Előadó: Barry Cleveland
Kiadó: ElevenEleven Music
Megjelenés: 2010
Játékidő: 64:42
Értékelés: 4/5
Igazi ritkaság protestszövegeket találni a progresszív zenében, így a bennük gazdag művek annál többet érnek. A prog rock témái többnyire fantasztikus színezetűek, szerelmi és filozófiai elemekkel megspékelve, a közvetlen, kritikus hangvételű líra viszont csak ritkán bukkan fel. Persze mindannyian ismerjük a „The Wall”-t, a „Floyd” főművét Roger Waters tollából, de utána már alaposan törnünk kell a fejünket, létezik-e egyáltalán hasonlóan nagy visszhangot kiváltó alkotás. Barry Cleveland a „Hologramatron”-nal így odaáll Waters, a kritikus mellé, legalábbis ami az üzenet hatékonyságát illeti – a „The Wall” dicsőségét valószínűleg nem fogja elérni.
A lemezhez sajnos nem jár szövegfüzet, de Amy X Neuburg rendkívül agresszív éneke mellett a szövegek elég jól érthetők, és többségük természetesen a mai, pénzéhes kapitalista társadalom ellen irányul. Tematikailag így nagyon hasonlít a „The Wall”-ra, úgy, ahogy Waters ma előadja, vagyis annak aktualizált változatára. A társadalomkritikus szövegű számok közül a legerősebbek rögtön a nyitók, a „Lake of Fire” és a „Money Speaks”. A nyitó „Lake of Fire” hatalmas meglepetés, valóban váratlan kezdés Barry Clevelandtől, akit jazz-fusion gitárosként ismernek, hiszen Cleveland ötletének minden belső agressziójával arcul csap minket: ütős vokálokkal, megalkuvást nem ismerő szöveggel és szinte avantgárd hangszeres robbanással. Aztán amikor a lemezen szinte túl gyorsan váltják egymást a zenei stílusok, ott maradunk kifújt aggyal. Cleveland ugyanis már a „Money Talks”-szal megmutatja jazzes és funkos hatásait, amelyek erős kontrasztban állnak az eredetileg metalos és avantgárd hangzással. Az egész album tehát egyetlen nagy őrület a zene legkülönfélébb dimenzióin át. Mire végül népi ritmusokkal és dallamokkal, valamint world music-kal találkozunk, tényleg nem tudjuk, mit gondoljunk. El kell azonban ismerni, hogy a hangszeres részek többnyire tökéletesen illeszkednek a szövegekhez, ami nagy siker.
Cleveland megkérdőjelezhetetlen gitárvirtuozitása mellett a ritmusszekciónak, Celso Alberti dobosnak és Michael Manning basszusgitárosnak is járnak a felfelé mutató hüvelykujjak. Az, hogy tökéletesen egymásba illő disszonanciákat teremtenek, és szabálytalan, nem ritmikus „groove”-ok között váltogatnak, nem maradhat figyelmen kívül. Cleveland őrült ötleteinek követése révén teljes értékű ritmusszekcióvá válnak, amelynek gyakran van tere arra is, hogy mindkét zenész kifújja magát. Különösen az ötödik basszushúrt ütik meg gyakran funkosan, ráadásul szép számú effekttel is megtámogatják, ami újra csak Cleveland zenéjének őrült fúzióját és eklektikus természetét mutatja.
A számok gyakran azt tűzik ki célul, hogy elszökjenek a hallgató elől. Ezt mindenféle avantgárd fogással teszik: idegesítő hangzásokkal, botladozó ritmusváltásokkal, tolakodó, püfölő énekkel. Néha kizárólag azért, hogy megléphessenek előlünk, és már nem is a zene kedvéért. Ez idővel gondot okoz, és az album hellyel-közzel elveszíti az identitását. Mindennek ellenére nem lehet elvitatni az összes zenész minőségét és tudását, hiszen hihetetlen sokszínűségre képesek a lehető legrövidebb idő alatt.
A „Hologramatron” egy nehezen befogadható lemez. Elsőre, másodikra, harmadikra… a legtöbbünknél még jó néhány meghallgatás kell. De amikor végre megtalálja az utat a jobb agyféltekéig, majd az ereken át a szívig, minden ilyen hallgatót a megvilágosodás hangjával jutalmaz. A „Hologramatron” a modern „The Wall”, megalkuvást nem ismerő, újító őrült, aki olyan műfajokat és dallamokat kever, amelyek tökéletesen ellentétei egymásnak. Mindezt azonban átgondoltan, rutinosan, tudva, mit csinál. A végeredmény pedig a legmagasabb szintű eklektika.
Igazi ritkaság bármilyen protestszöveget találni a progresszív zenében, ezért a velük készült művek nagyra értékeltek. A prog rock témái többnyire filozofikus eszmékről, szerelemről, fantasyről és hasonlókról szólnak, a közvetlen kritika viszont alig fordul elő. Persze mindannyian ismerjük a „The Wall”-t, Roger Waters, a Pink Floyd tagjának életművét, de nagyjából ennyi. Barry Cleveland így egy lapra kerül a nagy kritikus Roger Watersszel, legalábbis ami a „Hologramatron” üzenetének hatékonyságát illeti – a „The Wall” hírnevét valószínűleg nem éri el.
A lemezhez sajnos nem jár szövegfüzet, de a szövegeket Amy X Neuburg agresszív hangjának köszönhetően elég erősen adják elő, és többségük természetesen a mai, pénzéhes kapitalista társadalom ellen irányul. A fő téma így nagyon hasonlít a „The Wall”-éra, legalábbis ahogy Waters ma előadja, vagyis az „átdolgozott” változatáéra. A társadalomkritikus szövegű számok közül a legerősebbek a nyitók, a „Lake of Fire” és a „Money Speaks”. A „Lake of Fire” nagy meglepetés, valóban váratlan kezdés Barry Clevelandtől, akit jazz-fusion gitárosként tartanak számon. A szám Cleveland koncepciójának teljes agressziójával csap le ránk: erőteljes vokálokkal, megalkuvást nem ismerő szöveggel és szinte avantgárd hangszeres robbanással. És amikor lezajlanak a zenei műfajok őrült váltásai, kifújt aggyal maradunk. A „Money Talks” például tele van jazz- és funkelemekkel, amelyek ellentétben állnak a „Lake of Fire”, ennek az avantgárd metalszámnak az elemeivel. Az egész lemez egyetlen nagy őrület, tele a zene különféle dimenzióival. Amikor végül népi ritmusokkal és dallamokkal, valamint world music-kal találkozunk, kiürül a fejünk, és szóhoz sem jutunk. Éppen ez viszont a „Hologramatron” szépsége – hogy a zenei műfajok tökéletesen illeszkednek a szövegekhez.
Nemcsak Cleveland mesteri gitárjátéka, hanem a ritmusszekció, Alberti a dobnál és Manning a basszusgitáron is megérdemli a nagy felfelé mutató hüvelykujjat. Azt a képességet, hogy tökéletesen illeszkedő disszonanciákat teremtenek, és olyan gyakran, olyan gyorsan váltogatják a szokatlan ütemmutatókat, nem szabad és nem is lehet figyelmen kívül hagyni. Cleveland őrült ötleteinek követésétől tökéletes ritmusszekcióvá válnak, amelynek megvan a maga tere a saját kreativitására is.
A számok célja gyakran az, hogy elszökjenek a hallgató füle elől. Ezt mindenféle avantgárd eszközzel teszik: idegesítő hangzásokkal, botladozó ritmusváltásokkal, tolakodó énekkel. Néha csak a szökés kedvéért teszik, és már nem a zenéért. Ez idővel bosszantóvá válik, mert az album időnként elveszíti az identitását. Mindennek ellenére a minőséget és a tudást nem lehet vitatni, hiszen a lehető legrövidebb idő alatt képesek a leghihetetlenebb váltásokra.
A „Hologramatron” tehát olyan lemez, amelyet a fülünk csak fokozatosan fogad be. De ha a befogadás megtörtént, ha az album megtalálja az utat a jobb agyféltekéig, majd az ereken át a szívig, minden egyes hallgatót a megvilágosodás hangjával jutalmaz. A „Hologramatron” az új „The Wall”, megalkuvást nem ismerő, újító őrült, aki olyan műfajokat és dallamokat kever, amelyek teljes egészében ellentétei egymásnak. A „Hologramatron” viszont mindezt tudatosan, rutinnal, tudva, mit csinál. A végeredmény pedig a legmagasabb szintű eklektika.
Felállás
Barry Cleveland – elektromos és akusztikus gitár, szamplerek
Robert Powell / pedal-steel és lap-steel gitár
Michael Manring – basszusgitár
Celso Alberti – dobok, ütőhangszerek
Amy X Neuburg – ének
Vendégzenészek:
Harry Manx – ének
Deborah Holland – ének
Artist General – hang
Erdem Helvacioglu – elektroakusztikus gitár
Rick Walker – ütőhangszerek, teáskanna, dumbek
Gino Robair – dumbek, kendang
Produkció
Barry Cleveland
Számlista
1. Lake of Fire (4:22)
2. Money Speaks (4:40)
3. You’ll Just Have to See It to Believe (5:22)
4. Stars of Sayulita (6:12)
5. Warning (4:20)
6. What Have They Done to the Rain (4:56)
7. Abandoned Mines (5:45)
8. Suicide Train (4:23)
9. Telstar (3:55)
10. Dateless Oblivion & Divine Repose (1:54)
Bónuszszámok:
11. Abandoned Mines Forest Fang Remix (8:26)
12. You’ll Just Have to See It to Believe Alternate Mix (5:48)
13. Lake of Fire Evan Schiller Remix (4:21)
