Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Bowie, David
Kiadó: RCA Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 41:49
Értékelés: 5/5
Az art rock remekmű, a „Hunky Dory” talán a legfontosabb állomás a legendás angol zenei ikon, David Bowie pályáján: ezzel készítette el első mesterművét, ezzel kapott először állandó, hűséges közönséget, és ezzel igazolódott be, hogy végeláthatatlan zenei evolúciója jó irányba tart. A keményrockos elődhöz, a „The Man Who Sold the World” (1970) című lemezhez képest rendkívüli stílusváltásra – amellyel Bowie már előrevetítette, hogy hamarosan nagy zenei újítóvá válik – leginkább Tony Visconti producer/basszusgitáros (átmeneti) távozása hatott. Producerként Ken Scott váltotta, aki aztán a teljes glam rock korszakon át együtt dolgozott Bowie-val, az új basszusgitáros pedig Trevor Bolder lett (később az Uriah Heep, rövid ideig a Wishbone Ash tagja). Vele vált teljessé Bowie klasszikus kísérőzenekara, amely a következő évben Spiders From Mars néven lett ismert, és David rendkívül gazdag pályájának néhány legnagyobb slágerét megalkotta.
A „Hunky Dory”-n Bowie hirtelen szakított a „The Man Who Sold the World” keményrockjával, és újra előbújt a művészi oldala: az albumon rendkívül kifinomult módon ötvözte az art rock, a glam rock, a pop és a folk rock elemeit, és olyan sajátos keveréket hozott létre, amelyet a legkönnyebben art popnak lehetne nevezni. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy ismét együtt dolgozott a billentyűs varázslóval, Rick Wakemannel (aki akkor még a folk progresszív rock Strawbs tagja volt, de már a következő évben átigazolt a szimfonikus progresszív rockos Yeshez), és ő játszotta fel a pazar zongoraaranzsok többségét. Bowie közben a „Hunky Dory”-n olyan fokra fejlesztette a dallamosságot, hogy végre a szélesebb közönség is felfigyelt rá. Három dalban főhajtott néhány kulcsfontosságú művészi hatása előtt (a borítón állítólag egy Marlene Dietrichről készült hasonló fotót imitált), a gyakran bonyolult szövegek pedig a művészi (ön)megújítástól Nietzsche „felsőbbrendű emberén” és az okkultizmuson át a dalíi szürrealizmusig terjedtek. Nem kevesen vannak meggyőződve róla, hogy a Hunky Dory – ez az angol kifejezés az ember kiváló közérzetét jelenti – egyben Bowie számos alteregójának első darabja volt, még mielőtt a színpadon megjelent Ziggy Stardust, ezt azonban a zenei legenda soha nem erősítette meg.
A „Hunky Dory” legismertebb száma kétségkívül a nyitó örökzöld, a „Changes”, amely kultikus státuszt csak két évvel később ért el, amikor Bowie már glam rock sztár volt, és az emberek egyre jobban érdeklődtek pályája korai munkái iránt. Ez a legendás óda a szakadatlan művészi (ön)megújuláshoz és kaméleonszerű átváltozásokhoz volt az utolsó dal, amelyet Bowie 2006-ban adott elő, amikor pályafutása utolsó fellépését tartotta. A központi motívum David szaxofonpasszázsa, Wakeman zongoraaranzsa és Mick Ronson jellegzetes gitárfrázisa köré épül, a teljes győzelmet pedig az felejthetetlen refrén aratja le. A „Changes” Bowie pályájának olyan kedvelt dala lett, hogy a közönség a legtöbb koncertjén rendszeresen követelte. Érdekes adalék, hogy Bowie több mint három évtizeddel később a népszerű „Shrek 2” című animációs filmben is eléneklte a „Changes”-t, így zenéjét a fiatalabb generációkhoz is közelebb vitte.
A glam rockos csemege, az „Oh! You Pretty Things” játékos zongoramotívumot tartalmaz, mielőtt megérkezik a hipnotikus refrén. A szöveg Bowie kedvenc, disztópikus témáját érinti, Nietzsche „felsőbbrendű emberének” („homo superior”) közelgő eljövetelét, némi utalással az okkultista Aleister Crowleyra, és közben diadalmas együttműködést jósol az űrlényeknek és a fiatalabb generációknak, amelyek leváltják a „régi rendet”. Az „Eight Line Poem” zongoradallamával, bluesos gitárjátékával és szarkasztikus énekével a „Hunky Dory” egyik ritka olyan száma, amely nem érte el a kultikus státuszt, bár jó ellenpontot ad a következő mestermű előtt. A „Life On Mars?” klasszikus, Bowie egyik legjobb dala és a glam rockos extravagancia meg az art rockos tökély tökéletes példája: pazar Wakeman-zongoraaranzzsal, fenomenális Ronson-gitárdallammal és epikus refrénnel büszkélkedik, ihletét pedig a dalíi szürrealizmus, egy boldogtalan szerelmi tapasztalat és a művész világűr iránti rajongása adta. A „Life On Mars?” újabb örökzöld volt, amely 1973-as újrakiadásakor érte el a kultikus státuszt, amikor a Ziggy Stardust-mánia a csúcson járt.
A „Kooks”, amely színes többszólamúságot, pajkos zongoraaranzsot és játékos dallamot tartalmaz, Bowie újszülött fiának szólt, akit feleségével, Angie-vel Zowie Bowie-nak kereszteltek el. Zowie felnőtt korára (teljesen érthető okokból) Duncan Jones néven lett ismert. Manapság elismert producer és filmrendező. A nosztalgikus „Quicksand”, amely romantikus akusztikusgitár- és zongoraaranzst, valamint számos utalást tartalmaz a „felsőbbrendű emberre”, a buddhizmusra, az okkultizmusra és ismert történelmi alakokra, az album legelhanyagoltabb darabjának fő várományosa. A gyönyörű gitármotívum David éteri énekével párosul, miközben végig titokzatos és egyszersmind nosztalgikus hangulat uralkodik. A kabaréhangulatú „Fill Your Heart”, amely szaxofonaranzsra épül és táncos ritmusra van fektetve, az album egyetlen dala, amelynek nem David a szerzője, hanem Biff Rose és Paul Williams.
Az „Andy Warhol” Bowie főhajtása volt az amerikai pop art ikon, Andy Warhol előtt, akit a legfőbb művészi hatásai közé sorolt. A dal Ronson akusztikusgitár-dallamára épül, amelyet Bowie éneke vezet. Warhol állítólag nem lelkesedett túlságosan, amikor Bowie úgy döntött, hogy a jelenlétében eljátssza, mert állítólag zavarta a szöveg, amely ügyes metaforákkal írja le a festő néhány különcségét. A számos frusztrációval koronázott képzőművész, aki soha nem ismerte be nyilvánosan a homoszexualitását, a hallottakra állítólag csak közönyösen annyit mondott: „no, ja… rendben”, majd sietve azzal védekezett, hogy más dolga van. A folk rockos „Song For Bob Dylan” című dallal David Bob Dylan előtt hajtott fejet, aki szintén egyik példaképe volt, bár egyben Dylan „Song to Woody” című számának paródiája is, amelyet Woody Guthrie-nek szentelt. Bowie a szövegben ügyesen, sértés nélkül Dylan jellegzetes énekstílusát is megviccelte.
A glam rockos és egyben protopunk kísérlet, a „Queen Bitch” Bowie tisztelgése a The Velvet Underground és Lou Reed előtt. Davidnek az amerikai nehéz természete miatt meglehetősen bonyolult viszonya volt Reeddel, bár Reed szólókarrierje többek között Bowie és Ronson producerként végzett munkájának köszönhetően lendült fel a „Transformer” (1972) lemezen. Bowie éneke itt már a glam rockos stílusban szól, amely a következő stúdióalbumán uralkodott. A folk rockos ballada, a „The Bewlay Brothers”, amely mind a mai napig nem teljesen megfejtett üzenettel párosul, romantikus akusztikusgitár-aranzsot és rendkívül átélt éneket tartalmaz, amelyből rendkívül kellemes és nosztalgikus hangulat születik. Ez az utolsó percben a felgyorsított vokalizálások hatására váratlanul sötét, hátborzongató thrillerbe fordul.
A „Hunky Dory”-val, ezzel az irigylésre méltó stílusgazdagságú lemezzel David Bowie időtlen klasszikust alkotott, és végleg bekerült a legizgalmasabb rockelőadók elitjébe. Az album a következő évben remek sikert aratott hazájában, az Atlanti-óceán túloldalán pedig Bowie-t is egyre inkább gyorsan emelkedő zenei sztárként kezdték értékelni. A egyre hűségesebb hívek közül azonban bizonyosan senki nem volt felkészülve Bowie következő hang- és képi metamorfózisára, hiszen senki nem számított arra, hogy diadalmasan megérkezik a glam rockos űrlény Bowie legkedveltebb alteregója, Ziggy Stardust képében.
Ez a recenzió David Bowie (1947-2016) emlékére készült.
Felállás
David Bowie – ének, gitár, alt- és tenorszaxofon, zongora
Mick Ronson – gitár, vokál, mellotron, aranzsok
Rick Wakeman – zongora
Trevor Bolder – basszusgitár, trombita
Mick Woodmansey – dob
Produkció
Ken Scott és David Bowie
Számlista
1. Changes (3:37)
2. Oh! You Pretty Things (3:12)
3. Eight Line Poem (2:55)
4. Life on Mars? (3:53)
5. Kooks (2:53)
6. Quicksand (5:08)
7. Fill Your Heart (Biff Rose, Paul Williams) (3:07)
8. Andy Warhol (3:56)
9. Song for Bob Dylan (4:12)
10. Queen Bitch (3:18)
11. The Bewlay Brothers (5:22)
