Szerző: Urban Bolta
Előadó: Meat Loaf
Kiadó: Legacy Recordings
Megjelenés: 2012
Játékidő: 53:05
Értékelés: 2.5/5
Alig két évvel az előző lemez után Metal Loaf új, immár tizenkettedik albumával tért vissza négy évtizede tartó pályafutásából. A zenei világban egy ilyen rövid szünet általában kreatív frissességet jelent, amit az előadó minél gyorsabban pénzzé akar tenni egy új dokumentummal, a „Hell in a Handbasket” azonban sajnos nem igazolja ezt a íratlan szabályt.
Az amerikai énekest Meat Loafot a legtöbben a „Bat Out of Hell” albumtrilógiáról ismerik, amely nemcsak világhírt és rengeteg pénzt hozott neki, hanem sikere (főleg a trilógia 1977-es első része) az eladási számok alapján az összes idők legsikeresebb rockelőadói közé emeli. De a mai Meat Loaf összevetése a Pokolból kiszabadult Denevér sikereinek közelmúltbeli korszakával egyszerűen nem helyénvaló. Nemcsak arról van szó, hogy a hangja már nem olyan hatalmas, mint egykor, az okok zöme a sikereinek építészével, a dalszerző Jim Steinmannal fennálló félig ellenséges viszonyban rejlik. Steinman a Meat Loaf-siker fő megteremtője, a két férfi azonban az utóbbi években a folyó két partján állította fel a tábort (az előző évtizedben még bíróságra is hurcolták egymást), és semmi sem utal arra, hogy földi életük során valaha még kezet fognának, és közösen alkotnának egy újabb sikerszámot.
Meat Loaf így kénytelen volt újra mindenfelől dalszerzőket csődíteni maga köré. Megtartott néhány munkatársat az előző, „Hang Cool Teddy Bear” című album idejéből, egyébként viszont alaposan megkeverte a paklit. Egy ilyen, találomra összeválogatott dalszerzői gárda eleve lehetetlenné teszi egy mélyebb, koncepcióalbum létrejöttét, ahol a dalok egységes, kerek egészet alkotnak. Még abszurdabb volt Loaf promóciós handabandázása a megjelenés előtt, amikor a „Hell in a Handbasket” albumot „a pályafutása legjobban jellemző munkájaként” írta le. Tekintve, hogy a készítésébe szokás szerint csak külső szemlélőként kapcsolódott be, aktívan pedig csupán a felvétel kivitelezési szakaszában vett részt, ez a kijelentés elég nevetséges.
A tizenkét dal (amelyek sorrendje az európai / amerikai és az ausztrál változat között kissé eltér) az előző két album logikus lépéseit követi, hiszen klasszikus hangzásához képest Meat Loaf egyre keményebbnek hat. Ennek oka a megerősödött gitárok szerepe, amelyek lassan, de kitartóan szorítják ki a zongorát a szerzemények központi építőelemének szerepéből. Ha egykor Meat Loaf hangja és a zongorakíséret gyilkos párost alkotott, és néhány felejthetetlen rockopera-himnuszt hozott létre, ma a zongorára már csak mellékes szerep jut a hangulatteremtésben, szép példa erre a 40 Days. A női vokallal alkotott duett is elvesztette minden pompáját. Patti Russo, aki már jó két évtizede Loaf zenei partnere, érzelmes előadásával az Our Love and Our Souls című dalban nehezen veheti fel a versenyt a Loaf-slágerrel, az I Would Do Anything For Love (But I Won’t Do That)-tal, ahol a férfi és a női hang párbeszéde feszült hangulatot teremt, ami az himnikus refrénben csúcsosodik ki. Egyik dal sem rendelkezik egy potenciális rádiós sláger karizmájával, bár a példás rockos All of Me és a Live or Die például ki tud törni a szürke (al)átlagból. Mintha a dalszerzők nem tudták volna, hogy Meat Loaf fő ismertetőjegye a hatalmas, pompázatos hang, a „Hell in a Handbasket” albumon a színpadias előadásmód veleszületett érzékével sem képes egyetlen ponton sem a maga világába vonni a hallgatót.
Klasszikus hangzásának kigúnyolásában Meat Loaf két dallal éri el a csúcsot, a Blue Sky/Mad Mad World/The Good God is a Woman and She Don’t Like Ugly és a Stand in the Storm című számokkal, amelyekben különféle hiphop-kiválóságok vendégeskednek. A rapelésük rendkívül zavaró, ha mélyen gyökerezel a klasszikus rock hangzásában. Ha más nem, legalább néhány szám címe még mindig hosszú, mint a nyúlbél, mondhatnád! Egyfajta főhajtás a zenei kezdetei előtt, amikor Meat Loaf a hatvanas évek végén Kaliforniában pszichedelikus bandákban játszott, a The Mamas & The Papas slágerének, a California Dreamin’-nek a feldolgozása, a férfi és női hang intenzív, kellemes együttműködésével.
A „Hell in a Handbasket” albummal Meat Loaf tovább lépeget a modernebb hangzás felé, stílusban és dalszerzésben egyaránt, a kérdés csak az, kinek a kedvéért? Még ha az amerikai énekes az elmúlt évtized átlagos albumainak sorozata után új, váratlan feltörésre vágyna is, ahogy az a halovány nyolcvanas évek után 1993-ban már sikerült neki, a trendi popos rockkal kacérkodó megváltozott képlettel ez biztosan nem fog összejönni.
Felállás
Paul Crook – gitár, billentyűs hangszerek, szintetizátor
Randy Flowers – gitár, vokál
Danny Miranda – basszusgitár
Justin Avery – zongora, billentyűs hangszerek, szintetizátor, vokál
Dave Luther – szaxofon, vokál
John Miceli – dob, ütőhangszerek
Patti Russo – női főének (10), ének (7), vokál
Jamie Muhoberac – billentyűs hangszerek, szintetizátor (1, 8, 10)
Vendégek:
Ginny Luke – hegedű (5)
Caitlin Evanson – hegedű (6)
Glen Duncan – mandolin (9)
Bruce Bowden – lábcsörgő (11)
Jerry Flowers – vokál (4)
Chuck D – rapének (4)
Mark McGrath – ének (10)
John Rich / Trace Adkins – ének (10)
Lil Jon – rap, dobprogramozás (10)
Produkció
Paul Crock, Lil Jon
Dallista
1. All of Me
2. The Giving Tree
4. Blue Sky/Mad Mad World/The Good God is a Woman and She Dont Like Ugly
3. Live or Die
5. California Dreamin’
6. Party of One
7. Another Day
8. 40 Days
9. Our Love and Our Souls
10. Stand in the Storm
11. Blue Sky
12. Fall from Grace
