Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Massive Attack
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 52:31
Értékelés: 4/5
A trip hop atyjai, a Massive Attack hét évvel az utolsó igazi stúdióalbumuk, a „100th Window” után új lemezzel jelentkeznek, amelynek a címe „Heligoland”. A név a Északi-tengeren fekvő német Helgoland-szigetcsoportra utal, bizonyos magyarázatok szerint viszont a „Hell”, az „Ego” és a „Land” szavak összeolvadását is jelenti.
Mondhatjuk, hogy megérte hét évet várni. A „100th Window” a kiváló „Mezzanine” után – bár igyekezett más hangzást kínálni, és még több hangmanipulációval, kísérletezéssel volt tele – a másik oldalon meglehetősen szikár volt a kifejezésmódját tekintve: elvesztette a vezérfonalat, főleg a túlontúl hosszúra nyújtott részeknél, amelyek inkább lopták az időt, mintsem hasznos információt – vagyis „használható csontot rágcsálnivalóul” – adtak volna a hallgatónak.
A „Heligoland”, amely több mint 20 perccel rövidebb az elődjénél, egyrészt folytatja az előd hangzásvilágának emulálását, másrészt visszahozza a tömörebb dalformát és főleg a sötét atmoszférát, amely a „Mezzanine”-t jellemezte. Egyesíti tehát a „100th Window” újításait a „Mezzanine” hangulatával. Ehhez a happy enddel záruló történethez valószínűleg Daddy G visszatérése is hozzájárult a zenekarba. Az album tehát ismét sűrűbb, az alapvonalaiban egyértelműbben megrajzolt, ráadásul árad belőle a ritmika kollázsait kísérletezve kombináló játék érettsége, amelyet a zenekar elektronikus ritmusokkal, programozott minták altempóival, a basszusgitár hangjának időnkénti kiemelésével épít fel, erre pedig jazzdarabkákat helyez, amelyek többnyire klasszikus zongorára, régebbi gyártású szintetizátorok hangjára és fúvósokra épülnek. Olyan lemez ez tehát, amelyre a Massive Attacknek a kevésbé izgalmas „100th Window” után kifejezetten égető szüksége volt, hogy visszaterelje őket a jól ismert, „igazi” vágányokra, ahol a legjobban érzik magukat.
A Massive Attack hangzásának bizarrsága mindig a siker kulcsa volt. De nem csak az. A dolog beleette magát az ember fülébe, egyszerre vonzott és nyugtalanított a hangkísérletezés „különcségével”. Úttörő provokatív erejével még egy új zenei irányzat (a trip hop) fejlődési ágát is útjára indította, amely számos zenekart szült, és ezek továbbfejlesztették, kitágították az eredetileg kijelölt Massive Attack-dimenzió határait. Ma persze a duó nem talál fel semmi újat, de hű marad a víziójához. Zeneileg különlegesek, és még mindig nagyon érdekesek.
A lelassított ritmikai alap hipnózisa most is működik a jellegzetes Massive Attack-módon, a várt jazzmintákkal találkozunk, amelyeket főleg az ötvenes évek távoli múltjából vett, régimódi fúvósdallamok (szaxofonok, trombiták, harsonák) szolgáltatnak. Efölé emelkedik a produkció színeitől teljesen megtisztult ének, amely jeget, melankóliát, morbiditást és szorongást visz a zenébe. Ez különféle hatásokat ér el a hangulat megteremtésében és a hallgatás közben születő érzetekben. Okozhat szándékos disszonanciát, amely a hangulati állapotot hangsúlyozza, kabarés beütéssel, mint az album Flat On The Blade számában. Ezt a trükköt más úton is elérik a dalokban: klasszikus zongoramintákat vagy retró szintihangzásokat kombinálnak határozottabb ritmikai fogásokkal, mint a Babel, a Paradise Circus vagy a nyitó Pray To A Rain esetében, amely az album számai közül a hangszerelését tekintve a legszellemesebben változatos. És a Rush Minute sötét atmoszférája a ráterített gitárfátyollal? Még egy halvány árnyalatot is elkap, amely nem titkolja a post punk hallgatásával töltött éveket, a nyolcvanas évek második felét.
A Splitting The Atom, amelyet 2009 októberében adtak ki kislemezként, kilóg az albumról, és az egészre nézve nem reprezentatív. Az álmos táncritmus, a tapsolás minimalizmusának tolakodó dallamos könnyedségére és az orgonahangok retrográd tónusainak banális használatára épül, amelyekre három vezető ének rétegződik rá: ez egy trükk, amellyel a zenekar bontogatja a említett banalitást, de nem sikerül olyan érdekes kombinációt elérnie, mint amilyen a Psyche című számban használt minimalizmus kontrasztja, a női ének és az ismétlődő gitármotívum, amely a szám során a hangrétegek halmozásával fokozatosan hangsúlyozza az atmoszferikus mélységet.
Az egyébként általánosan álmodozó, lassabb ritmusú atmoszférát időnként gyorsabb ritmusalappal adagolják, amely még a Portishead tanítványaitól is kölcsönöz néhány trükköt, mint az Atlas Air-ben, ami nem éppen dicséretes.
A zenekar ismét sok stúdióülésből állította össze az album anyagát, amelyeken számos zenész társasága próbálgatta, kombinálta és fedezte fel az ötleteket. A keletkezett motívumok tömkelegéből a visszatérő Daddy G (polgári nevén Grantley Marshall) és Roberto Del Naja csak egy maroknyit választott ki. Hét év alatt bőven összegyűlt a használható anyag, így nem volt nehéz néhány friss trükkel előállni, amelyek az új album dinamikus fogaskerekét hajtják. A sok zenész vendégként való közreműködése a Massive Attack stúdióalbumainak már bevett gyakorlata. Néhány ötletet, köztük a Mike Pattonnal közös munkából születetteket is, elvetettek. A többiek közreműködése viszont – akik között ott vannak a már korábban bevált Horace Andy, Martina Topley-Bird, Adrian Utley gitáros (Portishead), valamint az „újoncok”, akik azonban messze nem azok: Damon Albarn (Gorillaz, Blur), Hope Sandoval énekesnő, Guy Garvey, Tunde Adebimpe, Jerry Fuchs – meghozza a várt szellőztetést és mozgékonyságot a daloknak, valamint a megteremtett hangulatok színátmeneteit. Persze felmerül a félelem, hogy a vendégek ötleteiből mennyi megy az eredeti zenekaraik utánzására, és mennyire fedhetik el a Massive Attack zenei kifejezésmódja által meghatározott alapfigurát. Semmi gond. Az egyneműsítés a „Heligoland” során – az Atlas Air-nél tett megjegyzés kivételével – folyamatosan a Massive Attack-hangzás felismerhetőségének javára fordul.
Ez az egyébként nagyon jó új Massive Attack-album valószínűleg a kisebb feltűnés szürkeségében marad majd, mint az utolsó Portishead-teljesítmény, a „Third” – akik hosszú szünet után ismét feltámadtak – és a „Mezzanine” minőségét mérlegelő összehasonlító elemzés lehetséges célpontja, ami a „Heligoland” albummal szemben bizonyára nagyon igazságtalan lehet. A „Heligoland” nem hozza a „Mezzanine” szintjét, de 100%-ig boldoggá teszi a zenekar minden rajongóját, és megjutalmazza a hétéves várakozást.
Felállás
Robert Del Naja – ének (3.,8.,10.), programozás, billentyűk, hangszerelés
Daddy G – ének (3.), hangszerelés
VENDÉGZENÉSZEK:
Tunde Adebimpe – ének (1.)
Martina Topley-Bird – ének (2. & 6.)
Horace Andy – ének (3. & 4.)
Guy Garvey – ének (7.)
Hope Sandoval – ének (8.)
Damon Albarn – ének (9.), billentyűk, basszusgitár
Neil Davidge – programozás, billentyűk, gitár, basszusgitár
Tim Goldsworthy – programozás, billentyűk
Dan Brown – programozás, gitár
Stew Jackson – programozás, gitár
Dan Austin – programozás, billentyűk
Evan Dickinson – programozás, billentyűk
John Baggott – billentyűk
Adrian Utley – gitár
Dave Sittek – gitár
Harry Brown – fúvósok
Noel Langley – fúvósok
Chris Storr – fúvósok
Andy Grappy – fúvósok
Stuart Gordon – vonósok hangszerelése (7.)
Billy Fuller – basszusgitár
Damon Reece- dob
Jerry Fuchs – dob
Produkció
Robert Del Naja & Neil Davidge
Számlista
1. Pray for Rain (6:43)
2. Babel (5:18)
3. Splitting the Atom (5:15)
4. Girl I Love You (5:26)
5. Psyche (3:23)
6. Flat of the Blade (5:29)
7. Paradise Circus (4:58)
8. Rush Minute (4:48)
9. Saturday Come Slow (3:42)
10. Atlas Air (7:47)
