Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Primus
Kiadó: ATO Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 50:31
Értékelés: 4.5/5
Hallottál már a Primusról és a zenei filozófiájukról, amely szerint jó dolog – sőt, szinte kötelező –, ha popos mintákkal szétcibáljuk mindazt, amit a pop a lényegét tekintve képvisel? Ha nem, nem fogom túl rossznéven venni, hiszen életem eddigi három évtizede alatt kevés olyan emberrel futottam össze, aki ezt a különc, mániákus zenei utazást tövéről hegyére ismerte volna, és az a néhány is a basszerek köréből került ki. Kétségkívül nagy szerencsém, hogy a Primus életművével akarva-akaratlanul az öcsém fertőzött meg, aki basszusgitárosként aligha tudott ellenállni Les Claypool ragályos hatásának – ennek a nevetséges hangú, őrült ötletekkel teli, igazán jókora tehetséggel megáldott fickónak. Nem sokkal az ezredforduló előtt, pontosabban alig egy évvel a 20. század elsüllyedése előtt az Antipop lemez számainak közös zúgása rázta meg a kis szobám falait, amelyen az öcsémmel osztoztam, aztán ennek a meglehetősen szokatlan triónak minden életjele elhallgatott, és nyomtalanul eltűnt a bolygó színéről. Egészen idén, amikor teljesen véletlenül megtudtam, hogy az antipopos ikonoklasztia karizmatikus ideológusának és a minimalista gitáros Larry LaLonde csapatának soraiba visszatért a rég hiányolt dobos, Jay Lane, és hogy készül egy új, immár a hetedik kirándulás az ismeretlenbe – és micsoda kirándulás ez!
Nemcsak azért, mert a Primus – legalábbis az én szememben – a kilencvenes évek egyik igazán legendás zenekara és monumentális oszlopa, hanem azért is, mert az évek ellenére sem tudtam teljesen megszabadulni a fanyar és egyszersmind brutálisan átható ízüktől, amellyel a ritmika, a heccelődően komoly dallamvilág és a sajtról, horgászokról, a marhahús pszichedelikus hatásairól, újabb adag sajtról és sárról (vagy akár tiltott szerekről) szóló pszichotikus szövegek beleette magát a kisagyamba, és alaposan felforralta egykori grunge-os agyamat a maguk teljesen egyéni alternatíva-definíciójával. A Primus akkoriban, egy kamaszfiú szemével nézve anarchista és nihilista volt, engem pedig az érdekelt, hogyan látom őket most – jó 20 évvel azután, hogy először ki voltam téve a „romlott” hatásuknak. Akkor egyszerűen nem szerettem őket, de a különös bájuk igazán csiszolópapír-szerű mágnesességének sem tudtam teljesen ellenállni.
És 2011-ben semmi sem változott. A zenekar, amely a Pork Soda, a Sailing On The Seas Of Cheese, a Brown Album, a már említett Antipop és – igen – a Tales From The Punchbowl lemezekkel képes volt teljesen természetesen aláaknázni mindent, ami nekem valaha szent és érinthetetlen volt a zenében, mégis kiállta az idő próbáját, és újra meg újra visszatér, most tizenhárom történetet írt, amelyek ősiek, törékenyek, mégis – működnek! A Green Naughyde a teljesen felismerhető Primus-esztétika szórakoztató és ellentmondásos sorozata. A gitárok kifejezetten hallhatók, de LaLonde ez idő alatt sem lett a gitár új istene. Claypool hű marad ingerlő, mégis hatásos basszus-önkielégítéséhez, és a komikus éneket sem javította ki, amely, nem tudom, mindig Kermitre emlékeztet a Muppet Showból. Jay Lane még mindig úgy aprítja a ritmust, hogy minden dob és cin teljesen ki van használva és vissza is van élve vele, a zenekar pedig úgy szól, mintha soha nem szakította volna meg a munkát, amelyet a rajongók fanatikusan követnek, a többi népség viszont … Az album a Hennepin Crawler mániákus, összeomló, de megszállottan ismétlődő sípolásával nyitja meg az ajtót a megromlott tudatalattid felé, és rögtön világos, hogy Claypool makacsul hű marad a megszokott írásmódjához, ám amikor a beleiben vagy valahol a végbél közelében megérzi, hogy a meglehetősen bizarr elbeszélés közben eljött a szólózás ideje, vastag, szumóbirkózóként zsíros, folyékonyan repülő hangsort zúdít a fülekbe. A mániákus kirándulást a Last Salmon Man folytatja, amely ott veszi fel a fonalat, ahol a John The Fisherman abbahagyta.
Tetszett az a hasonlat, hogy már az eredeti is úgy szólt, mintha egy rommá füvezett, LSD-vel átitatott Rush játszaná, de a Primus a funkadelikus, felhevült improvizálásával még tíz yarddal merészebb. Ez egy élő kísérlet, semmi sincs merev keretek közé zárva, a különféle mechanikus formák meglehetősen szabad dekonstruktivizmusa mégis kompakt, és van füle-farka. A lemez ütősebb pillanatai közé tartozik a türelmes Tragedy’s a’ Comin, amely a Frizzle Fry számainak visszhangját idézi fel, és amelyet néhány ütemben túlszárnyal az Eyes of the Squirrel kivételes, látszólag egymással összeegyeztethetetlen elemeinek igazán beteg kombinációja, amely mégis hatásosan és átkozottul élőn működik. És az egymással összeférhetetlen furcsa darabok játéka, amelyekből végül erődként szilárd, egységes zenekari hang áll össze, az egész Green Naugahyde lemezt jellemzi. A Primus még mindig az n-edik hatványon különc, de a dolgát jól érti!
A Green Naughahyde album meglepően jól hallgatható és fertőző, és talán hamarosan valamelyik filmben az eszképizmus tökéletes formájaként fogják felhasználni – nem tudom, talán maguk a Coen fivérek. A Primus a 27 évnyi fennállás ellenére is friss és divatos, mint a színtéren való első feltűnésekor, csak hát az új évezred már jobban hozzászokott a nem szokványos fogásokhoz, amelyekből a Primusnak még mindig bőven akad a tarsolyában. Mindenesetre a fickók a különcség királyai, a lesajtolt bolygó körüli hetedik keringés pedig élvezhetőbb, mint azt elsőre, a lemez meghallgatása nélkül gondolnánk. Az abszurd az új parancsolat, amelyet a Primus mint újkori evangélisták nagyon meggyőzően és igényesen hirdet, a koruk és a konkurencia ellenére!
Felállás
Les Claypool – ének, basszusgitár
Larry „Ler” LaLonde – gitár, vokál
Jay Lane – dob, vokál
Produkció
Les Claypool
Számlista
1. Prelude to a Crawl
2. Hennepin Crawler
3. Last Salmon Man (Fisherman’s Chronicles, Part IV)
4. Eternal Consumption Engine
5. Tragedy’s a’ Comin
6. Eyes of the Squirrel
7. Jilly’s on Smack
8. Lee Van Cleef
9. Moron TV
10. Green Ranger
11. HOINFODAMAN
12. Extinction Burst
13. Salmon Men
