Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Hoffmann, Wolf
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2016
Játékidő: 48:23
Értékelés: 4.5/5
Wolf Hoffmann neve a metalvilágban több mint ismerős. A férfi, aki már jó ideje az Egyesült Államokban él, és egyebek mellett hivatásos fotósként keresi a kenyerét, 1976-ban társalapítója volt a német Accept metalbandának. Bár a szíve évtizedeken át, egészen a sírig az Accepthez hű, Wolf 1997-ben időt szakított arra, hogy felvegye első szólóalbumát „Classical” címmel. Itt mutatta be azt a sajátos formulát, amely a heavy metal riffek elemi erejét házasítja a klasszikus zenével, és ami magyarázatot adott arra is, hogyan szólalnak meg az Accept-klasszikusok, például a Metal Heart aranyzsmai.
Jó tizenkilenc év után, és miután a német metal mestereinek számító Accept újjáéledt – 2009 és 2014 között három kiváló új stúdióalbumot adtak ki (közben már a következő is készülőben van) –, Wolf visszatér a második szólólemezével, amelynek a „Headbangers Symphony” címet adta.
Ezen is Wolf az elődje, a „Classical” kifejezésmódját viszi tovább. Műfajilag lényegében egy új neoklasszikus metal albumról van szó. Természetesen teljesen instrumentális. Ehhez ismét egy tucat ismert romantikus kori klasszikus művet választott, amelyeket a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar játszott fel neki, Wolf pedig a zenekar elvégzett munkájába hihetetlenül ízlésesen és simulékonyan szőtte bele a heavy metal elemeit. Ebben van egy nagyon fontos tényező: Hoffmannnak sikerült olyan terméket letennie az asztalra, amely rendkívül hallgatható. Mégpedig bármilyen hangulatban, amelybe a mindennapok során belesodródunk. Akár a kertet kapálod, akár új pulóvert kötsz, akár – kicsit abszurdan, karikírozva – a kettős DNS-spirál aminosavakból való felépülésének folyamatát magolod, ami nagyjából olyan, mintha a telefonkönyvet tanulnád „kívülről”.
A nyitódal azonnal felfedi az album lényegét. Wolf itt Beethoven kilencedik szimfóniájának Scherzóját dolgozta át, és beleszőtte az Accept egyik legjobb új korszakbeli dalának, vagyis a Mark Tornillo énekes nevével fémjelzett felállásban született szerzemények egyikének vezérriffjét hihetetlenül szépen és ízlésesen. Természetesen a kivételes Teutonic Terrorról van szó. Hoffmann már az elején eltalálta a lényeget: a klasszikus hangszerelést tökéletesen keresztezte a heavy metal frazeálás elemi erejével.
Wolf, aki minden szerzeményben valamilyen művészi kihívást tűzött ki maga elé, finom érzékkel nyúl az anyaghoz, ugyanakkor remekül kamatoztatja a zenei hozzáférhetőségre és tömörségre kiművelt érzékét, amellyel mindenhez hozzáfog. A lényegi részeket, vagyis a klasszikus zene nagy komponistáinak motívumait gyakorlatilag érintetlenül hagyja, vagy úgy illeszti hozzájuk a gitárjátékát, hogy ezek a jól felismerhető motívumok teljesen megőrzik domináns helyüket a hangszerelésben. Hasonlóan jól jár el az album további részében is, amikor Modeszt Muszorgszkij Night On Bald Mountain című darabját dolgozza át, vagy rögtön utána Bizet Je Crois Entendre Encore-ját, ahol a beavatkozás az eredeti motívumba szinte nulla (hasonlóan nyúlt Massenet Meditationjéhez is, közvetlenül az album vége előtt).
Ahogyan a nyitó Scherzót hatásosan és ízlésesen keresztezte a Teutonic Terror riffjével, úgy barátkozott össze Hoffmann Vivaldi g-moll kettős csellóversenyével is, ahol a klasszikus részt ismét kőkeményen odaillő heavy metal riff terhelte meg. Albinoni G-dúr Adagiójában Hoffmann a középpontba lép, és a vezérmotívum teljes hangszerelését gitárra írja át, így az viszi a dallam magját. Hasonló sors jut Beethoven Pathétique-jének az album második felében. Különleges átdolgozást kapott Mozart 40. szimfóniája, ahol Wolf magát az ütemezést is megváltoztatta, így az egész az eredetihez képest érezhetően pörgősebb, ami a szimfonikus power metal rajongóinak is testhezálló lesz. Vagyis egy nehéz gitárriff hatásos beültetéséről van szó, amelyre Wolf olyan vezérdallamot fektetett, amely ízlésesen követi a zenekar vonósainak retorikáját. Különösen szerencsés átdolgozás sikerült Hoffmannnak, amikor Csajkovszkij Hattyúk tavához nyúlt. Puccini Madame Butterflyja a Hattyúk tavához hasonlóan az album egyik érdekesebb adaptációját kapta, és Wolf Hoffmann ebben ismét megmutatja, milyen kifinomult, szofisztikált módon közelít az elektromos gitár neoklasszikus megszólaltatásához. A gitár átveszi az énekhangra írt szólamot, és magát a ritmust is ismét átalakították. A „Headbangers Symphony” Hoffmann számára azonban nem lenne teljes, ha megkerülné J. S. Bach életművének nagyszerűségét. Így az album legvégére Bach 3. szvitjét, pontosabban annak második tételét, az „Air”-t is beemelte (teljes nevén „Air on the G String”), amely egyenesen diadalmasan zárja Hoffmann elképzelését az elektromos gitár neoklasszikus módon való megszólaltatásáról, vagyis a klasszikus zene óriásainak műveitől inspirált játékról.
A „Headbangers Symphony” teljesen pretenciózus nélkül készült lemez, amely végig hihetetlen eleganciával tartja a magas fokú hallgathatóságot, amelyet a tömör zeneiség irányít. Hoffmann soha nem „cincálja szét” a hangszereléseket vadul szétszórt arpeggiókkal, amelyekkel a vonósokkal akarna versenyezni. Valami ilyesmit nagy valószínűséggel nagyon hamar megtenne Y.J. Malmsteen. Ellenkezőleg: a „Headbangers Symphony” briliáns betekintést ad abba, hol születik az Accept zenéje, és honnan ered. Feltárja Hoffmann zeneszerzői hozzáállásának és karakterének inspirációs lényegét. Ez egy hihetetlenül hallgatható album, és még egyszer mondom: a klasszikus és a metalzenei elemek egyesítésének tökéletesen kiegyensúlyozott, arany középutas lemeze.
Wolf Hoffmann – Scherzo (Ludwig Van Beethoven):
Felállás
Wolf Hoffmann – gitár
Jason Bowld – dob
Pat McDonald – dob
Peter Baltes – basszusgitár
Matthias Rethmann – basszusgitár
John Billings – basszusgitár
Melo Mafali – billentyűs hangszerek
Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar – vonósok
Produkció
Wolf Hoffmann
Dallista
01. Scherzo (L. v. Beethoven)
02. Night On Bald Mountain (M. Mussorgsky)
03. Je Crois Entendre Encore (G. Bizet)
04. Double Cello Concerto In G Minor (A. Vivaldi)
05. Adagio (T. Albinoni)
06. Symphony No. 40 (W. A. Mozart)
07. Swan Lake (P. Tchaikovsky)
08. Madame Butterfly (G. Puccini)
09. Pathétique (L. v. Beethoven)
10. Meditation (J. Massenet)
11. Air On The G String (J. S. Bach)
