Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Asia
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 47:40
Értékelés: 3.5/5
A „Gravitas” az első Asia-lemez, amelyen Sam Coulson gitározik. Coulson 2013-ban a legendás, sokszor zseniális, ugyanakkor szeszélyes és rugalmatlan „Bagoly úr”, Steve Howe (Yes) helyére lépett. Howe (várható) távozása ismét a klasszikus Asia-felállás végét jelentette, ám ezen ezúttal alig bánkódott a zenekar valamelyik rajongója, hiszen az utolsó három stúdióalbumot ugyanazok a krónikus bajok sújtották, amelyek a fent említett gitárlegenda sajátos dalszerzői filozófiájához is kötődtek. Howe korántsem volt az egyetlen, aki fékezte, hogy az Asia végre kimozduljon a múltból, és ne az egykori alkotói és hangulati varázs felélesztésével próbálkozzon abból az időből, amikor a nyolcvanas években a slágerlisták élén tanyáztak. A másik három „vén motoros”, vagyis John Wetton énekes-basszusgitáros (ex-King Crimson, Uriah Heep, UK), Carl Palmer dobos (ex-ELP, Atomic Rooster) és Geoff Downes billentyűs (Yes, ex-The Buggles) ugyanis mind a maga módján ragaszkodott néhány meglehetősen sablonos dalszerzői ötlethez.
Coulson így három prog rock/AOR-veterán közé csöppent, akik gyorsan a szárnyaik alá vették, és egyenrangú tagként fogadták el. A tehetséges fiatal gitárosnak ez különleges, de megérdemelt elismerés volt. Gitárjátéka technikai szinten persze nem veheti fel a versenyt a híres elődjével, akinek a gitárfutamok kovácsolásában is megvolt a maga sajátos megközelítése, műfaji szempontból viszont jóval rugalmasabb, és nem szégyelli az időnkénti keményebb frázisokat sem.
A fiatalos energiával beoltott Asia eredménye a „Gravitas” című album, amely ismét a legendás Roger Dean klasszikus borítójával büszkélkedik, és meglepően jó minőségű, eleven produkcióval, a Wetton–Downes-páros munkájával. Ez örvendetes előrelépés az előző, jubileumi, de túl hamar unalmassá váló „XXX” (2012) után. A „Gravitas”, aminek eredetileg a „Valkyrie” címet kellett volna viselnie a nyitódal után, dalszerzői szempontból is jó irányú fordulat. Ennek mindazok örülhetnek, akik az „XXX” után lemondtak arról, hogy a banda harminc év működés után bármilyen kellemes meglepetést tartogat. Apropó: a „gravitas” szóval az ókori rómaiak, többnyire allegorikus istennők képében, a négy erény egyikét jelölték (a Pietas, a Dignitas és a Virtus mellett).
Az Asia tagjainak a „Valkyrie” című dallal ezúttal valóban kiváló lemeznyitót sikerült írniuk, olyat, amilyen illik a lenyűgöző örökségükhöz, és amilyet régen a legmagasabb színvonalon is meg tudtak alkotni, mielőtt öregkorukra derekasan megcsappant az ihletük. A dallamos többszólamúság varázslatos, nosztalgikus bevezetőt ad, az orkeszterhangzású aranzsmán pedig gyorsan átcsap egy hatalmas dallamba, egyszerű, de erőteljes gitárfrázissal. Wetton jellegzetes hangja így rögtön teljes tüdőből lélegezhet, és az epikus refrénben kibontakozhat. A végeredmény grandiózus hangulat, amilyet régóta nem lehetett hallani Asia-lemezen. Coulson ráadásul egy rövid, de remek szólóval még egy üdítő elemet visz a dalba.
A közel nyolc perces címadó dal szintén a lemez csúcspontjai közé tartozik. A fenséges, orkeszteres nyitány, amelyben szépen hallatszik a mellotron, ragyogó főhajtás az eredeti három Asia-tag szimfonikus progrockos gyökerei előtt, és újabb nagyon üdvözlendő húzás, amely minden régi rajongót megörvendeztet. Ezután jön egy agyafúrt tempóváltás zongorán, amelyen Downes tovább fokozza billentyűs zsenialitását, főleg amikor az ujjai alá kerül a Hammond-orgona is. Wetton hangja évek óta nem szólt ilyen jól ennyi szimfonikus fenség közepette, mint ebben a dalban, de egyébként is nagyon jó formában tartja magát az egész lemezen. Palmer a szokásos módon verhetetlen fegyelmezett, mégis dinamikus dobolásában, és ismét igazolja, hogy minden idők egyik legjobb rockdobosa. A „fiatalember” Coulson eközben szuperszonikus gitárszólóval pecsételi meg a státuszát, mint a legendás, de sajnos öregkorára túlságosan megmerevedett (átvitt és szó szerinti értelemben is) Steve Howe kiváló pótlása.
A „The Closer I Get To You” a lemez első power balladája, és egyben az első dal a „Gravitas” lemezen, amely lelassult ritmusával kissé lerontja a kiváló, szinte üdítő nyitányt. Az előrefrén a szövege miatt is eszébe juthat egyeseknek a The Cars örökzöld slágere, a „Drive”, vagyis nem kerüli el a már hallott, kissé sablonos hangzáselemeket, bár a klasszikus AOR-refrén minden hűséges rajongót el fog bűvölni.
Annál érdekesebben sikerült a „Nyctophobia”, egy meglehetősen szokatlan szerzemény, amely a címét és a szövegét a sötétségtől való félelemből meríti. Vicces, de lehet, hogy az egyik eredeti Asia-vén motorost öregkorára elfogta a félelem a sötét szobában való alvástól. Wetton szentimentális, nőkről szóló szövegei alapján, amelyek az album második felét uralják, őket mindenesetre már a harmadik pubertás gyötri. A bevezető aranzs kissé a Supertramp slágerét, „The Logical Song”-ot idézi, de ez szerencsére az egyetlen rokonság, mert a dal gyorsan sajátos lüktetést és hangulatot ölt, amely az epikus, többszólamú refrénben éri el a csúcspontját. Ez megint azoknak fog tetszeni, akik az új Asiától a „régi/klasszikus” és a némiképp „új” hangszerelési trükkök sikeres fúzióját szeretnék hallani.
A „Russian Dolls” sem rossz szerzemény. Valószínűleg Wetton oroszországi útja ihlette, és a szexturizmus illata lengi körül, ha már nem is a Pussy Riot tagjaival való közeli találkozásé. A királyi szimfonikus aranzsok szépen építik az általános melankolikus hangulatot, miközben Wetton kontemplatív éneklése pont jó vonalon halad, így nem csúszik át émelygős-nyálasba. A „Heaven Help Me Now” már kissé sablonosabb, de még mindig szilárd teljesítmény, amely pompás, orkeszteres bevezetőjével, amelyben Downes különösen ragyog, drámai felvezetést ad. Coulson megélesített gitárfutamainak és Palmer masszív átvezetéseinek köszönhetően sokaknak eszébe jut majd néhány dal az „Astra” (1985) albumról. Ilyen ütős, mégis kifejezetten dallamos rockdalokat Howe-val a felállásban esélyük sem lett volna megengedni maguknak, és jó, hogy ezúttal kicsit lélegzethez jutottak.
Az „I Would Die For You”, amely a nyitó gitárfrázisával az Iron Butterfly örökzöldjét, az „In-A-Gadda-Da-Vida”-t idézi, klasszikus Asia-power-ballada, amilyenből az utóbbi években szép számú született. A korábbi évekhez képest jóval eltérő gitárfrazeológián kívül semmi különösen üdítőt nem kínál. A „Joe DiMaggio’s Glove” nyilvánvalóan a híres amerikai baseballjátékos kesztyűjéről kapta az ihletet. DiMaggio a pályán elért számos rekord mellett egy időben Marilyn Monroe második férjeként is ismert volt. Ez a szentimentális power-ballada az a pillanat, amikor az Asia túlzottan megadja magát azoknak a sablonos elemeknek, amelyeket úgy tűnik, már egyszerűen nem tud elkerülni, bár ezúttal dicséret jár a nosztalgikus refrénért és a lenyűgöző szimfonikus aranzsért. A lemez finálájára láthatóan kissé elfogyott az igazi energia és a friss dalszerzői ötlet, hiszen a „Till We Meet Again” a „Gravitas” legrosszabb dala. A tartó orgonaaranzs és a többszólamúság ezúttal túl erőltetetten, ha nem is kicsit idegesítően szól, a sablonos szerelmes szöveg pedig még Wetton szokásos lírai mércéjével mérve is jókora klisé. Szerencse, hogy Coulson a dal kivezetésében egy rövid, de szórakoztató, blues-os színezetű szólóval fűszerezi az egészet.
Az első Asia-album Sam Coulsonnal a klasszikus felállás 2007-es visszatérése óta a legjobbjuk, mert az új gitáros érkezése üdítő szelet fújt a legendás banda már derekasan megkopott vitorlájába, amely a „Gravitas” lemezen sem tudta elkerülni néhány túlzottan sablonos pillanatot. Az Asiának égető szüksége volt a változásra és a hangzás megújítására. A „Gravitas” ezt végül legalább részben meghozta, így minőségben a banda még néhány nyolcvanas és kilencvenes évekbeli klasszikus lemezéhez is sikerült közelebb kerülnie. Kár, hogy főleg a lemez második felében a végére kissé kifogyott a szuszból, így a „Gravitas” nem lett a „vén motorosok” teljes újjászületése és az ifjúság forrásának csodás felfedezése.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár
Sam Coulson – gitár
Geoff Downes – billentyűk
Carl Palmer – dobok
Producer
John Wetton és Geoff Downes
Dallista
1. Valkyrie (5:25)
2. Gravitas (i. Lento ii. Gravitas) (7:59)
3. The Closer I Get to You (6:38)
4. Nyctophobia (5:11)
5. Russian Dolls (5:05)
6. Heaven Help Me Now (i. Wings of Angels ii. Prelude iii.Heaven Help Me Now) (5:38)
7. I Would Die For You (3:11)
8. Joe DiMaggio’s Glove (4:30)
9. Till We Meet Again (4:03)
