Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1983
Értékelés: 4.5/5
Miután a remek „Worlds Apart” (1981) nagy kereskedelmi áttörést hozott, a Saga kiaknázta frissen szerzett „sztárstátuszát”, és zenéjét tovább csiszolta a kereskedelmi sikerek irányába. A „Heads Or Tales” lemezen derekasan hátat fordítottak a múlt komplex proggresszív rockos hangszereléseinek, és még tovább erősítették azt a pop-rockos érzékenységet, amellyel már néhány korábbi albumukon is elvarázsoltak. Kevés korabeli zenekar dicsekedhet ilyen kiváló és kifinomult produkcióval, mint amilyet a Saga ápolt, és ezen az albumon a rutinos Rupert Hine (Anthony Phillips, Camel, Rush) segítségével még följebb lépett egy fokkal. A billentyűs textúrák egy hajszállal még lágyabbak lettek, és még műgondosabban vannak elrétegezve, mint korábban, és a kortársak túlnyomó többségével ellentétben ma sem hangzanak avíttnak vagy a múltba ragadtnak.
Emellett Jim Gilmour billentyűs itt-ott alig észrevehető, ám rendkívül behízelgő szaxofont is becsempészett. Steve Negus dobos pedig elkezdte használni a akkoriban rendkívül népszerű elektronikus dobokat is. A zenekar két fő ismertetőjegye, vagyis Ian szellemes gitárfutamai és Michael hatalmas hangja viszont biztosította, hogy megmaradjon a zenekar eredeti szelleme, és hogy ez az új fordulat a „progresszív pop” felé valóban sikerüljön. Valahol középen helyezkedik el Jim Crichton hagyományosan szellemes basszusa, amely erős összekötő elemként fogja össze a teljes hangpalettát. A „Heads Or Tales” lemezen így nem fogsz csöpögős AOR-balladákba botlani, sem az akkori időkre jellemző, hivalkodó rádiós slágerekbe, hanem egy csokor kiváló és energikus szerzeménybe, amelyeken a Saga bebizonyította: kevés olyan art rock zenekar van, amely ilyen művészi módon képes ötvözni a progot és a popot, mint ők. Felejtsd el hát, hogy bármiféle identitás-kiárusításról lenne szó az egyik legjobb art rock zenekar részéről. Az egyetlen név, ami itt eszembe jut, a kanadai haverjaik, a Rush, akik ugyanebben az időben szintén hasonló hangzásvilág felé kezdtek fordulni. Másfelől itt több évre elege lett a zenekarnak az ellopott Einstein-agyról és a kibernetikus szöcskékről szóló összetett sci-fi koncepcióból , és hosszú időre búcsút intettek a híres „fejezeteknek”, amelyek sokak számára az egyik okot jelentették arra, hogy kövessék a zenekart övező titokzatosság auráját. A „Heads Or Tales” így némiképp szétválasztotta a kíváncsi követőket, akik akkor csalódtak az új irányban, az igazi rajongóktól.
A „Heads Or Tales” hangzásvilágát szépen érzékelteti a borító is. A Saga-nak sikerült megszelídítenie azt a fenevadat, amely az akkori zenei trendeket jelképezi, és kihozni belőle a legjobbat. A „The Flyer”, amely mini sláger is lett, rögtön az új irányvonallal nyit: a zenekar hagyományos elemei (a hatalmas ének, a kiélezett, hard rockos gitárfutamok) sikeresen egyesülnek a billentyűk kifinomult díszletével. Az eredmény rendkívül szaftos prog pop ultramelodikus refrénnel és romantikus szintifüggönyökkel, amely nem is áll olyan messze attól, amit akkoriban a Yes csinált. A „Cat Walk” is, kétségkívül a lemez egyik csúcspontja, ezt az elvet mutatja be: szellemes basszus- és gitárdíszítések találkoznak a billentyűk kifinomult textúráival. Ian ütős futamaival szokás szerint a zenekar keménységének fő forrása, miközben Michael a dallamos refrént diktálja. A dal itt bónuszként szereplő hosszabbított változata egyébként érezhetően jobb. A „The Sound Of Strangers” kicsit kevésbé feltűnő szerzemény, meglehetősen alapvető ritmusra épül, főként a többrétegű énekvonalakra, valamint a billentyűk és a gitár jó összjátékára épít, utóbbi ezúttal egy kicsit több teret kap a szellemes betétekre. Hasonló dolgok később az It Bites-féle zenekaroknak is jól állnak majd. A „The Writing” jóval érdekesebb és energikusabb szám, a bevezetője még elég AOR-os hangulatú, később viszont a hatalmas ének, valamint a szinti, a gitár és egy csipetnyi szaxofon remek összjátéka a főrefrénben messze a kezdeti potenciálja fölé emeli. Nem hiányoznak a szinte egyidejű, nagyon ízléses szinti- és gitárszólók sem.
Az „Intermission” szolid, érzelmes ballada, amelyet a Roxy Music és Bryan Ferry sem szégyellne, bár egészen más a lüktetése, mint az ő számaik, hiszen hangulatában inkább a futurisztikus miszticizmushoz áll közelebb, mint valamiféle lírai romantikához. Elektronikus dobok, mély szintifüggönyök és számtalan hangeffekt kíséri Michael melankolikus énekét, miközben a gitár a végén számos finom szólót vezet be. A „Social Orphan” megint az a felpörgetett, inkább a hagyományaikra épülő energetikai katalizátor, amely szerintem a ritmusa és a refrénje miatt a Queen 80-as évekbeli dalainak is tetszene. Hatalmas refrén, forró hard rockos motívum és egyszerű menet. Nagyon szolid. A „The Vendetta (Still Helpless)” újabb, messziről felismerhető Saga-szerzemény szellemes központi motívummal és ringató ritmussal. A központi motívum engem kicsit egy régi Sega-videójáték zenéjére emlékeztet. A billentyűk itt is nagyon erősek és rétegzettek, és a gitárarpeggiókkal kombinálva segítenek abban, hogy a dal ne váljon unalmassá. A „Scratching The Surface” remek power ballada és a zenekar klasszikusa, amelyben Jim Gilmour billentyűs énekel, aki nagyon jó hangjával már korábban is magára hívta a figyelmet (a refrénben természetesen Michael segít neki). A Saga itt a legromantikusabb arcát mutatja, amit a new wave-es billentyűvonal, a magas fokú dallamosság és az egyes hangszeres elemek remek beépítése biztosít, különösen a slide gitár. A nosztalgiát ébresztő kiváló hangulat ennek a csodálatos dalnak a fő erénye.
Végül a lemez legvégén egy olyan szerzemény következik, amely akár valamelyik korábbi, klasszikus albumukon is helyet kaphatott volna, és amelyre ugyanúgy büszkék lehetnek. A „Pitchman” ugyanis újabb Saga-klasszikus, amelyben nagyobb hangsúlyt kap a zenéjük prog rockos oldala, ami megmutatkozik a szellemes hangszeres futamokban és az addig teljesen újnak számító díszítések használatában is. Határozott ritmus és hatalmas ének, amelyet az ultramelodikus billentyűk és a vicsorgó gitár szaftos összjátéka támaszt alá, viszi a számot az egyes hangszeres kitörések között, ahol a dobok, a gitár és a billentyűk felváltva viszik a prímet. A középső részben rendkívül szellemes és szaftos dob- és ütőhangszeres betétet engednek meg maguknak, amelyhez remek gitár- és billentyűszóló csatlakozik. A finálé tehát tiszta prog rock kitörés. Bónuszként az újabb kiadásokon ráadásul már a „Cat Walk” remek, megkurtítatlan változata is megtalálható, amely ebben a verzióban még egy szinttel jobb dal (főleg a első osztályú gitárszólóknak köszönhetően), így igazán kár, hogy nem ez a változat került fel az albumra.
A „Heads Or Tales” nagyon jó és rendkívül hallgatható lemez, amely meglepő módon alig marad el a „Worlds Apart” magas színvonalától, és amelyet a prog és a pop rajongói egyaránt élvezni fognak, leszámítva persze a szűk látókörű, skatulyázó puristákat. A Saga remekül vette az akadályt a kifinomultabb popvizek felé, anélkül hogy ezért feláldozta volna a lelkét, és végül újra bebizonyította, hogy különleges mestere a dallamosság és az összetettség ötvözésének. Egyúttal úgy gondolom, hogy produkciós szempontból az akkori idők egyik legkifinomultabb albumáról van szó. Számos neoprogresszív és art rock banda kapkodott majd a következő években hasonló produkció után, mint amilyet akkor a Saga és a náluk általában jóval ismertebb haverok, a Rush ápoltak. A Saga a következő lemezeken még kifinomultabb és kereskedelmileg még behízelgőbb lesz, de sosem lesz belőle tökéletes popzenekar, mert a progresszív lelke soha nem hal meg. Ez pedig a fő oka annak, hogy a „pop korszakban” is megőrizték ezt a magas művészi színvonalat.
Felállás
Michael Sadler – ének, billentyűk
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár, billentyűk
Jim Gilmour – billentyűk, szaxofon, vokál, ének (8)
Steve Negus – dob, ütőhangszerek, elektronikus ütőhangszerek
Produkció
Rupert Hine
Számlista
1. The Flyer (3:43)
2. Cat Walk (4:24)
3. The Sound of Strangers (4:09)
4. The Writing (4:12)
5. Intermission (5:28)
6. Social Orphan (3:23)
7. The Vendetta (Still Helpless) (3:43)
8. Scratching the Surface (5:15)
9. The Pitchman (5:42)
10. Cat Walk (7:44)
Az album játékideje: 47:43
