Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés dátuma: 2021. 6. 18.
Produkció: Charlie Bauerfiend & Dennis Ward
Az album hossza: 65.05 perc
Műfaj: Power Metal
Értékelés: 9.5/10
A német powermetal-óriás Helloween ismét itt van tizenhatodik stúdióalbumával, amely cseppet sem bonyolult címet kapott: „Helloween”. Így hívták az első EP-jüket is még 1985-ből, ami valószínűleg okoz majd némi zavart mindazoknak a jó zene szerelmeseinek, akik esküsznek a statisztikai elemzéssel dolgozó zenei alkalmazásokra, például a last.fm-re. Egy ilyen cím új kezdetet és e hosszú életű banda újjászületését jelképezi, amely jelenleg szinte álomfelállásban játszik: három gitárossal és három énekessel. A három énekes okosan váltogatja egymást és osztozik a fő vokálvonalakon, és mindegyikük a maga módján nyomta rá a bélyegét a Helloween történetének egy-egy korszakára.
A powermetal-ikon Kai Hansen gitárosnak, aki a Gamma Ray vezetőjeként is sikeres karriert épített, ez az első Helloween-stúdiómunkája 1988 óta, Michael Kiske pedig, aki szólóelőadóként később nem igazán futott be, 1993-ban úgy tűnt, soha többé nem lép stúdióba a megtörhetetlen töklámpás-, csodakulcs- és varázsgyűrű-imádók maradék tagjaival. Hansen és Kiske egyaránt mélyen rányomta a bélyegét a „Keeper of The Seven Keys” saga mindkét albumára, amelyek ma is a Helloween legfontosabb alkotásai közé tartoznak. Távozásukat és az ezzel járó stílusváltást sok rajongó nehezen fogadta el.
Miután Kiske elment, a Helloween Andi Deris főmikrofonnal, Michael Weikath gitáros és ötletgazda (nem hivatalos) irányításával az 1990-es évek közepén egyik legsikeresebb korszakába lépett, amely nagyjából 2000 körül, a „The Dark Ride” albummal ért véget. Azóta a Helloween többé-kevésbé ingadozó, kétes minőségű albumokat adott ki, a hajdani fényesség felvillanásaival. Az elmúlt húsz év világosabb pillanatai közé tartozott mindenképp Sascha Gerstner gitáros és Daniel Löble dobos érkezése, akik üde szelet fújtak az alkotói válságban vergődő zenekar vitorlájába.
A teljesen ihlettelen „My God-Given Right” (2015) megjelenése után, amelyet sok rajongó szerint a legrosszabb Helloween-lemeznek tartanak, úgy tűnt, a Helloween-sztori vége küszöbön áll. Hansen és Kiske azonban, akik pár évvel korábban Unisonic néven újra egyesítették erőiket, elásták a haragot, és 2016-ban visszatértek a régi cimborákhoz. Nagyon sikeres koncertturnék, egy dupla koncertalbum és a régóta várt új stúdióalbum bejelentése következett, amely végül 2021. június 18-án jelent meg.
Rögtön le kell szögezni: meggyőzően ez a legjobb Helloween-album az elmúlt húsz évben, így a hűséges rajongók (túl)nagy elvárásai nagyrészt teljesülnek. Már a „Helloween” borítója is megmutatja ezt: nem egy számítógépes összecsapott munka, mint az elmúlt húsz év Helloween-borítói, hanem olajfestményes műalkotás, és visszatért a klasszikus, stilizált töklogó is, ami azt jelzi, hogy a zenei tartalom hosszú idő után megint többnyire kiváló szinten van. Charlie Bauerfeind és a Magnum mostani basszusgitárosa, Dennis Ward közös produkciója ideálisnak bizonyult.
A három énekes többnyire nagyon jól és okosan osztotta fel egymás közt az egyes vokálvonalakat, ha éppen nem közös vokálharmóniákat énekelnek, és ez az album egyértelmű fő erénye és különlegessége. Kiske technikai fölénye és operaszerűsége főleg az epikus részekben van előtérben, Deris sokoldalú kaméleonsága a hangulatilag változatos szakaszokban kulcsfontosságú, Hansen sikoltozós produkciói pedig az ütősebb és sötétebb részeken élveznek elsőbbséget. Sokakat megörvendeztet és kellemesen meglep majd, hogy a „Helloween” albumon egyetlen ballada sincs, amire valószínűleg senki nem számított. Ugyanakkor a tagok nem akartak még egy „Keepert” csinálni, bár egyes dalok, ahogy várható, ott-itt felidézik a legnagyobb dicsőség napjait, ami nagyon dicséretes. Helyette inkább a teuton metálbajnokok összes kulcsfontosságú zeneszerzőjének legjobb szerzői ötleteit egyesítették. Ez azt jelenti, hogy az egyes darabok létrehozásában a zenekar minden tagja részt vett, kivéve Löble dobost és Kiskét, aki sosem volt irigylésre méltó szerző, és ezt most már valószínűleg ő maga is tudja.
A nyitó „Out For the Glory” hatalmas powermetal-eposz harcias dallamokkal és melodikus gitárharmóniákkal, amely rögtön a három énekes összhangzó váltakozásával kezd, bár az uralkodó epikus hangulat miatt itt Kiske hihetetlenül jól megőrzött hangja áll előtérben. Ez igazi Helloween-klasszikus és remek albumnyitány, amelynek refrénje minimálisan rokon a „Keeper of The Seven Keys – Part II” (1988) örökzöldjével, az „Eagle Fly Free”-vel. A kislemezként is megjelent „Fear of the Fallen” akusztikus bevezetővel indul, de sokak megkönnyebbülésére nem szerelmes balladává, hanem igazi powermetal-energiabombává válik számos tempóváltással, többszólamú refrénnel és a mindig kaméleonhangulatú Derisszel az énekes előtérben.
A „Best Time” rövid, mégis epikus és ritmikusan felpörgetett „bomba” rendkívül fülbemászó refrénnel, amelyet hangulatában és refrénjében a legkönnyebben az „I Want Out” klasszikus mellé lehetne állítani, noha felépítésük alapján elég különböző dalokról van szó. A Helloween-nek régóta nem sikerült ilyen jó, négy percnél rövidebb dalt írnia. A társadalomkritikus, környezettudatos „Mass Pollution”, dühödt Derisszel a főmikrofonnál, Markus Grosskopf melodikus basszusvonalaival nyit, majd nagyon szórakoztató és epikus élménnyé alakul. Stílusában ez a szerzemény közelebb áll a Deris-korszak elejének Helloween-jéhez, mint a nyolcvanas évek klasszikus Helloween-jéhez.
Az „Angels”, amely néhány szemérmes szimfonikus hangszerelést is tartalmaz, ismét előtérbe állítja Kiske operaszerű, az idő által érintetlen énekes nagyszerűségét. Újra bebizonyítja, miért hiányzott még mindig számos Helloween-rajongónak több mint két évtizeden át az énekes, Deris ragyogása ellenére is. A mindig karizmatikus Deris ismét lehetőséget kap, hogy főénekesként villogjon a kiváló „Rise Without Chains” című dalban, amelyben megvan minden, ami egy leendő Helloween-klasszikushoz kell, főleg a lelkesítő refrénben. Az „Indestructible”, amely valószínűleg önéletrajzi szöveget kapott, a „Helloween” legütősebb pillanatai közé tartozik, de a powermetal-epika mesterei ezt sem hagyták abba, hogy ne alkossanak még egy hatalmas refrént, amely a rajongók többségének szívébe azonnal beleíródik.
A „Robot King” a klasszikus és az újabb Helloween-szerzői fogások egyesítésének újabb jó példája, ahol a fő vokális kezdeményezést ismét Deris veszi át, a csúcspontot pedig az epikus, többszólamú refrén jelenti. Ritmikusan felpörgetett szerzemény, amelynek szövege egyszerre tükrözi a társadalomkritikát és a Helloween-tagok többségének közös érdeklődését minden iránt, ami sci-fi szagú. Csak Derisszel az éneken is nagyon szolid darab lenne, az elmúlt húsz év egyik jobbika, de Kiske és Hansen vokális hozzájárulásukkal többletértéket adnak neki.
A „Cyanide” rövid, de sikerült teljesítmény, közvetlen energiabomba, amelyen hatalmas gitárharmóniák és epikus dallamok „virágoznak”, harcias hangulatú Deris-énekkel az előtérben. A „Down in the Dumps”-on, a „Helloween” egy másik csúcspontján, ahol mindhárom énekes egyformán ragyog, a ritmikai komplexitás növekedése és a háttérben megbújó, viszonylag szemérmes hangeffektek miatt némi progmetal-elem is érezhető.
Az egyperces instrumentális „Orbit” bevezetője a következő (szuper)eposznak, a kislemezként is megjelent „Skyfall”-nak. A Helloween persze nem lenne Helloween, ha az album zárásaként nem írna egy több mint 12 perces eposzt. Ez tipikus, szatirikus szöveget tartalmaz egy űrlényről, aki az űrhajója meghibásodása után a Földön ér földet, és épphogy megmenekül a földi tudósok, a feketeruhás ügynökök és a hadsereg elől. Bár ez az ambiciózus eposz nem versenyezhet a hasonló hosszúságú mesterművekkel, mint a „Halloween” és a „Keeper of the Seven Keys”, még mindig rendkívül érdekes és szórakoztató powermetal-kaland, amely az Iron Maiden újabb eposzainak többségével ellentétben nem hat vontatottnak. Itt mindhárom énekes, Hansen is, irigylésre méltó teret kap a feszült és drámai hangulat felépítésére. Kai a melodramatikus szakasz közepén veszi át a kezdeményezést, ami nagyon a Gamma Ray, az ő másik zenekara hangjára emlékeztet, amely főleg a kilencvenes években írt powermetal-történelmet. Az epikus refrén teljesen a hosszú évek óta hűséges rajongók kívánsága szerint készült. Talán nem ártott volna még egy-két finomabb betét, egyébként viszont a „Skyfall”-ra nem sok rosszat lehet mondani, hiszen a Helloween egyik legjobb szerzői teljesítménye az elmúlt két évtizedben.
Az album különleges változata két bónuszdalt tartalmaz, amelyek korántsem holmi selejtes anyagok, hanem minőségükben összemérhetők az album „reguláris” részével. A „Golden Times” önéletrajzi szöveget és Kiske vokális főszerepét kapta. Ez igazi Helloween-sztenderd klasszikus, „vigadós” refrénnel, amely sok párhuzamot mutat a zenekar „aranyéveivel” (a nyolcvanas évekkel). A „Save My Hide” Derisszel az előtérben újabb példa a rövid, de minőségi dalra, amilyenből az elmúlt néhány évben nem volt túl sok a Helloween részéről. A japán változat még két további, önéletrajzi indíttatású dalt tartalmaz – a vidám „We Are Real”-t Kaival a főénekesi szerepben, és az ébresztő himnuszt, a „Pumpkins United”-et mindhárom énekessel egyenrangú szerepben. Ez utóbbi volt a banda jelenlegi felállásának első stúdiómunkája Hansen és Kiske 2016-os visszatérése után.
A legvégső Helloween-változat megalkotásának kísérlete a stúdióban is remekül sikerült, ami a „Helloween” minden szerzeményén érezhető. Húsz év után nagyon örvendetes következtetést lehet levonni: a Helloween végre ismét méltó utódját alkotta meg a nyolcvanas évek hatalmas örökségének, amely meg sem próbál úgy szólni, mint e híres korszak folytatása, hanem e kultikus powermetal-zenekar új szerzői érettségét tükrözi. Az ilyen „szuperbanda”-kísérletek, amelyeket egy Dr. Stein is megáldana (a Helloween-rajongók azonnal értik a utalást), gyakran kudarcba fulladnak, elég csak arra gondolni, mi történt a Yesszel a kilencvenes évek elején, de a Helloween nagyon kellemes meglepetést okozott, és megszakította ezt a negatív rockzenei hagyományt. Az Iron Maidennek 1999 óta három gitárosa van, de a Helloween még egy lépéssel tovább ment, és a három gitáros mellett a stúdióban nagyon sikeresen mindhárom énekest is bevetette, ami példa nélküli stúdiókísérlet a powermetal történetében.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dallista:
1. Out For The Glory
2. Fear Of The Fallen
3. Best Time
4. Mass Pollution
5. Angels
6. Rise Without Chains
7. Indestructible
8. Robot King
9. Cyanide
10. Down In The Dumps
11. Orbit
12. Skyfall
Felállás:
Andi Deris – ének
Michael Kiske – ének
Kai Hansen – ének, gitár
Michael Weikath – gitár
Sascha Gerstner – gitár
Markus Grosskopf – basszusgitár
Dani Löble – dob
