Szerző: Primož Novak
Helyszín: Kino Šiška / Ljubljana / Szlovénia
A koncert dátuma: 2014. 02. 21.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 23€/26€
Időnként előfordul, hogy a koncerteken olyan műfaji párosítások találkoznak, amelyek elvileg nem igazán illenek össze. Gyakran valamelyik metalcore-banda lép fel legendás death metal csapatok mellett. Vagy mondjuk a svéd death metalosok, az Unleashed egy folk metal banda társaságában. Most a hardcore és a grindcore került egy asztalhoz, a Hatebreed és a Napalm Death személyében. A Napalm Death a grindcore úttörője, a kilencvenes években megjelent későbbi albumaikkal pedig a death/grind műfajt is meghatározták. A Hatebreed ugyan nem tartozik a hardcore úttörői közé, de a zenéjükben egyesítették a metalt és a hardcore-t, és ezzel jókora ismertségre tettek szert. Az alkalomra szép számú rajongó gyűlt össze a Kino Šiškában mindkét zenekar táborából, a Hatebreed azonban főszereplőként természetesen nagyobb tömeget vonzott.
A koncertet a trbovljei házigazdák, a Kreshesh Nepitash nyitották meg, akik fél óra alatt mutatták be a zenekar tízéves fennállása alatt összegyűlt anyagot. A Kreshesh Nepitash zenéje önmagában nem hoz semmi újat, a banda a New York-i hardcore bevált elemeiből, valamint a Machine Head, a Sepultura (Chaos A.D.) és a Soulfly stílusából építkezik. A dalok szépen felépülnek, nem elnyújtottak, és nincsenek bennük erőltetett breakdownok. Három percben vagy annál rövidebben elmondják a lényeget. A hosszú pályafutást és a színpadi rutint ismerve azért vártam volna egy kicsit több mozgást a színpadon – vagy egyszerűen rájuk tört a lámpaláz a nagy színpad miatt. Mindenesetre jó bemelegítés volt a Hatebreedhez, a Napalm Death előtt viszont már kevésbé.
A Napalm Death kapcsán először is le kell szögezni, hogy tiszteletet érdemelnek: több mint három évtizede léteznek, és még mindig ők képviselik a végletet a mai színtéren. Bár nem az eredeti felállásról van szó, a jelenlegi tagság több mint 20 éve együtt van, kvartettként pedig 2004 óta lépnek fel. A Kino Šiškában adott koncert megmutatta, hogy a Napalm Death-nak lassan eljött az ideje, hogy abbahagyja: az utolsó albumok sem kiemelkedők, a fellépések pedig a kétségbeesés határán mozognak. A bandának ugyanakkor el kell ismerni, hogy energikus a színpadi jelenléte; az énekes, Barney Greenway folyton mozog a színpadon, a hangja viszont egy kicsit idősebb kutya ugatására emlékeztet, ami sajnos messze van attól, amit a kilencvenes években hozott. Kiemelkedő figura még Mitch Harris gitáros, aki gitárosként ugyan semmi különös, de a kiáltásai olyan erősek, hogy egyenesen belehasítanak a dobhártyába. A zenekar egy óra alatt számos slágerrel szolgált a közönségnek, de előtérben inkább a legutóbbi album, az Utilitarian dalai álltak. A banda szokásához híven elhangzottak az állandó darabok, mint a Suffer The Children, az Unchallenged Hate, a Nazi Punks Fuck Off (Dead Kennedys-feldolgozás) és a záró Siege of Power. A műsorban akadt némi meglepetés is, például a Necessary Evil az Enemy of the Music Business albumról és a Greed Killing a Diatribesról. A banda természetesen a Scum első albumról egy csokorra való rövid dalt sem hagyott ki. A válogatásra nem lehetett panasz, a diszkográfia jobb keresztmetszetéhez még egy fél órányi műsor kellett volna a Napalm Death-nak. A fő gond az összeszokottság volt, ami egyszerűen kétségbeejtő. Sok dalt túl gyorsan toltak le, és ennek megfelelően még nagyobb volt a hibázás. Egyedül Danny Herrera dobos tartott valamilyen szintet. Lehetne itt egy ivójátékot játszani: minden Napalm Death-os „hibánál” húzni egyet a sörből, és valószínűleg tíz perc alatt mindenki holtrészeg lenne. A végén kiderült, hogy a Napalm Death egyszerűen nem egy olyan terembe való, mint a Kino Šiška. A túl jó akusztika csak árt egy zenekarnak, amelynek a lehető legnagyobb „dübörgés” vagy „zaj” a lényeg. A Napalm Death nem érik úgy, mint a jó bor, inkább olyan, mint a radiátoron felejtett bontott joghurt. Kétségkívül jobban illene egy rosszul megszólaló metelkovai terembe, ahol patakokban folyik az alkohol, és senkit nem érdekel a rossz játék és a rossz hang. A lényeg, hogy zúgjon!
A Hatebreed a Napalm Death-szal ellentétben kétségtelenül jobban passzolt a terembe. Az utóbbi albumok zenéje ugyanis nagyobb tömegeknek készült, akik torkuk szakadtából üvöltik a zenekar erős refrénjeit. A repertoár is ehhez igazodott, logikusan a tavalyi albumra, a The Divinity of Purpose-ra helyezte a hangsúlyt, amely szép számú pozitív kritikát kapott. A Hatebreed hangzásban valósággal uralta a termet. A nagy erejű, metalosított riffek jól érvényesültek, az egyszerű és ütős ritmusszekció pedig sokakat táncra, őrjöngésre ösztönzött a lépcsők ellenére is. A Hatebreed végig bizonyította, milyen fontos manapság felpörgetni a közönséget. Jamey Jasta énekes, akinek ezúttal még egész jól tartotta magát a hangja, az egész műsor alatt biztatta és motiválta a közönséget, többször is hangsúlyozta, hogy hallani akarja a bal és a jobb oldalt. Időnként úgy hatott, mint Smiljan Mori hardcore-változata. A gond főleg az volt, hogy Jasta felszólításai a saját szövegeinek ismételgetésével kicsit túl közhelyesre sikerültek.
A Hatebreed összeszokott fellépést nyújtott, de abban az egy órában valahogy nem kerültek elő mindazok a slágerek, amelyekkel az egész közönséget kielégíthették volna. A régi rajongók főleg a Satisfaction Is The Death Desire albumról kaptak egy-egy dalt, a Perserverance és a Rise of Brutality lemezről viszont nagyon kevés hangzott el. A fellépés végül rutinosnak hatott a többi tag részéről, akik Jastával ellentétben nem mozogtak sokat a színpadon. A Hatebreed koncertjei az elmúlt tíz évben sokat változtak. A zenekar profibban áll a közönséghez, a színpad előtt pedig kordon állt, hogy elkerüljék az állandó színpadra ugrálókat, bár időnként azért felszökött valaki, aki együtt akart énekelni Jastával. A véletlenszerű látogatók hírnévvágyát azonban gyorsan elfojtották a biztonságiak, akik nem ismertek kegyelmet. A Hatebreed a kellemesen megtelt termet olyan slágerekkel nynyűgözte le, mint a Defeatist, az In Ashes They Shall Reap, a This is Now, az I Will Be Heard és a záró Destroy Everything, amelyet a közönség a meglehetősen pattogós ritmus miatt természetesen ugrálva kísért végig. A Destroy Everything után viszont a zenekar csak még egy fotót csinált az egész közönséggel, aztán elköszönt, és néhány emberben elég keserű szájízt hagyott, mert kétségkívül még egy számot elbírt volna a műsor.
Röviden: a Hatebreed az elmúlt tíz évben sztárrá vált, megengedheti magának az egyórás koncerteket, és még így is elvarázsol egy több százfős tömeget. A beharangozók igazi hardcore- és grindcore-látványosságot ígértek, de a rutinos Hatebreed és a legyengült Napalm Death mellett végül csak egy újabb átlagos koncert kerekedett belőle.
Képgaléria
