy Nolan ne hagyott volna rajta számos rendkívül mély lírai üzenetet, amelyek rengeteg szellemi táplálékot adnak a hallgatónak. Az album sötét hangulatába remekül illeszkednek a különféle, többnyire sci-fi témák (némelyiket ismert filmek ihlették), amelyek az emberi létezést és a lélek feltáratlan mélységeit érintik. Elég egyetlen pillantást vetni a groteszk és hátborzongató borítóra, hogy tudd: ismét valami egészen különleges albummal van dolgunk, amelynek hallgatása közben minden alkalommal újra és újra eláll a lélegzeted. A borítón egy pelenkás mongoloid látható cumisüveggel és egy idegen faj egyedének beültetett magzatával, amint tévét néz. A kép értelmezhető a széthulló társadalmi rendszer és az emberi szellemi értékek bomlásának megtestesítőjeként, egyúttal az album szarkasztikus címére is utal. A modern ember technológiailag minden határon túl fejlődött, olyan technikát hozott létre, amellyel akár idegen fajokat is leigázhat, szellemileg viszont hátborzongatóan visszafejlődött, egészen a mongoloid szintjéig. Ebben rejlik a látszólagos, önelégült halhatatlanságról szóló szarkasztikus kérdés szimbolikája, miközben valójában az ember személyes kicsinysége, magánya és szellemi üressége kerül elénk.
Mind a hét dalt a szimfonikus progresszív rock és a progresszív metal elemeinek kiváló keverékeként jellemezhetem. Sok számban, elsősorban Mitchell ütős gitárfrázisainak és Pointer kataklizmikus dobütéseinek, valamint Rob vokális kifejezőerejének köszönhetően keményebben szólnak, mint valaha. Nolan közben billentyűs csinytevéseivel sikeresen megteremti az egyensúlyt a szimfonikus finomság és az agresszív metálos száguldás között. Az album fő erénye, amellyel az együttes folytatja az ambientes kontrasztosság hagyományát, a sötét és fenséges, melankolikus és emelkedő hangulatok kifinomult felépítésében és egymásba csúsztatásában rejlik. A bomlás és rothadás sötét hangulata, amelyhez nem nehéz odaképzelni az album borítóját, már a remek „Chosen”-nel sokkol, ezzel a megalkuvást nem ismerő nyitó klasszikussal, amelyben lírai utalás bújik meg a Big Brotherre és az ellenőrző intézmények hosszú karjára. A bevezető légydöngicsélés, a hátborzongató ritmikus fokozás és a rejtélyes ének után egy valóságos termonukleáris bomba következik pokoli gitárriffel, amely a hallgatót egy pillanat alatt beszippantja a dal komor világába. A gyilkos gitárfrázisokon és az eszeveszett dobokon át elképesztő dinamikával hömpölyögnek a hatalmas szintetizátor-textúrák. Sowden már az elejétől fenomenális énekteljesítménnyel mutatkozik be, amelybe az ellentétes érzelmek minden szikráját beleteszi. Mitchell eközben folyamatosan elkápráztat a brutális riffektől a kifejezetten finom futamokig ívelő kifinomult átmeneteivel. A dal koncertváltozataiban Rob általában hosszú fekete kabátot és fluoreszkáló szemüveget visel, amivel a Mátrix sci-fi filmtrilógia egyik főszereplőjére emlékeztet.
A „Waiting for the Flood” leírhatatlan szépségű poszt-apokaliptikus ballada, egyike a legmegrázóbb dalaiknak. Rob drámai, mégis érzékeny énekét lenyűgöző pasztorális akusztikusgitár-futamok kísérik, amelyek hihetetlen kelta melankóliát teremtenek. A középső részben nagyon szép átvezetés érkezik Nolan szintetizátorszólójával, amelyet hatalmas hanghullámok követnek, majd újra felépül a hipnotikus akusztikus dallam. A bő tárlatukban sok komor és hátborzongató szám akad, ezek közül a sötét epikus „The Butterfly Man” valószínűleg a legfőbb esélyes a zenekar történetének legfantazmagorikusabb darabjára. E klasszikus hátborzongatásának lényege Rob sötét vokáljában és a fokozódó billentyűs futamokban rejlik, amelyekről úgy tűnik, mintha valami horrorfilmből vették volna őket; a dalban életre kel a borító mongoloidja, aki a társadalmi megvetés miatt hiába reménykedik és várja, hogy egyszer hernyóból pillangóvá változzon. A feszültség fokozása után drámai átvezetés érkezik fenséges szimfonikus harmóniákkal és megrázó refrénnel. Mitchell síró gitárszólói még szomorúbbá teszik a hangulatot, mint a dal elején. A pillangóember hátborzongató vallomása a nyitó motívum megismétlésével és a pillangószárnyak csapásával zárul.
A „Ghost in the Firewall” futurisztikus dráma, amelyben kibernetikus szellemek kelnek életre, és az elektronikus hangmintákkal is játszanak, amelyek az impulzív gitárfutamok és az agresszív dobütések között hömpölyögnek. Rob éneke új minőségeket mutat a mély és magas fekvések közti érzékeny váltogatással. Melankolikus előadását a szintetizátorvonalak fenséges hullámzása támogatja meg, amely a dalba a felszabadultság hangulatát viszi. A pörgős „Climbing the Net” szerkezetében és hangulatában messze a legközelebb áll a korai alkotásaikhoz, elsősorban a jellegzetes neoprog-rockos szintetizátorfutamoknak köszönhetően. Ez a kitűnő szám rövid időre egészen pozitív hangulatot visz az albumra. Rob hatalmas vokális kifejezőerejét rétegzett hangszeres harmóniák, szellemes szólók és dinamikus ritmusváltások támasztják alá.
Ezek a dalok mind legalább kiválóak, mégis úgy hatnak, mintha csak előkészítenék az egész album magnum opusát, a közel 20 perces sci-fi szuperepikus „Moviedrome”-ot, amellyel időtlen remekművet alkottak, és amely egy lapon említhető a progresszív rock legnagyobb alkotásaival. Ennél a felejthetetlen poszt-apokaliptikus kalandnál a hallgatót könnyedén végigfutja a hideg a talpától a feje búbjáig, és az összes szőr feláll a testén. Sötét, kibernetikus hangulata hihetetlen, és tökéletesen illik az ellenőrzött társadalomról szóló szöveghez, amely sóvárogva várja a megváltót (ebben nagyon emlékeztet a Mátrix történetére). Szerkezete sem kevésbé lenyűgöző: elképesztően sok drámai hangszerelésből, rétegzett harmóniából, váratlan ritmusváltásból és őrülten jó szólóból épül fel, mindegyik hangszeres tolmácsolásában. Nem hiányoznak a finom átmenetek az agresszív, félig progmetálos frázisok, az emelkedő ambientes pillanatok és a gyengéd balladisztikus részek között. Rob fenomenális, rétegzett éneke tökéletesen megidézi a leigázott civilizáció megrázó történetének hangulatát, így nem lehet eleget dicsérni. A szimfonikus hangszerelések leírhatatlan fenségességet visznek a dalba. A záró rész megrázó gitárfutamai „hibásak” azért, hogy Mitchell végleg bekerült a kedvenc gitárosaim közé, Nolan pedig ismét igazolja, hogy a legendás Rick Wakeman legőszintébb követője. E felejthetetlen eposz, amely a címét egy népszerű brit filmes műsortól kapta, záró része a progresszív rock szuperepikus darabjainak történetében az egyik legjobb.
A gyönyörű záró ballada, a „Friday’s Dream” ideális lezárása az albumnak. Pozitív üzenetével és romantikus refrénjével nagyon jó és üdvözlendő ellenpontot ad az album túlnyomórészt komor jellegéhez. Rob szenvedélyes éneke gyönyörű akusztikusgitár-dallamra épül, a billentyűk pedig fenséges hullámokban hömpölyögnek alatta. A szövegben meggyőző metafora található a mindennapi gondok alól való szimbolikus szünetre, amikor a széthulló turbókapitalista világ átlagembere a robotolós hét után a hétvégén megérdemelt pihenőt enged magának, és egy időre sikerül felébrednie a rémálomból.
Az Arena az „Immortal?” albummal újabb progresszív rock-remekművet alkotott, lenyűgöző hang- és hangulatvilággal, amellyel sikerült az emberi psziché legsötétebb zugaiba leásni, és felvillantani a közeli jövő néhány borús víziójából. Az album a dalok többségén keresztül képszerű keresztmetszetet ad a mai társadalom átlagemberének hangulati állapotairól és félelmeiről. A hivatalos koncepció hiánya ellenére az album művei többségükben megrázó poszt-apokaliptikus mozaikot építenek, amely mellett senki sem maradhat hideg. Az „Immortal?” rendkívül fontos album ennek a fantasztikus zenekarnak a történetében, amelyen először érvényesült a klasszikus és mindeddig messze legkonzisztensebb felállásuk. Kiválóságában bármikor felérhet a stúdióbeli elődjével és a nem kevésbé lenyűgöző utódjával, a „Contagion”-nel (2003) is.
Felállás
Rob Sowden – ének
John Mitchell – gitár, vokál
Clive Nolan – billentyűk, vokál
Ian Salmon – basszusgitár
Mick Pointer – dob
Produkció
Clive Nolan és Simon Hanhart
Számlista
1. Chosen
2. Waiting For The Flood
3. The Butterfly Man
4. Ghost In The Firewall
5. Climbing The Net
6. Moviedrome
7. Friday’s Dream
