Szerző: Urban Bolta
Előadó: Meat Loaf
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 64:56
Értékelés: 2.5/5
Meat Loaf karrierje a már négy évtizede tartó úton számos hullámhegyet és -völgyet megélt, de az állandó jelenlét a színtéren és a világszerte listacsúcsokat ostromló slágerek végtelen sora elég ok arra, hogy mégis ő legyen ma a bolygó egyik legnagyobb, még működő rockvállalata. A fickó tartja a hagyományát, miszerint évtizedenként két-három albumot ad ki, ami elég ahhoz, hogy ne szakadjon el a zenei gépezettől, a nagyjából kétszer ilyen gyakori turnék pedig kellő aprót hoznak a konyhára egy gondtalan élethez. A 2006-ban megjelent, az eposz harmadik részét adó „Bat Out Of Hell III: The Monster Is Loose” után idén újabb stúdiólemez érkezett „Hang Cool Teddy Bear” címmel, amely fölött – ahogy az nála már megszokott – ezúttal is koncepció őrködik. Az album egy haldokló katonáról szól, akinek a szeme előtt felvillannak az események (a tizenhárom szám mindegyike egyet-egyet jelenít meg), amelyeket megélhetett volna, ha a kaszás még nem hívogatná magához.
Pályafutása jókora részét Meat Loaf Jim Steinmannel karöltve futotta végig, aki a legtöbb slágerének zseniális szerzője volt; Steinman egyedüli szerzőként a „Bat Out Of Hell” trilógia első két részének sikeréért is elsősorban felelős. Nos, most nem így van. A „Hang Cool Teddy Bear” a tizenegyedik stúdiólemez, és már a negyedik, amelyen nem Steinman ül a kormánynál, ami a számos más neves vendég és szerző ellenére is a szolid szintről a gyengébb felé vezető lejtőt jelent. Ha az előző albummal Meat Loaf még úgy-ahogy jóllakatta az éhes rajongókat, az újjal ez biztosan nem sikerül neki. A kreatív zseni, Steinman nélkül maradni túl nagy csapás, amit Desmond Child, Justin Hawkins vagy Jon Bon Jovi sem képes enyhíteni. Az említett zenészek ugyanis a többi közreműködő mellett szerzőként járultak hozzá az új dalokhoz, de tény marad, hogy Steinman érzéke a zongorára, gitárra és énekre épülő balladák megírásához egyedülálló, és nem lehet csak úgy kicserélni.
Az albumot a Peace on Earth nyitja gyors rock’n’roll ritmussal és zenekari fogásokkal, de a felismerhető Meat Loaf-kémia hiányában érthető módon különösebb nyom nélkül elrohan mellettünk. Kicsit jobb kedvre derít a vidám főmotívum és a Patti Russóval közös, jól sikerült duett miatt a Living On The Outside, hideg zuhanyról viszont a Los Angeloser gondoskodik, amelyben benne van az album minden lényeges negatívuma. Meat Loaf ezen a lemezen megszabadul néhány hagyományosabb zenei elemtől, amelyek eddigi pályáját meghatározták, cserébe modernebb megközelítést kapunk, így a Los Angeloser nyitóütemeinél még egyszer ránk kell néznünk a lejátszóra, nem Kanye West vagy valamelyik másik hiphop-előadó pörög-e éppen; az erőltetett, sokféle hangszert egy számba zsúfoló torlódás is kifejezetten fejetlennek és zavarónak hat Meat Loaf zenéjében. A Song Of Madness eltér a megszokott dalok sorától, hiszen heavy rockos riffjével szembeszáll a számos csendesebb résszel, így üdítő színfolt, a gitárvendég pedig nem más, mint Brian May! Hallgatás közben hiányoljuk azokat az időket, amikor minden egyes dal önmagában is igazi monumentum volt, a feszültségre és a fenséges refrénre épített, ezekhez a időkhöz a Did You Ever Love Somebody közelít valamennyire. A Meat Loaf nevéhez méltatlan, átlag alatti számok sora után az album egyik csúcspontja, az álmodozó Elvis In Vegas zárja a lemezt.
Annak ellenére, hogy köztudott: Meat Loaf a hosszú pályafutása alatt már alaposan kifújta magát, mi, rajongók 2010-ben mégis többet várunk tőle, mint amit a „Hang Cool Teddy Bear” albumon kaptunk. Úgy tűnik, néhány szám csak önmagáért van. Az album tizenhárom száma elsőre magabiztosan jó rockoperett-termést ígér, de az igazság ettől messze áll. Először is Meat Loaf az albumot lecsökkenthette volna úgy tíz legjobb számra, szétválasztva a szemet a pelyvától, és megszabadulhatott volna az olyan dalaktól, mint a Like A Rose, meg néhány másik virágszáltól, amelyek szerintem nem éppen a büszkeségei.
Hová tűnt a zenéje minden nagyszerűsége? A fenséges zongorajáték és a férfi- és női ének játékos párbeszédei teljesen eltűntek (és ezzel igaz, hogy a túlzott émelygős édesség is), a hézagot viszont a hangszerek szélesebb palettája és a nem mindig sikerült kórusdallamok töltik ki, amelyek nem hoznak hozzáadott értéket – inkább ellenkezőleg. Meat Loaf ezúttal kissé modernebb utat választott, amivel talán utópisztikusan új rajongókat céloz meg, de tűzzel játszik, mert az átlagos rockballadák senkit sem fognak újonnan bevonzani a zenéje világába, legfeljebb egy-egy idősebb híve fordít neki hátat. A neves vendégek sem győzik meg a hallgatót az ellenkezőjéről, pedig a már említett sztárok mellett az albumon vendégszerepel például James Michael, Steve Vai és Hugh Laurie is.
Felállás
Meat Loaf – ének
Paul Crook – gitár
Randy Flowers – gitár, ének
Tim Pierce – gitár
Justin Hawkins – gitár, ének
James Michael – gitár, ének
Rick Brantley – gitár, ének
Rob Cavallo – gitár
Chris Chaney – basszusgitár
Kasim Sulton – basszusgitár, ének
John Miceli – dob
Jamie Muhoberac – billentyűs hangszerek
Patti Russo – ének
CC Coletti – ének
Vendégek:
Kara DioGuardi – ének (4)
Jack Black – ének (6)
Brian May – gitár (5)
Steve Vai – gitár (5 & 7)
Hugh Laurie – zongora (4)
Produkció
Rob Cavallo
Számlista
1. Peace On Earth
2. Living On The Outside
3. Los Angeloser
4. If I Can’t Have You
5. Love is Not Real / Next Time You Stab Me In The Back
6. Like A Rose
7. Song Of Madness
8. Did You Ever Love Somebody
9. California Isn’t Big Enough (Hey There Girl)
10. Running Away From Me
11. Lets Be In Love
12. If It Rains
13. Elvis In Vegas
