Helyszín: Grác / Explosiv / Ausztria
Dátum: 2017. január 28., szombat
Eljött ez a nap is: e cikk szerzője, a Grave Digger hosszú pályafutású, lángoló rajongója, a bochumi német csapat koncertjére immár (kerek) tizedik alkalommal indult útnak. Ami a Grave Diggert illeti, Ausztriában ez volt az első alkalom. Grácban. A helyi Explosiv klubban, amely az elmúlt két évben a programkínálatot tekintve élénkebb, mint valaha.
Az új stúdióalbum, a „Healed By Metal”, amelyet a banda alig néhány nappal az újabb európai turné előtt adott ki, a zenekar többi lemezéhez képest nem különösebben ragyogó, és nem is kiemelkedő teljesítmény, alkotói csúcsról nem is beszélve – mégis. A vasrepertoár klasszikusai, amelyek főként a kilencvenes években születtek, az érett évek ellenére is a Grave Digger legnagyobb vonzerejét jelentik.
Felvezetésnek a power metal zászlóvivői, a Victorius lépett színpadra. A német formáció sablonos csokorral nyitotta meg a koncertet saját szerzeményekből, amelyeket a műfaj kedvelői már rég megismerhettek. Rossz hangzás, főleg a két gitár tompa, fojtott zúgása; a keverésben ugyanakkor példásan átütő, tiszta és dallamos ének. Szív és lelkesedés minden pillanatban. A zenekar ugyanazon a napon adta ki új stúdióalbumát, a „Heart Of The Phoenix” címűt, mint a Grave Digger, és a műsorban, ahogy várható volt, bőven be is mutatta. Egy kvintett a negyedik stúdióalbumával a zsebében. Magabiztos, profi. Kár, hogy a hangzás packázott.
A hanggal ezután sem alakult jobban a helyzet, amikor színpadra léptek a megalakulásuk évét tekintve mindössze négy évvel idősebb Mystic Prophecy, akik ezen a koncerten már a kilencedik stúdióalbumukat, a „War Brigade”-et mutatták be. Maradunk tehát ugyanazokon a műfaji vizeken. Power metal. Érezni lehetett azonban, hogy a Mystic Prophecy lába jóval több kilométert tud maga mögött, amit még dinamikusabb színpadi mozgással és az anyag még összeszedettebb előadásával bizonyítottak. A siralmas hangkép ellenére a fellépést egy körülbelül húsz főnyi, lelkes horvát rajongóból álló viharos közönség mentette meg, akik nemcsak a szövegeket tudták kívülről, hanem vadul együtt is mozogtak a zenekarral. Ez remekül fűtötte a bandát, szárnyakat adott nekik, hiszen a terem többi része – a koncert ezen szakaszában nagyjából 150 fő volt a klubban – többnyire csak statikusan nézte az előadást. Teljesen rendben van. Szép, de semmi különös. A zenekar rajongói elégedettek voltak. Csak az a Black Sabbath-nóta, a Paranoid, amit gitáron minden ötéves gyerek el tud játszani, lecserélhető lett volna még egy számmal a banda amúgy gazdag életművéből. Főleg annak fényében, hogy mindössze negyven percük volt a fellépésre.
A Grave Digger este tízkor vonult színpadra. Ahogy várható volt, az új album számaival csaptak bele, a harmadik nóta pedig a nyolcvanas évek közepére lőtt vissza minket, a második stúdióalbumra, a „Witchunter”-re, amelyről a Grave Digger a kultikus lemez címadó dalát is elővette. A klubban nagyjából 250 ember, több nem. Inkább kevesebb. A tömeg viszont természetesen a színpad előtt sűrűsödött a legjobban, ahol a zenekar jókedvű horvát rajongói továbbra is deliráns kitörésekről és jó hangulatról gondoskodtak. Hihetetlen. Energiából – szemben a válogatottjukkal, amely épp ezekben a percekben süllyedt a párizsi kézilabda-vb elődöntőjében (találjátok ki, ki verte meg őket) – egyáltalán nem volt hiány. Remekül tartották a harapós koncerthangulatot. A Grave Diggert a nélkülözhetetlen alapító, énekes és a zenekar megtestesítője, Chris Boltendahl vezeti, és ezen az estén kiváló kedvében volt a társaság. Remek hangzással szolgáltak, és fantasztikusan játszottak. Tényleg. Le a kalappal. Kiváló. Axel Ritt pózolásán túl az az igazság, hogy a fickó valóban hihetetlenül zsíros, pokolian tüskés hangfalat tolt ki a klasszikus Grave Digger-riffekből. Chris Boltendahl csordultig volt jókedvvel. A zenekar hadvezére végig szorosan kommunikált a közönséggel, grimaszokat vágott, hergelte a népet, mosolyokat osztogatott. Ugyancsak hihetetlenül aktív volt a színpadon a legendás Jens Becker is basszusgitáron. Az ágyúszerűen romboló, svájci órapontosságú, szuperszonikusan vágtató dupla lábdobos játék újabb kanonádja nélkül – természetesen a nem kevésbé legendás Stefan Arnold jóvoltából – nem lenne jó Grave Digger-koncert, a zenekar pedig ezen a turnén új tagot és billentyűst is bemutatott (kötelezően halálálarc mögé bújtatva), Marcus Kniepet. Kniep orgonaszóló-betétet játszott az „Excalibur” (1999) klasszikusa, a Morgane Le Fay kivezetésében. A hangkeverésben csak az orgona hallatszott kicsit gyengébben, ami főleg a második ráadás nyitószámánál, a Highland Farewellnél hiányzott, egyébként nem volt panasz. Boltendahl kitűnően énekelte végig az anyagot. Főleg a korához képest, és annak tudatában, hogy már több mint 25 éve nyúzza kíméletlenül a hangját. Mivel a hangja ma már nem éri el azt a magasságot, mint egykor, a zenekar óvatosan kihúzta a szettlistából a Knights Of The Cross és a The Round Table klasszikusokat. Ez a két szám elvileg egyetlen Grave Digger-műsorból sem hiányozhatna. Ami a „Knights Of The Cross” albumot illeti, a banda a Lionheart előadásával váltotta meg magát, a műsorban pedig a rajongók körében legkedveltebb album, a „Tunes Of War” (1996) sztenderdjei is megkapták a kötelező helyüket. Kniep még egyszer színpadiasan kilépett a színpad elé. Ezúttal dudával a kezében, amikor eljátszotta a „felforrósító” Rebellion (The Clans Are Marching) bevezetőjét.
A „Return of the Reaper” (2014) albumról a Tattooed Ridert Boltendahl a terem összes tetovált csajának és fiújának ajánlotta ezen az estén, valamint a néhai Lemmynek, közben pedig színpadiasan lefelé fordította a mikrofont az állványon, és ebben a helyzetben maga is lemorogta a számot. A hörgése továbbra is jellegzetes, egyedülálló. A zenekar felismerhető védjegye. Az arculatuk alapvető építőeleme. Remélem, Boltendahl jól szórakozik azon az időnkénti saját nevetségességén, azon az önparódián, ami az évek során rátapadt, de ez az elem a színpadi show minden teátrális komolysága és gonoszkodása mellett is rém szórakoztatóan hat.
Egy óra után a banda először lelépett a színpadról, majd két ráadásra tért vissza, és ravaszul egy egész fél órával megnyújtotta a koncertet, miközben mindössze négy számot játszott el. A Heavy Metal Breakdown természetesen a koncert legvégén.
Kiváló est egy legendás zenekarral, amely a koncert felépítésében természetesen az új album, a „Healed By Metal” dalainak bemutatásához igazította a repertoárt, mégis hihetetlenül kiélezett és meggyőző fellépést nyújtott. Mintha a tagok jó húsz évesek lennének, és nyoma sem lett volna a nagy veteránoknak, akik azt az érzetet keltenék, hogy a régi dicsőségen és névén lovagolnak. Teljes erőből játszottak, és valóban gyönyörű koncertélményt nyújtottak, amely minden látogatást megér.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
VICTORIUS:
1. Hero
2. Under Burning Skies
3. Empire of the Dragonking
4. Blood Alliance
5. End of the Rainbow
6. Lake of Hope
7. Metalheart
MYSTIC PROPHECY:
1. Savage Souls
2. The Crucifix
3. Killhammer
4. Evil Empires
5. To Hell and Back
6. Metal Brigade
7. Burning Out
8. Ravenlord
9. War Panzer
10. Paranoid
GRAVE DIGGER:
1. Healed By Metal
2. Lawbreaker
3. Witch Hunter
4. Killing Time
5. Ballad of a Hangman
6. Season of the Witch
7. Lionheart
8. Free Forever
10. Tattooed Rider
11. The Dark of the Sun
12. Hallelujah
13. Morgane le Fay
14. Excalibur
15. Rebellion (The Clans Are Marching)
—ráadás I.—
16. The Last Supper
17. Call For War
—ráadás II.—
18. Highland Farewell
19. Heavy Metal Breakdown
