Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Big Big Train
Kiadó: English Electric
Megjelenés: 2017
Játékidő: 67:52
Értékelés: 5/5
Az angol progrock kiválóságai, a Big Big Train visszatértek a »Grimspound«-dal, a tizedik stúdióalbumukkal, amely zeneileg, koncepciójában és hangulatában is folytatja előző remekművüket, a »Folklore« (2016) című lemezt. A »Grimspound« tulajdonképpen a véletlen műve: a nemzetközi összetételű Big Big Train-oktett eredetileg egy »Skylon« című EP-t akart felvenni, amelyre a »Folklore« felvételeinek idejéből megmaradt, korábban kiadatlan, utólag „kezelt” anyag került volna. Az EP összeállítása közben azonban hirtelen rájöttek, hogy bőven összegyűlt annyi új zenei anyag, amennyi egy teljesen új stúdióalbumhoz is elég, és megszületett a »Grimspound«, amely minden tekintetben a »Folklore« remekének méltó folytatása, az pedig 2016 egyik legjobb progrocklemeze volt. Nehéz elhinni, de a Big Big Trainnek sikerült még egy mesterművet készítenie, amely kiválóan folytatja és egészíti ki a »Folklore«-t: a szövegekben bőven merít az angol népi hagyományból, zeneileg pedig a „hagyományos”, eklektikus szimfonikus progrock és a jazzrock fúzió mellett minden eddiginél több sokszínű folk elem is megjelenik. A Big Big Train hangkollázsa jellegzetesen angol, kissé a canterbury-i szcéna néhány képviselőjének hangzását idézi, persze modern produkciós fénnyel.
A kizárólag kiváló zenészekből álló oktettet két alapító tag, a gitáros/billentyűs Andy Poole és a basszusgitáros/billentyűs Greg Spawton irányítja, és ismét felülmúlta önmagát: olyan albumot alkotott, amely minden progrockos romantikusnak különleges élvezetet nyújt, és még sokszor vissza fog térni hozzá. A hangsúly ismét a bájos vonósaranzsmanokon van, amelyek pásztori hangulatot teremtenek, miközben az egykori XTC-gitáros, Dave Gregory gitárművészete – akinek időnként Poole és a svéd „multiinstrumentalista”, a nemrég feloszlott Beardfish tagja, Rikard Sjöblom segít – igazi balzsam a sokoldalú gitárvirtuózok rajongóinak. Mióta a Big Big Trainben a dobok mögött az egykori Spock’s Beard-dobos és -énekes, Nick D’Virgilio ül, aki most is lenyűgöz a vakmerő játékával, gyakorlatilag megállíthatatlanok. Különleges tényező David Longdon hangja is, aki az évek során a modern progrock egyik legjobb énekesévé nőtt, és a Big Big Train zenéjének a mélység, az érettség és a romantika rendkívül érzéki keverékét adja. Azt pedig már szinte fölösleges hangsúlyozni, hogy Longdon – aki a fuvolát is kezeli – mellett a zenekar csaknem minden tagja a kiváló hangszeres képességei mellett említésre méltó énektehetséggel is rendelkezik, főleg D’Virgilio és Sjöblom.
A majdnem tizenhárom perces nyitó eposz, a »Brave Captain« drámai mellotronszínekkel és hatalmas vonósaranzsmanokkal van tele, miközben a banda a számos ütemváltás közt ügyesen szövi egymásba a szimfonikus prog, a folk és a jazzfúzió elemeit, egy másodpercre sem áldozva fel a dallamos szerkezetet, amelyet Longdon ragyogó énekteljesítménye támaszt alá. Az erős nyitány után a nem kevésbé lenyűgöző és összetett instrumentális szám, az »On the Racing Line« következik, amelyet titokzatos, nosztalgikus hangulat járt át: az éteri vonóshangok közben könnyen magad elé képzeled az angol örökzöld síkságokat és az egykor hatalmas várak maradványait. A bonyolult ritmikai kanyarokon át futó szikrázó gitárfutamok pedig azt a progrockos fényt, azt a bizonyos meglepetésfaktort adják, amely a jó kompozícióból mesterművet farag.
A tízperces »Experimental Gentlemen«, amely drámai mellotron-, zongora- és gitárhanggal nyit, újabb csemege minden prog-gurmé számára, miközben Longdon énekstílusa, amelyet ezúttal bőségesen megtámogatnak a remek vokális harmóniák, viktoriánus hangulatot visz a dalba. A záró, rendkívül szép instrumentális részben a szám szinte teljesen megváltoztatja a jellegét. Az akusztikus irányú »Meadowland« ír népzenei elemeket tartalmaz, dallamosságát az akusztikus gitár és a zongora szárnyain pedig tovább emeli Longdon egy újabb kiváló énekteljesítménye. A címadó dal fantasztikus hangszeres részeket tartalmaz, amelyekben folyton történik valami, az oktett tagjai között pedig végig kivételes az összhang; leírhatatlan nosztalgia lengi át a hegedűs Rachel Hall (ex-Stackridge) melankolikus vonósaranzsmanjai révén. Hall a záró számban, az »As the Crow Flies«-ban főénekesként is bizonyított. Ez magas színvonalon zárja az albumot: viszonylag egyszerű kezdés után a ritmikai és hangszerelési összetettség, valamint a drámaiság egyre nő, a csúcspont pedig az, ahogy a főének Longdon és Hall között váltakozik.
A folkrock irányú balladában, a »The Ivy Gate«-ben különleges vendég Judy Dyble, akit a folkrock-rajongók a legendás Fairport Convention alapító tagjaként ismernek. Kevésbé köztudott, hogy rövid ideig, akkori barátjával, a multiinstrumentalista Ian McDonalddal együtt tagja volt a Giles, Giles & Fripp együttesnek, közvetlenül azelőtt, hogy azok King Crimsonra nevezték át magukat. A Giles, Giles & Fripp-pel készült felvételei 2001-ben jelentek meg a »The Brondesbury Tapes« válogatáson. A pszichedelikus folkrockerekkel, a Trader Horne-nal 1970-ben átélt rövid kaland után hosszú időre visszavonult a zenei világból, majd ennek a századnak az elején szólókarrierbe kezdett. Longdon és Dyble éneke közötti kölcsönhatás kiváló, a háttérben kelta ízű hangszerelés kíséri őket, a mini Moogon játszott remek szólóról pedig már ne is beszéljünk.
Az „A Mead Hall in the Winter” című komplex szimfoprog/folkprog mestermű – az album három eposzának egyike – a Big Big Train eddigi életművének egyik legérdekesebb alkotása, mert kisebb mértékben a new wave elemeivel is kísérleteztek benne, a vezérriff pedig kifejezetten izgalmas. A három gitáros közti összjáték fantasztikus, David énekét pedig nem lehet eléggé dicsérni. Közben időnként jól hallatszanak Sjöblom szerzői hatásai és az a skandináv megközelítése a progresszív rockhoz, amelyet a Beardfishtől hozott magával.
A »Grimspound« minden tekintetben méltó utóda az előző remekműnek, a »Folklore«-nak, és olyan album, amelyről a „prograjongók” 2017-ben még sokáig fognak vitatkozni. Minden egyes dalon érződik, hogy a zenészek minden erejükkel szívüket-lelküket beletették, vagyis éppen azt, ami a mai progresszív bandáknál oly gyakran hiányzik. A »Grimspound« és a »Folklore« bizonyos hangszerelési és koncepcionális rokonsága ellenére a két album egyes kompozícióit összevetve eléggé különbözik egymástól ahhoz, hogy ne lehessen a bevált recept másolásáról beszélni, ahogy az a Big Big Train néhány pályatársával túl gyakran megesik. A figyelmes fül persze itt-ott meghall bizonyos hatásokat néhány prognagytól, főleg a Genesistől, aminek legfőbb oka Longdon hangszíne, amely kissé Peter Gabrielre emlékeztet, de a Big Big Train az évek során teljesen egyedi stílust tudott kialakítani, és ez az egyik fő oka annak, hogy manapság a legkedveltebb és legelismertebb modern progrockbandák közé tartozik.
Felállás
David Longdon – főének, kísérővokál, fuvola, melodika, elektromos és akusztikus gitár, bendzsó, zongora, celesta, szintetizátor, mandolin, lant, ütőhangszerek
Dave Gregory – elektromos és 12 húros gitár
Andy Poole – akusztikus gitár, billentyűs hangszerek, kísérővokál
Rikard Sjöblom – gitár, billentyűs hangszerek (8), kísérővokál
Danny Manners – billentyűs hangszerek, nagybőgő
Rachel Hall – hegedű, mélyhegedű, cselló, kísérővokál, vonósaranzsmanok
Greg Spawton / basszusgitár, basszuspedál, kísérővokál
Nick D’Virgilio – dob, ütőhangszerek, kísérővokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Judy Dyble – ének (6)
Philip Trzebiatowski – cselló (2)
Produkció
Big Big Train
Számlista
1. Brave Captain (12:37)
2. On The Racing Line (5:12)
3. Experimental Gentlemen (10:01)
4. Meadowland (3:36)
5. Grimspound (6:56)
6. The Ivy Gate (7:27)
7. A Mead Hall In Winter (15:20)
8. As The Crow Flies (6:44)
