Előadó: Dokken
Kiadó: Cleopatra Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 53:20
Értékelés: 4.2/5
Amit a hard rock nagyságok, a Dokken hűséges rajongóitól (tőlünk) megvont a színtelenül langyos Lightning strikes again album, azt – ha kissé kevésbé eredeti formában is – megkaptuk a legutóbbi lemezükön. Mivel mind a zenei ihlet, mind Don hangja már csak halovány emlék a hősi múltból, a két évvel ezelőtti stúdióalbum teljesen logikus következménye az alkotói stagnálásnak az új zenei áramlatok és trendek árnyékában. Hogyan lehet hát visszatalálni a régi dicsőség ösvényére? Természetesen a legnagyobb slágerek újrafeldolgozásával. A Greatest hits cím ebben a tekintetben megtévesztő lehet, hiszen nem egy újabb best of gyűjteményről van szó, hanem újra felvett dalokról, amelyeket érezhetően más produkció és más hozzáállás jellemez. Így kellett volna hatnia a szerencsétlen Lightning strikesnak is, de az album a sokat emlegetett visszatérés ellenére az eredeti gitárhanghoz végül teljesen belefulladt a sivár refrének és a grunge nyomasztó örökségének tengerébe. Ha pedig úgy tűnik, hogy a banda igazi visszatérése csak a már megalkotott életművön belül lehetséges, más oldalról az derült ki, hogy a Dokken a mai körülmények között is (legalábbis elméletben) képes lenne jóval többre, mint amit a legutóbbi termékei kínálnak.
A gyűjtemény tehát az összes nagy Dokken-slágert tartalmazza a Breaking the chains című számtól egészen a Dream warriors című számig, plusz két vadonatúj felvételt, az Almost overt és a Magic mant, amelyek ezen a lemezen teljesen feleslegesek. Részben azért is, mert valószínűleg a már amúgy is langyos Lightning strikes again albumról megmaradt töltelékanyagok. A többi dal viszont a lehető legjobban eleveníti fel a hatalmas múltat, és némelyik – bár ez talán valakinek szentségtörésnek hangzik – még jobb is az eredeti felvételeknél. Mint mondtam, Don a hangszalagproblémái miatt (idén műtét vár rá) mélyebb regiszterekbe ereszkedett, ami kiválóan működik a Just got lucky és az Into the fire refrénjeinél, különösen pedig az It’s not love-nál, amelyből viszont sajnos hiányzik Lynch ritmusjátékának ütőereje. Egyébként Jon Levin gitáros kiválóan elvégezte a feladatát. A szólók többnyire hajszálra olyanok, mint Lynch mesteré, és csak a legnehezebb részeknél térnek el a pontos vonaltól (például a villámgyors picking kadencia az In my dreams szólórészének közepén). Egyébként is a gitárok „wall of sound”-ja teljesen egyenrangú a Lynchével, kivéve a Dream warriors című számot, ahol az akusztikus gitár áll előtérben, ami csak még jobban kiemeli az említett okokból amúgy is elsoványodott refrén álmosságát. Ez a Nightmare on Elm street filmsorozat azonos című részének betétdala viszont a két új dal mellett az egyetlen gyenge pontja ennek az egyébként rendkívül szolid albumnak.
Az újra felvett legnagyobb slágerek sajnos nem a banda újraegyesülését jelzik előre, hiszen George Lynch a számos hasonló szóbeszéd ellenére nemrég leszögezte, hogy a közte és Don Dokken között húzódó, közismert és ma is élő nézeteltérés miatt nem tér vissza az eredeti felálláshoz. A lemez viszont mást bizonyít: hogy modern hangzással is lehet olyan zenét csinálni, amely nem hódol be a trendeknek, és harmonikus tökéletességben semmivel sem marad el a közelmúlt örökségétől. Persze egyértelmű, hogy a válogatott dalok egy egészen másik zenei korszakba tartoznak, de ha ez legalább részben igaz, akkor ez a tény legalább annyit ér, mint a Dokken újraegyesülése.
Felállás
Don Dokken – ének
Jon Levin – gitár
Sean McNabb – basszusgitár
Mick Brown – dobok
Dallista
1. Just got lucky
2. Breaking the chains
3. Into the fire
4. The hunter
5. In my dreams
6. It’s not love
7. Alone again
8. Dream warriors
9. Unchain the night
10. Tooth and nail
11. Almost over
12. Magic man
