Kiadó: Napalm Records
Megjelenés dátuma: 2022. 2. 25.
Producer: Fredrik Nordström
Az album hossza: 45.50 perc
Műfaj: Power Metal
Értékelés: 8.5/10
Visszatér a HammerFall. Új albumukkal, a „Hammer Of Dawn”-nal. Ébresztő cím! Őszintén szólva a HammerFall sosem érezte igazán otthon magát a sötét, borongós zenében. Még amikor kipróbálták magukat ebben az irányban – gondoljunk csak az „Infected (2011)” albumra –, az is több kárt hozott nekik, mint hasznot.
A „Hammer Of Dawn” nem hoz semmilyen új felfedezést. Se a zenekarnak, se a rajongóknak. Viszont az egyik legérdekesebb és legsikerültebb album 2009 óta, vagyis a „No Sacrifice, No Victory” megjelenése óta. A banda már korábban is próbálta megragadni azt a pillanatot, amikor az első korszak jellegzetességeiben kutakodik, amikor a kultikus első négy lemez megjelent, de ez most sikerült a legmeggyőzőbben, éppen a legújabb, „Hammer Of Dawn” című albummal. Az elődje, a 2019-es „Dominion” (RockLine kritika) pillanatokra már meglehetősen komoly ötlethiányt mutatott. Úgy tűnt, a banda nem képes többet kihozni magából egy olyan albumnál, amely az új anyagon keresztül megtartaná azt a minimális minőségi állandóságot, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a hallgató figyelmét lekösse (az album elejétől a végéig).
Nos, úgy tűnik, a HammerFall számára az „maradj az egyszerűségnél” axióma végre igazán testet öltött a tizenkettedik stúdióalbumon – vagyis a „Hammer Of Dawn”-on. A rendkívül csábító, himnuszos indulók sorozata, amellyel a zenekar, illetve az új album ránk zúdul, minden szinten irigylésre méltó és vonzó. Az első évtizedet idézi, amikor a HammerFall kilőtte az ötletek zömét, amelyekért a power metal világában még ma is a legjobban tisztelik és becsülik őket. A nyitó Brotherhood egy rögtön magával ragadó dal. Nosztalgikus hatású. Egy olyan riff, amelyet a HammerFall már megírt, csak éppen újracsomagolva és „kicsit megforgatva”. Ha úgy gondolod, hogy ez is egyike annak a négy-öt eléggé érdekesen „újrahasznosított” dalnak, amelyek azért állnak az elején, hogy lekössék a figyelmet, mert az anyag többi része kifejezésben felhígul, ezúttal tévedtél.
A zenekar a teljes játékidő alatt magas művészi állandóságot tart. Az albumon nincs olyan ballada, amely a megfoghatatlan Glory To The Brave karizmáját próbálná utolérni. Lassabb pont ezúttal csak a Not Today, amely az Accept alakjától és munkásságától inspirált frázissal és gitármotívummal indul, de aztán tipikusan „HammerFalles” módon bontakozik ki, és nem akar a zenekar kultikus, az imént említett balladájára hajazni. Az album nosztalgikusan szólít meg, és ez meggyőzően sikerül is neki. Nem meglepő, hogy a HammerFall akkor a legjobb, amikor az új dalai az első időszakot idézik. Elég ironikus, de ez van. Főleg, ha egy olyan zenei formulába kapaszkodsz, amelyben gyorsan elmondható minden, és ugyanez a zenei recept nem is nyit sok teret a még ki nem próbált kipróbálására.
Őszintén szólva, jó, hogy így van. A zenekar rajongói ezúttal több mint lelkesek lesznek, mert a HammerFall az új zene (alig) 46 percében hihetetlenül meggyőző az első (négy-öt) album korszakából való „önmaga másolásában”. Ez igaz a kiváló címadó dalra is, a klasszikus ritmusú heavy metal indulóval, amelynek a bombasztikusságban közvetlenül mögötte semmivel sem marad adósa a No Son Of Odin, aztán a felborzolt, felgyorsított Live Free Or Die, a záró No Mercy, mint egy srapnel, a drámai, de a fülnek hihetetlenül tolakodó Venerate Me (King Diamond vendégszereplésével), valamint a State Of The W.I.L.D. nevű újabb epikus induló, amely a lezárás előtt igazi lendületet ad ahhoz, hogy az album a záró No Mercy-vel egy magas oktánszámú „sercegésbe” torkolljon, kibontva a power metal-hívők ősi, atmoszférikus feszültségét.
Szóval, mint mondtam: a HammerFallnak kiválóan sikerült újrahasznosítania az első korszakból származó formuláját. Vannak zenekarok, amelyeknek az a legjobb, ha így közelítenek, mert ilyenkor a legmeggyőzőbbek. Pontus Norgren továbbra is lenyűgöző gitárvarázsló, és külön történet a HammerFallban. A szólói most is elsőrangú csemegék. A gitárfrázisok egymást követik, a ritmika áthatoló és bőr alá kúszóan csábító, Joacim Cans pedig úgy énekel, mintha nem telt volna el 25 év a „Glory To The Brave” debütalbum megjelenése óta. Dicséretes munka, fiúk!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Brotherhood
2. Hammer Of Dawn
3. No Son Of Odin
4. Venerate Me
5. Reveries
6. Too Old To Die Young
7. Not Today
8. Live Free Or Die
9. State Of The W.I.L.D.
10. No Mercy
Felállás:
Joacim Cans – ének
Oscar Dronjak – gitár
Pontus Norgren – gitár
Fredrik Larsson – basszusgitár
David Wallin – dob
Vendégzenészek:
King Diamond – ének a 4. számban
